Az „óellenzék” nélkül nem lett volna választási forradalom, ám nyilvánvaló: ideje lejárt. Az új baloldal bázisa a hátrányban élők mozaikja, melynek elemei eltérő célokat követnek a piacgazdaság érzékenyítésétől a meghaladásáig. Ez a népfront mozgalomként kell, induljon, de 2029-re felállítható egy politikai szervezet.

A legfontosabb állításokban egyetértek Scheiring Gábor fontos vitaindítójával, de a témába vágó másik két írással is.

Nem magától értetődő, ha több mindenben hasonlóan gondolkodunk. Hiszen az ún. „óellenzék” (hú, de utálom a szót) tipikus tagja vagyok – annak ellenére, hogy nyilvánvaló: ideje lejárt. Meggyőződéssel csináltam végig azt a három szakaszt is, amelyeket Scheiring Gábor szellemesen az „IMF-szocialisták” korszakának, a „középosztály-fordulatnak”, majd a „túlélési összefogásnak” keresztelt el. Sőt, a sokfajta kudarc ellenére sem gondolom, hogy mindez felesleges volt. Legalábbis 2022 előtt minden tévelygés, huzakodás ellenére segítettünk ébren tartani 2 millió emberben a változtatási szándékot. Nélkülük nem lett volna választási forradalom, mint ahogy egyedül velük sem.

Demokrácia és baloldal

A különböző múltak ellenére osztom Scheiring Gábor alábbi három fő tételét:

• „A felszállópálya nem célállomás”, mint írja. A választási forradalom hatalmas lehetőség, de nem a történet vége, és nem is visszafordíthatatlan siker.
• Az új kormány – amelynek győzelmét akartam – egyszerre ad okot reményre és szkepszisre. (Bár egyelőre számomra több reményre, mint szkepszisre.)
• Az új helyzetben van dolga a baloldalnak, de új keretekben, új gondolatokkal, új vezető-szervezőkkel.

Lássuk a részleteket, miben értünk egyet, és miben gondolok mást:

1. Scheiring Gábor azt írja, az Orbán-rendszert nem a liberális demokrácia iránti olthatatlan szomjúhozás döntötte meg, hanem gazdasági és társadalmi okok, az állampolgárok nem kezdtek tömegesen Locke-ot olvasni. Utóbbi persze igaz, ahogy az is, hogy a rendszer mélyebb alapjainak befuccsolása nélkül hiába lett volna a kegyelmi és gyermekvédelmi botrány.

Ugyanakkor az új mozgalom valódi népfrontot, sokféle sérelem kárvallottjait hozta össze. Köztük nem voltak kevesen, akiket Locke olvasása nélkül is a szinte feudális előjogok háborítottak fel.

Magyarul a demokrácia sebei, a jogok egyenlőtlensége.

Nem véletlen, hogy a Tisza-szigetek szervező központjai épp a helyi kis- és középvállalkozók voltak. Nekik ugyan a megélhetésük is nehezebbé vált, de a jogok egyenlőtlensége, a kiváltságok dühítették fel őket véglegesen. Az ő céljuk – anélkül, hogy így neveznék – valóban a polgári demokrácia volt, szociális igazságossági félfordulattal. Az, amit a vitaindító írás a kormány törekvéseként pontosan megfogalmaz. Amíg a „népfront” fennáll, ebbe beleférhet több is, és a kormány érdekelt a nagy támogatottságot jelentő népfront fenntartásában. Ez lehetőséget ad a baloldalnak, akár a Tiszán belülről, akár később önállóan is.

2. A demokratikus jogok sérelmét más, még drámaibb sérelmek mellett most egyetlen okból hangsúlyozom.

Meggyőződésem szerint a baloldal jövője nem kizárólag a hagyományos munkásbázison alapul.

Ennek változását nélkülem is ismerjük. Még a „kis szolgáltatók” szektora sem azonos helyzetű vele (alkuképességük pl. egészen más). Öncsalás, ha a baloldal társadalmi bázisát keresve a „munkások” szót simán felcseréljük a „munkavállalókkal”, tagolatlan egységben kezelve a társadalom (nyugdíjasokkal együtt) 90-95 százalékát. Azt hiszem, a baloldal jövendő bázisa, „célcsoportja” inkább az a jóval színesebb kör, akiket valamilyen fontos társadalmi vonatkozásban hátrány sújt, legyen az a hátrány munkaerőpiaci, jövedelmi (nyilván a piacgazdaságban ebből van a legtöbb), iskolázottsági, az állampolgári, demokratikus jogok korlátozottságát jelentő, környezeti, települési, (etnikai, nemzeti, szexuális, nyelvi) kisebbségi, vallási, származási, egészségi stb.

Ezért nem a baloldal sokat kárhoztatott, ún. „identitáspolitikai” fordulatát tartom tévedésnek, hanem azt, ha csak egyre-kettőre koncentrál a hátrányok közül. Egy részben változó összetételű, rugalmas, az adott társadalmi-kulturális stb. egyenlőtlenségekre reagáló, mozaikszerű bázist képzelek tehát egy sokoldalúan emancipáló baloldal számára.

3. Scheiring Gábor szemléletesen és meggyőzően írja le az új korszak három csapdáját. (Mögöttük azt a negyediket, hogy nincs sikeres és automatikus visszatérés a 2008-ban már válságba került, azóta a járvány, a környezeti fenyegetettség stb. miatt végképp reparálhatatlan modellekhez). Az is igaz, hogy meghaladásukhoz többciklusos stratégia kell vagy kellene.

Ugyanakkor nem tartom tragédiának, hogy most a kormány fő sugallata a „nyugatosodás, polgárosodás, szakértelem” hármas jelszava.

Igaz, hogy a felhozott számos történelmi példa szerint ezek önmagukban csak törékeny, visszafordítható állapotot idéznek elő, de a magyar helyzet annyiban sajátos, hogy egy veszélyes kanyar után nagyon is hangsúlyozni kell a Putyin helyett Európához („Nyugathoz”) tartozást, a hűbéri hierarchia, a sajátos „államfeudalizmus” helyett a polgári életmódot és állampolgári autonómiát, a lojalitás kizárólagos szempontja helyett a szakértelemét. Ezek ugyan közhelyek, de ha egyszer még ott sem tartunk, a messze nem tökéletes polgári demokráciánál sem…

4. Még lassúbbak szoktak lenni a kulturális változások. Ezért az ún. „középjobb kulturális félfordulat” (Schering jó terminusa) egyelőre csak annyiban haladható meg, hogy nem válhat kizárólagossá vagy hegemónná, nem szoríthat vissza más kulturális irányokat.

Egy kohéziójától, együttműködési képességétől, szolidaritásától rég megfosztott társadalomnál a széles népfront egyben tartására jelenleg nem is találhatnak más szimbolikus-érzelmi kötőerőt, mint a nacionalizmust.

Feltéve, hogy annak progresszívabb történelmi formáihoz, haza és haladás ügyének összekapcsolásához képes visszanyúlni, nyilván más eszmék mellett. A nemzeti érzés nagyon is ösztönözheti a kollektív felelősséget. Mint ahogy olykor rémes indulatokat is. A jobbfajta, progresszív nacionalizmus ráadásul nemcsak a nehezebben élők számára szánt „ifjúsági kiadása” a társadalmi látásmódnak (mintha Scheiring így utalna rá), hanem komoly gyökerei vannak az új kormány számára otthonos középosztályi kultúrában is. Ez nem jelenti azt, hogy ne szólaltathatnánk meg – sőt, mintha nem volna ez kutyakötelességünk – más látásmódokat is.

5. Itt térnék vissza ennek az írásnak a címéhez. Nemcsak az a probléma, ami Scheiring Gábor címválasztásában szerepel, mármint, hogy a felszállópálya még nem célállomás. Hanem az is, hogy nem mindnyájan ugyanazt tekintjük célállomásnak. Még a baloldalon sem, és ez nem is akkora baj. Ki előbb érezné úgy, hogy megérkezett, ki később.

Ezért én nem repülőre várnék, ahonnan nem tudok kiugrani, és nem is tudom jól ellenőrizni, merre haladunk, hanem gyorsvasútra. Amelyen sokan utazunk együtt, ebben a népfrontos állapotban különösen, de több állomás van, és nem mindenki ugyanaddig akar eljutni.

Nekem pl. a rendszerváltás a haveri kapitalizmussal való leszámolást, állami fejlesztéspolitikájával, esélyadó oktatás- és szociálpolitikával, erős munkavállalói és demokratikus jogokkal, kontrollált versenyszabályokkal működő piacgazdaságot jelent, és a képviseletinél szélesebb demokráciát. Ezt hívom szociáldemokráciának. Ha ezt látom, részemről megérkeztem. Nem feltétlenül mennék tovább a piacgazdaság helyett egy másik modell, alapvetően másik társadalmi forma felé, belátható időn belül biztosan nem. Egy választási forradalomnál drámaibb forradalom felé sem. De értem azokat a baloldaliakat, akik tovább akarnak utazni. És azokat sem lököm le a lépcsőről, akik most eleve csak egy viselhetőbb polgári demokrácia és az emlegetett félfordulatok céljából szállnak fel.

Egy darabig biztosan együtt utazunk. A népfrontok már csak ilyenek.

6. Mit tekintek a baloldali utasok fő feladatának?

Abban egyetértek minden megszólalóval, hogy nem rögtön pártot kell vagy lehet alakítani.

Annál is inkább, mert a párt mint politikai tevékenységi forma válságban van. Kezd kimenni a divatból anélkül, hogy a döntések artikulálására mást találtunk volna ki. A hagyományos pártok körül a jobb- és baloldalon is inkább mozgalmak alakulnak ki, laza, hálózatszerű, inkább horizontális, mint vertikális szerveződéssel. A Tisza eleve ilyen szervezetet akar. Tudom, mi hiányzik ebből a képletből: a vezetés kontrollja, a tagolt és követhető akaratképzés, a belső képviseleti demokrácia. De annak is sok példáját fel tudjuk sorolni, hogyan bábozzák el mindezt gyakran tartalom nélkül a hagyományos szerkezetű pártokban, hogyan szakadnak meg eleven társadalmi kapcsolataik, az ún. „beágyazottságuk”.

Már csak ezért sem baj, ha egyelőre mozgalomban, akcióközösségekben, műhelyekben, helyi közéleti terepekben gondolkodunk. De ha sikerül, nem húznám ezt az állapotot a végtelenségig. Az önkormányzati választásoknak neki lehet ilyen lazább egységekkel menni (újabban a helyi pártszövetségek is hasonló formát öltöttek).

De remélem, 2029-re legalább az EP-választásokra felállítható egy olyan induló szervezet vagy szervezetek, amely(ek) a baloldali, zöld, ill. a kormánynál határozottabban szabadelvű gondolatokat képviseli(k), egy vagy több listán.

Ma nem úgy fest, hogy egy ilyen erő 2030-ban kormányra juthat, de lehet a hasonló gondolkodásúak képviseletében egy váltógazdaság aspiránsa, immár országos társadalmi akciók szervezője.

7. Lehet-e közös eleme a megjelenő baloldali mozgalmaknak? Szerintem lehet, és legyen is. Az én két jelszavam: az állampolgári alapjövedelem és a részvételi demokrácia. Az egyik szociális, a másik demokratikus húzóerő, de hiszen épp a szociáldemokráciáról van szó. A baloldal mindkettővel részese lehet a Scheiring Gábor által igényelt többciklusos fejlődési modell társadalmi tervezésének.

Az állampolgári alapjövedelem vitájának kiszélesítése és megszervezése, közüggyé, általánossá tétele a szociális csapdák elkerülésének közös végiggondolását jelenti. A részvételi demokrácia pedig a folyamatos állampolgári politikaformálás új eszközeinek, csatornáinak kidolgozását.

Ezt épp a társadalmi ellensúlyok hiánya – amit joggal figyel aggodalommal Scheiring – teszi sokszorosan szükségessé. Szerencsére utóbbi mintha a kormánynak is törekvése lenne, hiszen életben kell tartania bázisa aktivitását. Kormánytagokat bíztak meg az oda-visszacsatolás gondozásával. A baloldalra vár az a feladat, hogy mindez ne csak a középosztály notórius „levelezőit”, a szakértői viták szokásos köreit érje el.

Megtanultuk, még az „óbaloldalon”, miért dönthette össze a magyar liberális demokrácia korábbi építményét egy rossz politikai széljárás, míg mi csak tehetetlenül hápogtunk. Egyrészt a jogegyenlőség szép elvét kiüresítette a valóságos esélyegyenlőség hiánya, pontosabban az esélyközelítés erőtlensége, a kezdődő kasztosodás. Másrészt a demokrácia míves jogi épületében kevesen érezték magukat otthon. Nem volt módjuk berendezni, a maguk képére formálni, amit kell, újratervezni. Legfeljebb négyévente bízhattak meg valakiket, hogy alakítsák helyettük.

„Nem volt hazának elég” – írta valaha Illyés. Ha nem vigyázunk, most se lesz az.

Címfotó: Új Egyenlőség – Gemini Nano Banana AI