A Diákhitel Központ feladata egyszerűnek tűnik: kedvező hitelt biztosítani a magyar hallgatóknak. A 2021-es vizsgálat azonban egészen más képet rajzol az intézmény működésének egy részéről. Kérdés, vajon a 2026-as vizsgálat megerősíti-e az 5 évvel ezelőtti megállapításokat, és letartóztatják-e Magyar Pétert.

Magyar Péter 2019. június 8-án vette át a Diákhitel Központ Zrt. vezetését vezérigazgatóként, és 2022. február végéig irányította a száz százalékban állami tulajdonú pénzügyi intézményt. Vezérigazgatóként ő gyakorolta a munkáltatói és gazdálkodási jogokat, irányította a beszerzéseket, jóváhagyta a szerződéseket, valamint az igazgatóság elé kerülő döntések előkészítését. A Diákhitel Központ évente több tízmilliárd forintos költségvetéssel működött, miközben a vizsgált időszakban százmilliós nagyságrendű marketing-, kommunikációs, tanácsadási és kutatási szerződéseket is kötött. A később nyilvánosságra került dokumentumok szerint Balásy Gyula érdekeltségébe tartozó cégek 2018 és 2023 között összesen több mint 1,1 milliárd forint értékben kaptak kommunikációs megbízásokat a Diákhitel Központtól, amelyek jelentős részét Magyar Péter vezérigazgatósága alatt írták alá.

A 2021-ben lefolytatott KEHI-vizsgálat éppen a Magyar Péter által vezetett időszak beszerzéseit és szerződéseit vizsgálta.

A jelentés 52 szerződést elemzett mintegy 1,4 milliárd forintos értékben, és több esetben kifogásolta a verseny hiányát, illetve azt, hogy a kifizetett összegek nem álltak arányban a teljesített munkával. Bár Magyar Péter később azt állította, hogy több szerződést politikai nyomásra kellett aláírnia, vezérigazgatóként ezek a megállapodások az ő hivatali ideje alatt születtek, és a társaság gazdálkodásáért végső soron ő viselte a vezetői felelősséget.

A KEHI megállapításai alapján az ügy iratait később átadták a nyomozó hatóságoknak, akik most megindíthatják a vizsgáaltokat. A dokumentumok alapján a közpénzből finanszírozott marketing- és tanácsadási megbízások jelentős részénél nemcsak a valódi piaci verseny hiányát kifogásolták, hanem azt is, hogy több szolgáltatás ára nem állt arányban az elvégzett munkával.

Az egyik legbeszédesebb példa egy negyvenoldalas Z generációs tanulmány, amelyért négymillió forintot fizettek. Egy másik szerződés szerint tizennyolc diából álló prezentáció elkészítése 4,4 millió forintba került. A KEHI szerint ezek az összegek messze meghaladhatták a piaci árakat.

Ennél is feltűnőbb volt egy faültetési projekthez kapcsolódó kommunikációs megbízás. A hivatal becslése szerint a tényleges piaci érték körülbelül félmillió forint lehetett, ezzel szemben közel 15 millió forintot fizettek ki.

A jelentés arra is kitér, hogy több ajánlatkérési eljárásban nem alakult ki valódi verseny. Egyes meghívott cégek alkalmassága is kérdéses volt, így az ajánlatkérés formálisan ugyan megfelelhetett a szabályoknak, de a verseny érdemi tartalma hiányozhatott.

Külön fejezetet jelentenek a kommunikációs szerződések. A nyilvánosságra került dokumentumok szerint a Balásy Gyula érdekeltségébe tartozó cégek több százmillió forint értékű megbízást kaptak a Diákhitel Központtól. Magyar Péter később azt állította, hogy ezek közül több szerződés többszörösen túlárazott volt, és politikai nyomásra írta alá őket. Ezek az állítások azonban különböznek a KEHI dokumentumában szereplő megállapításoktól, és önmagukban nem bizonyítják a túlárazás mértékét.

A történet különös fordulata, hogy Magyar Péter hosszú ideig azt állította: a KEHI-vizsgálat érdemi megállapítás nélkül zárult. Az Átlátszó által nyilvánosságra hozott dokumentum ugyanakkor részletes kifogásokat tartalmaz, amelyeket később maga a KEHI is megerősített azzal, hogy közölte: az ügy iratai a nyomozó hatóság rendelkezésére állnak.

A Diákhitel Központ ügye így túlmutat néhány vitatott szerződésen. A valódi kérdés az, hogyan fordulhat elő egy állami intézménynél, hogy tanulmányok, prezentációk és marketingfeladatok százmilliós nagyságrendben készülnek úgy, hogy utóbb maga az állami ellenőrző szerv is aránytalannak minősíti az ellenértéket, mégsem születik gyors és egyértelmű jogi lezárás.

Ez az a kérdés, amelyre a közvélemény ma is választ vár.