Az, hogy a Tisza elsöprő győzelme lenullázta az ellenzéki oldalt, egyértelműen új lehetőséget hozott! Lehetőséget arra, hogy létrejöjjön egy olyan új baloldal, amely már nem terhelt, amely már nem cipeli magával sem a rendszerváltás előtti korszak, sem pedig a rendszerváltás utáni liberális korszak (Gyurcsány-korszak) örökségét és vállalhatatlan kompromisszumait.

Már többen (így Scheiring Gábor és Szombati Kristóf) is érveltek amellett, hogy egy ilyen új baloldalnak valamiféle ökoszociális alapra kellene épülnie. Ebben a hozzászólásban szeretnék zöld szempontból kitenni néhány bóját, amely talán segít annak láthatóvá tételében, hogy ez miért kézenfekvő, elengedhetetlen.

Demokrácia és baloldal

Mindenekelőtt leszögezendő, hogy az ökoszociális alap sokkal többet jelent, mint pusztán praktikus összefogást a zöldek és a baloldal között. A két irány találkozása sokkal többet jelent annál, mint hogy két – európai értelemben – progresszívnek mondható erő között kell, hogy legyen valamilyen szolidaritás vagy stratégiai együttműködés. Ennél egy sokkal mélyebb, szervesebb egymásra találásra van szükség. Az ökoszociális alapvetésnek arra a felismerésre kell épülnie, hogy a zöld és baloldali törekvések elválaszthatatlanul összefonódnak egymással!

Mit jelent ez tartalmilag zöld szempontból levezetve? A tömörség érdekében leírnék 4 olyan elvi-rendszerkritikai megfontolást, amely egyfelől mutatja a zöld és baloldali gondolatok rokonságát, másfelől társít hozzájuk egy sajátosan zöld levezetést.

Rendszerkritika

A valódi zöldpolitika, nem tud más lenni, mint rendszerkritikus.

És miután az uralkodó gazdasági, termelési és elosztási rendszert úgy hívják, kapitalizmus, nem tud más lenni, mint kapitalizmuskritikus. A zöldpolitika nem arról szól, hogy szeretjük a fákat, megvédjük a cuki állatokat, és kevesebb nejlonzacskót használunk. A zöldpolitika ott kezdődik, hogy kimondjuk: a jelenlegi gazdasági rendszer és az ebből fakadó politikai ideológiák fenntarthatatlanok, azaz távlatilag nem képesek működni egy olyan adottságú bolygón, mint a mienk.

Ebből rengeteg minden következik. Nem utolsósorban az, hogy kb. mindenen változtatni kell ahhoz, hogy fenntartható módon éljünk: át kell alakítani a szemléletünket, a gazdaságunkat, a termelési rendszereinket, a technológiáinkat, a fogyasztási szokásainkat, az életformánkat. Ezért szoktam mosolyogni, amikor heves fiatal barátaim azt mondják, hogy a „zöldek nem elég radikálisak” – hiszen a fentieknél mi lehetne radikálisabb?

A zöld rendszerkritika kiindulópontja a fenntarthatóság. A bolygónkon rendelkezésünkre álló erőforrások NEM végtelenek. Épp ellenkezőleg. És épp ezért kell „védeni” őket, ezért kell fenntartható módon gazdálkodnunk, élnünk, léteznünk. Tudjuk: nem ez történik. Korunk valóságát leginkább a túlhasználat, a túltermelés, a túlfogyasztás határozza meg. Ez hosszabb távon az erőforrások felélését (vagyis pusztulást), rövid távon pedig elkerülhetetlenül egyfajta aránytalanságot, alkalmasint szűkösséget, nélkülözést eredményez.

A logikai levezetés pofonegyszerű: ahol végesek az erőforrások, ahol nincs lehetőség végtelen növekedésre, ott a legfontosabb kérdés nem lehet más, mint az eloszlás-elosztás kérdése!

Márpedig, ha a termelési és az elosztási rendszerek alaplogikájáról vagy a méltányosságáról, igazságosságáról beszélünk, akkor ugyanazoknál a kiindulópontoknál találjuk magunkat, mint amelyek a baloldal eszmevilágban is központiak. Ez nem az alapvetések véletlen összetalálkozása, hanem lényegi, szerves azonosság! Nem két kérdésről van szó: egy rendszerszintű gyökere van mind az ökológiai, mind a társadalmi-igazságossági válságnak!

Az európai zöldek (balról is) gyakran megkapják azt a kritikát, hogy a woke-izmus túlkapásait követve túlzottan fókuszálnak az identitáspolitikára vagy a emberjogi liberalizmus agendájára. Ám látni kell, hogy itt is szerves, konzekvens és tartalmilag megalapozott levezetésről van szó.

A zöld gondolkodás egyik alapvető elve, hogy ökológiai szempontból az emberiség egyetlen faj. Ez nem pusztán biológiai tény, hanem erkölcsi kiindulópont is.

Ha elfogadjuk, hogy minden ember ugyanannak a csoportnak a tagja, akkor az etnikai vagy rasszalapú megkülönböztetés nem pusztán igazságtalan, hanem egyenesen értelmetlen: elválasztó határokat húz oda, ahol valójában nincs határ, nincs elválasztás.

A zöld gondolkodás egy másik alapvetése a diverzitás fontossága. Ez egyaránt igaz kell, hogy legyen az ökoszisztémára és a társadalomra. Ahogyan egy egészséges ökoszisztéma a sokféleség és az összetettség révén válik erőssé, fenntarthatóvá és gazdaggá, úgy az emberi közösség is a kulturális, nyelvi és hagyomány, szokás és preferenciabeli változatosságból merít mélységet és erőt. Ez a sokféleség azonban csak akkor virágozhat, ha minden ember egyenlő méltósággal, jogokkal és esélyekkel rendelkezik. Éppen ezért a zöldek számára a diszkrimináció elleni fellépés nem külső elvárásokhoz való igazodás, hanem saját értékrendünkből következő, magától értetődő kiállás.

Mint említettem, a zöldek számára elemi kiindulópont, hogy az ökológiai és társadalmi válságok elválaszthatatlanul összefonódnak egymással.

Ebben a keretben az is világos, hogy a természet kihasználása és kizsákmányolása ugyanabból a rendszerlogikából, ugyanabból az uralmi szemléletből fakad, mint az a patriarchális és szexista hatalom, amely a testet tárgyiasítja, uralni és (ki)használja akarja.

Megint csak nem esetleges, hogy a zöldek rendszerkritikus módon a tárgyiasítás, kihasználás és kizsákmányolás egyik legősibb és legelementárisabb formája, a patriarchátus ellen is fellépnek.

Természetesen ez a négy csomópont (rendszerkritika, egyenlő elosztás, diverzitás, nemi egyenlőség) semmiképpen sem meríti ki az ökoszociális gondolkodás teljes horizontját. De talán elegendő annak megmutatásához, hogy a zöld és a baloldali törekvések összekapcsolódása nem alkalmi szövetség, hanem szerves egymásra találás. Aki ezt megértette, az már nem két különböző mozgalom kompromisszumát keresi, hanem egyetlen összefüggő projektet lát.

Akadályok és félreértések

Jelenleg a zöldek és a baloldal viszonyát számos sztereotípia terheli.

A zöldek úgy gondolják, hogy a baloldaliak egy elavult társadalmi leírás rabjai, akik csak a világunk egy szeletére (munkavállalói jogok, piaci viszonyok, osztályharc, termelési struktúrák stb.) figyelnek, és akik, épp ezért, gyakran nem látják a fától az erdőt amiatt, hogy nem abból indulnak ki, hogy az ökoszisztéma egyensúlya az, ami megteremti a puszta létezésünk feltételeit. Fontos az osztályharc, mondják, de ha felemésztjük az erőforrásainkat, és nem lesz belélegezhető levegő vagy iható víz, akkor nem lesz ember az osztályharchoz.

A baloldaliak pedig gyakran egyszerű természetvédőknek látják a zöldeket, akiket a hóbaglyok meg a méhecskék jobban érdeklik, mint az uralkodó rendszer égbekiáltó igazságtalanságai.

A zöldek szerintük vagy szandálos hippik, akik elvonulnak az erdőbe élni ahelyett, hogy felvennék a harcot a monopolkapitalizmussal szemben, vagy privilegizált különcködők, akik veszik a méregdrága biokajákat, és propagálják az öko ezt meg azt, miközben ők maguk olyan cégeknél dolgoznak, amelyek egyértelműen a kapitalista status quo fenntartói.

Nyilván ezek a sztereotípiák mind sarkosak, sőt tévesek: de léteznek, és ezért a továbblépés érdekében tudatosítani kell őket.

Fontos észrevennünk a sajátos magyar történelmi kontextust is. A nyugat- európai zöldmozgalom (vagy a későbbi zöld pártok) gyökerei részint a 68-as diáklázadásokhoz, majd később a 70-es évek „anti-nuki” mozgalmaihoz nyúlnak vissza. Ezek Magyarországon nyilván nem létez(het)tek. A hazai zöldmozgalom első jelentős megmozdulása a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás volt. Erről visszatekintve tudhatjuk, hogy nem arról szólt, hogy az ország hirtelen bezöldült, hanem arról, hogy akkor ebbe lehetett becsatornázni az állampárttal szembeni lázadást.

Az is igaz, hogy a „zöldségnek”, vagyis az ökopolitikának, ökofilozófiának vannak/lehetnek erős, a jobboldal számára is kedves forrásai. A „konzerválás” ökológiailag releváns kontextusa nyilván könnyen össze tud találkozni a konzervativizmussal. A hagyományok tisztelete, a „fontolva haladás”, a kis lépték, a lokalitás dicsőítése, a modernitás, a technokrácia vagy a globalizmus kritikája nyilván mind olyan dolgok, amelyeknek létezik egy jobb-konzervatív levezetése.

Ám ha végig gondoljuk a hatalom természetét, hogy a természet ember általi kizsákmányolása hogyan függ össze az ember ember általi kizsákmányolásával, valamint a nemi és etnikai-rasszalapú hierarchiákkal, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a zöldpolitika természetes otthona a baloldalon van.

Ezek a fogalmi tisztázások segítenek bennünket a hazai zöldpolitikai kudarcok feldolgozásában is.

Zöldpolitikai kudarcok

Nem véletlen, hogy az első eredményeket is felmutató hazai zöld párt, az LMP, a „se nem jobb, se nem bal” irányzatot próbálta meghonosítani, nyíltan hirdetve, hogy minden irányból (jobb, bal, liberális) el lehet jutni a zöldséghez. Visszatekintve azt kell mondani, bár az, hogy politikai filozófiailag ki kivel fér meg jól, egy izgalmas (bár alapvetően akadémiai) kérdés, az hamar világossá vált, hogy ennek az oldalakon átívelő „se-se” kísérletnek igen kevés támogatója akadt.

Ahogyan korábban a bősi tiltakozás sem a zöld gondolat áttöréséről szólt, úgy az LMP is inkább az újszerűségének és természetesen a korábbi rendszerváltó pártok (MDF és SZDSZ) látványos kifulladásának köszönhette korai sikereit. Hogy mennyire nem volt valódi bázisa a „se nem jobb, se nem bal” iránynak, azt jól mutatja, hogy az LMP egy-két év után máris benne találta magát a szövetségi politika (Orbánék által tudatosan megépített) csapdájában. Szét is hullott.

Fontos, tanulságos és kijózanító, hogy az LMP nem szakpolitikai okok miatt hasadt ketté, hanem amiatt, mert a tagok eltérő válaszokat adtak arra a kérdése, hogy hogyan kell viszonyulni az orbáni hatalomhoz.

Ezek az eltérő válaszok részben ideológiai és értékkülönbségekre vezethetőek vissza, de fontosak voltak az ideológiákat körüllengő vélt és valós kulturális különbségek („belvárosi” vs. „vidéki”), illetve a múlt politikai szereplőihez való identitásépítő viszonyulás. Az, hogy az örökzöld „kit utálunk jobban: Orbánt vagy Gyurcsányt?” ennyire meghatározóvá válhatott, jól mutatja, hogy mind politikailag, mind kulturálisan megalapozatlan volt a „zöld szintézis” gondolata. Bár a magyar történelemben van hagyományuk a „harmadik utas” kísérleteknek, ennek ma nincs számottevő politikai bázisa, és megítélésem szerint jó ideig nem is lesz.

Az LMP-ből kiszakadó Párbeszéd annyiban kezelte ezt a problémát, hogy nyíltan baloldalinak nevezte magát, de ez két – egymással összefüggő – ok miatt édes kevésnek bizonyult: odakozmált a régi baloldalhoz, és nem épített bázist.

Egyrészt, a „ciki” jobboldaltól megszabadulva a Párbeszéd sem tudod mit kezdeni a „ciki” baloldallal, nevezetesen az állampárti múlttal terhelt MSZP-vel és a nyomokban neoliberális DK-val. A Párbeszédnek nem volt sem ereje, sem bátorsága önálló pólussá válni, igazából meg sem próbált önállóan építkezni. Másrészt, az első pontnak megfelelően, egy-két kakukktojásszerű kísérlet kivételével a párt megmaradt a parlamenti és médiapolitizálás keretein belül úgy, hogy nem tett érdemi kísérletet valódi társadalmi bázis kiépítésére.

Nyilván ezen pártok érdemi értékelése nem tudható le néhány mondatban. De ha le akarjuk vonni a legegyértelműbb következtetéseket, akkor két alapvető állítást fogalmazhatunk meg. Egy politikai projektet célszerű egy ideológiailag jól körülhatárolható, koherens, világnézeti alátámasztással bíró pólus köré építeni. Továbbá nélkülözhetetlen, hogy egy ilyen projekt valós mélységgel és relevanciával rendelkező, valódi társadalmi érdekeket megjelenítő csoportokra, közösségekre, hálózatokra épüljön, vagyis rendelkezzen tényleges társadalmi beágyazottsággal, illetve egy politikai értelemben mozgósítható bázissal. Ez most csak mozaikosan létezik.

A nagy kérdés, hogy a rendszerkritikus baloldal képes-e arra, hogy ezt a társadalmi bázist konszolidálja, sőt bővítse. Megítélésem szerint ennek alapfeltétele a zöld és baloldali erők egymásra találása.

Új kihívások

A hatékony politikai alternatívák keresésekor azt is tudatosítanunk kell, hogy a világban drámai változások mennek végbe, és a változás üteme történelmi szempontból precedens nélküli.

Míg a modern, sőt posztmodern korban is egy-egy generáció volt az a mértékegység, amit használhattunk jelentős társadalmi változások méréséhez, most már 5-10 év teljesen átrajzolhatja a terepet.

A klímaválság mellé (és részben azt fokozva) itt van a mesterséges intelligencia okozta forradalmi robbanás, amely nagyon rövid időn belül teljesen átrendezi nemcsak a munkapiacokat, hanem a gyártás, elosztás, hozzáférés és elismerés teljes rendszerét is.

Ezen új technológiai forradalom pozitív szcenárióban hatalmas emancipatorikus lehetőségeket hordoz, negatív szcenárióban viszont azzal fenyeget, hogy még hatalmasabbra nyitja az ollót az elitek és „lemaradók” (azaz mindenki más) között. Nemcsak arról van szó, hogy ha a termelékenységi nyereség ismét csak a tőketulajdonosoknál csapódik le, akkor az MI nem a felszabadítás, hanem a kizsákmányolás eddigi leghatékonyabb eszközévé válik.

A mesterséges intelligencia veszélye az, hogy létrejön, Harari kifejezésével élve, a százmilliókból álló „haszontalanok osztálya”, akik nem pusztán munkanélküliek a szó hagyományos értelmében, hanem „foglalkoztathatatlanok”, vagyis gazdasági értelemben „lényegtelenek”.

Teljesen egyértelmű, hogy ezen új helyzet kezeléséhez egy alapvetően új logikájú ökoszociális gazdasági modellre van szükség, amely képes összhangba hozni a technológia által radikálisan megváltoztatott termelési viszonyokat, az ökológiai korlátokat és a társadalmi igazságosság szempontjait.

A holnap feladatai

A fentiek inkább egy eszmei megalapozásról szóltak, úgyhogy most nézzünk néhány gyakorlatiasabb kérdést.

Rövid távon most és még egy ideig minden Tisza. De ez átmeneti. Ideig-óráig a magyar társadalom és a magyar nyilvánosság (Orbán-ellenes része) boldog, de legalábbis elégedett lesz a „normalitás” visszaállításával, azzal, hogy nem lopják szét látványosan az országot oligarchacsoportok, azzal, hogy visszafogadnak minket az Unióba, esetleg visszaállitják a liberális demokrácia intézményeinek valamilyen függetlenségét, stb. Megítélésem szerint ez a folyamat egy, legfeljebb két évig tart majd. Természetesen kulcsfontosságú, hogy hogyan alakul a nemzetközi gazdasági környezet: folytatódnak, vagy éppenséggel lezárulnak a háborúk; tovább zuhan a világ egy recesszió felé, vagy átmenetileg rendeződnek a viszonyok. Tudjuk, a magyar gazdaság ilyen szempontból rendkívül érzékeny, sőt törékeny.

Politikailag alapvető jelentőségű, hogy a következő ciklusban tovább sodródunk-e egy kétpártrendszer felé, vagy a magyar társadalom valós politikai tagoltsága meg tud jelenni egy arányos, többfordulós választási rendszerben.

Magyar Péter egyelőre lesöpörte ezt a kérdést. Részben igaza van: az alkotmányos berendezkedés helyreállítása a nulladik lépés. Nem tudom azonban nem észrevenni azt sem, a Tiszának érdeke fűződik az orbáni választási rendszer fenntartásához, hiszen az a „demokratikus oldalt” Magyar Péter köré tereli, és kiszorítja a kis pártokat. Ugyanakkor Magyar Péternek az is érdeke lenne, hogy az elkerülhetetlenül lemorzsolódó szavazói ne a szélsőjobb felé vándoroljanak, amihez pedig új progresszív politikai erőre van szükség a Tisza baloldalán.

Hosszabb távon a progresszív erők számára nem lehet kérdés, hogy a rendszerkonfliktusok hatalmas erővel fognak ránehezedni a magyar gazdaságra/társadalomra. Ez nem lehet másként! A progresszív erők azt is tudják, hogy az uralkodó rendszer – mind társadalmi/igazságossági, mind ökológiai szempontból – fenntarthatatlan. Idő kérdése, hogy számos területen megjelenjenek ezek a rendszerkonfliktusok, legyen szó akár a munkavállalói érdekérvényesítés és a tőkeérdek konfliktusairól, akár az uralkodó – növekedéscentrikus – gazdasági modell és a ökológiai korlátok összeütközéséről.

A progresszív baloldal lehetősége és felelőssége

Az egyik legfelszabadítóbb aspektusa a mostani kormányváltásnak az, hogy végre lehet vitatkozni. Az orbáni egész pályás letámadás állandó defenzív kényszert teremtett, márpedig a védekezésnél mindig az egységesítés a válasz. A kényszeregység alól felszabadulva most lehet és kell is vitázni, ütköztetni az álláspontokat. Miközben ez az egész írás az egymásra találás fontosságáról szól, elengedhetetlen, hogy az polemikus legyen és ne kényszerű! Győzzük meg egymást – érvekkel, ellenérvekkel, ahogyan kell – párbeszéden és polémián keresztül.

A baloldal felelőssége hatalmas. Négy jobboldali párt ül a magyar országgyűlésben.

A Tisza normalizációs törekvései természetesen támogathatóak, de ez minden bizonnyal pusztán egy olyan centrista restauráció lesz, amely nem fogja megváltoztatni a gazdasági-társadalmi szerkezet alapjait.

A Fideszt nyilván senki sem kívánja vissza. És azt is látni kell, hogy az autoriter szélsőjobb ott áll, várakozva, hogy az elkerülhetetlen rendszerproblémákból adódó konfliktusokat maximálisan kihasználja önmaga népszerűsítésére.

Tehát nem arról van szó, hogy ne kellene cselekedni, csak nagyon nem mindegy, ez mire épül.

A következő időszakban sok lesz az olyan hang, hogy azonnal új baloldali pártra van szükség. Egyesek jó szándékból, mások kalandorságból fognak ilyen-olyan zászlót magasba emelni. A magam részéről lassítanék. Lélektanilag akár érthető is a sürgetés, de nincs értelme újabb homokvárakat építeni, nincs értelme megint mindenkit egy gyékényre terelni. Most az alapok tisztázása a fontos.

Mindenekelőtt meg kell különböztetnünk egymástól egyrészt a rendszerkritikus, másrészt a rendszerkonform törekvéseket. Meg kell nézni, hol vannak azok a holisztikus megközelítések, amelyeknek érdemi és innovatív mondandójuk van a mostani polikrízisről. Ennek a diskurzusnak evidensen a nyilvánosság előtt kell zajlania.

Nagy kérdés persze, hogy a mostani politikai nyilvánosság mire alkalmas. Az Orbán-rezsim alatt ugyanis a nyilvános diskurzusok színvonala és jellege is jelentősen átalakult. Részint világjelenség, hogy ma már ritka, hogy nagyformátumú értelmiségi viták (jelentsen ez bármit is a mai Magyarországon) alapozzák meg a politikai diskurzusokat. Sokkal inkább párhuzamos buborékokból lövöldöznek egymásra mindentudó – de gyakran csak a felszínt kapargató – elemzők, vagy még annyira sem színvonalas „influenszerek”. Ennek a világjelenségek itthon egy meglehetősen provinciális és bugyuta verziója vált mainstreammé, ráadásul úgy, hogy a rendszerkritikus gondolkodók és gondolatok majdnem teljesen kiszorultak a nyilvánosságból.

Most a bunkermentalitás és a kényszerösszhang fellazulásával talán létrejöhet egy valódi pezsgő és plurális politikai nyilvánosság, amelyben a vita nem árulást jelent, hanem az előrelépés előfeltételét.

Ezek a viták a sajtóban, élőben, podcastekben, kocsmákban elősegíthetik az alapkérdések tisztázását. Amelyek viszont elvezethetnek egy olyan versenyképes baloldali, ökoszociális ajánlathoz, amely valódi alternatívát kínál a mostani jobb-konzervatív kurzussal szemben.

Az alapok lefektetése után jöhet a konkrét közös munka: olyan kutatásokra, kampányokra, helyi kezdeményezésekre lesz szükség, amelyekben a progresszív, rendszerkritikus erők már együtt, egy alapvetés mentén tudnak dolgozni. De ez már a következő fejezet… Most jöjjenek a tisztázó viták és versengő alapvetések! Az egyik ilyen, hogy valódi megújulás a baloldalon csakis a zöldek és a baloldal egymásra találására épülhet.

Címfotó: Új Egyenlőség – Nano Banana AI