Schiffer András indexen megjelent írása (https://index.hu/velemeny/2026/06/12/schiffer-andras-munkaugyek-munkaerokolcsonzes-hatalomvaltas-kizsakmanyolas-politika-tisza-part-kormany/?fbclid=IwY2xjawSY3ixleHRuA2FlbQIxMABicmlkETFzaVp5d2ZwUngwcGttUXlWc3J0YwZhcHBfaWQQMjIyMDM5MTc4ODIwMDg5MgABHnwGip5Rld-s2J1Vw58gGCfH4zzAz_jLdlnsbN5wT4qY3zxAj_oq3CqdI3g-_aem_gr2YZJY79yuDuIraPHrhvQ) egy rendkívül éles társadalom- és kormánykritika, amely a nemrég megalakult Tisza-kormány struktúráját és ígéreteit elemzi a munkavállalói jogok, valamint a globális kapitalizmus tükrében. A szerző legfőbb állítása az, hogy miközben a politikai elit és a közvélemény a látványos kormányzati átszervezéseknek örül, a legfontosabb rendszerszintű probléma, vagyis a dolgozók szisztematikus kiszolgáltatottsága továbbra is érintetlen tabu marad a magyar politikában.

 

A cikk indítása rögtön egy komoly strukturális hiányosságra mutat rá. Schiffer kiemeli, hogy az új kormányzati felépítésben az oktatási, egészségügyi és környezetvédelmi tárcák megjelenése mellett teljesen hiányzik az önálló munkaügyi minisztérium. Sőt, a szociális és családügyi minisztérium alá rendelt nagyszámú államtitkár között egyetlen sincs, akinek a nevében vagy közvetlen feladatkörében szerepelne a munkaügy vagy a foglalkoztatáspolitika. Ez a szimbolikus és gyakorlati lépés Schiffer szerint azt jelzi, hogy az új vezetés a foglalkoztatást nem önálló gazdasági-társadalmi egyensúlyi tényezőnek, hanem pusztán a szociálpolitika egy alárendelt részének tekinti.

 

Az elemzés hosszan sorolja a NER azon örökségét, amelyet az új kormánynak kezelnie kellene, de a jelek szerint nem fog gyökeresen megváltoztatni. Ide tartozik a sztrájkjog korlátozása, a túlóraterheket növelő „rabszolgatörvény”, valamint a munkaerő-kölcsönzés és a vendégmunkás-import felpörgetése. Ez utóbbiak a szerző szerint azért különösen veszélyesek, mert a jogilag teljesen védtelen, indoklás nélkül kirúgható munkavállalók tömegei alkalmasak arra, hogy letörjék a hazai bérharcokat. Schiffer emellett megemlíti a kötelező üzemorvosi vizsgálatok és a munkavédelmi oktatások korábbi eltörlését is, amelyek mind a munkaadók felelősségét enyhítették a dolgozók biztonságának rovására.

 

A Tisza-kormány ígéreteivel kapcsolatban a szerző elismeri, hogy történnek majd pozitív korrekciók – mint például a pedagógusok sztrájkjogának visszaállítása vagy a vendégmunkások behozatalának leállítása –, ám úgy látja, hogy a rendszerszintű, mély neoliberális berendezkedésre nincs valódi válasza az új hatalomnak.

 

Schiffer végső konklúziója meglehetősen kijózanító. Szerinte a választási kampányban az a hamis illúzió élt, hogy a magyar társadalom minden problémájának forrása kizárólag a korábbi miniszterelnök személye volt. Valójában ami történt, az nem más, mint a hazai és a globális tőkefrakciók egymás közötti háborúja. A nemzetközi nagytőke egyszerűen megelégelte a NER által követelt politikai védelmi pénzeket, és a támogatását átcsoportosította az új politikai erő mögé, miközben a választópolgárok milliói asszisztáltak ehhez a hatalomváltáshoz.