Az ismert szólás parafrázisaként idézett változatához tartva magam – „Halottakról vagy jól, vagy sehogy!” – nem leszek kíméletes. Történt ugyanis, hogy 2009–2010 táján az akkori összes parlamenti pártnak a közszolgálati médiumokat hatalmi meggondolásoknak alávető szándékával szembeni, kudarcokkal kísért erőfeszítésekben egykori harcostársam a minap azzal állt elő a Facebookon:

„FELHÍVOM A MÚOSZ-t! Napokon belül két kérdésben hirdessen nyilvános konferenciát: 1) Vélemények feltárása a magyar nemzeti közszolgalat megújításáról, 2) A Népszava és a Népszabadság örökségének megőrzése.”

Hogy a kapitalizmus globalista változatának oldalán álló, a kommunista, illetve szociáldemokrata újságírók, köztük a mártírok örökségétől az elmúlt évtizedekben elfordult Magyar Újságírók Országos Szövetségében mekkora foganatja lehet a kezdeményezésének, azt számomra a fenti bejelentés sajátos aláírása is jelzi: ,,Enyedi Nagy Mihály dr., a MÚOSZ jogtiprással felszámolt Belpolitikai Szakosztályának volt elnöke”.

Merthogy egyszer ugye van az úgymond jogtiprás, aztán meg a remény, hogy majd most egyenesbe jönnek a dolgok abban a MÚOSZ-ban, amit jogtiprással vádol a felhívást közreadó, a szakmabeliek idősebb korosztályában ENAMI néven ismert újságíró. De lépjünk túl ezen az ellentmondáson! Kollégám azért jött indulatba, mert a parlamenti választáson földindulásszerű vereséget szenvedett korábbi kormányzópárt, a Fidesz csápjaként működött és működő Mediaworks Hungary Zrt. és a Medialog-DMHM Zrt. azonnali hatállyal megszüntette a Népszava kiadójával több mint tíz éve fennálló nyomdai és terjesztési szerződést. Okként azt jelölték meg, hogy az újság kiadója nem teljesítette fizetési kötelezettségeit, így egy év alatt több száz millió forint tartozást halmozott fel.

Az elmúlt évtizedben az Orbán Viktor miniszterelnökhöz személyes szálakkal kötődő Mészáros Lőrinc, a milliárdossá tett felcsúti gázszerelő az érdekeltségein (Optimus Groups, Közép-európai Sajtó és Médiaalapítvány), illetve a famulusain (Liszkay Gábor, Kertész József Tamás) keresztül befolyás alatt tartott Mediaworks finanszírozta az ellenzéki Népszava költségeinek jelentékeny hányadát. Oly módon is, hogy bár az utóbbi egy évben csökkent a számuk, gyakran kormányzatinak álcázott, pártcélokat szolgáló hirdetéseken keresztül juttattak közpénzeket a szerkesztőség működtetésére. Az állami hirdetések miatt sok támadás érte a szerkesztőséget, ám a MÉDIA1 szakmai portálnak most nyilatkozott Németh Péter, a Népszava főszerkesztője azt mondta:

„A kormányzati hirdetések befogadásáról a lap tulajdonosai döntöttek, a szerkesztőséget nem vonták be a folyamatba. Ezzel együtt a szerkesztőségnek határozott fellépéssel sikerült visszautasítania a legaljasabb hirdetéseket, amelyek például bábjátékosként ábrázolták Soros Györgyöt vagy hazug vádakkal támadták Ursula von der Leyent, Volodimir Zelenszkijt és Magyar Pétert. A visszautasítást minden esetben egzisztenciális fenyegetés követte, de a szerkesztőség kitartott az elvei mellett.”

Hosszú éveken át a Fidesz köreinek akármilyen politikai szándéka állt is a háttérben – amit a főszerkesztő szintén nyitva hagyott Jajkiáltás című cikkében – a választási vereséggel szükségszerűen vége lett a kitartottság időszakának. Ráadásul a Mediaworks követeli az adósság visszafizetését, amit nem tudnak azonnal teljesíteni, ezért „úgy tűnik, a Népszava még azt az esélyt sem kaphatja meg, hogy az újra nyíló hirdetési piacon létezzen, hogy valódi versenyben megküzdhessünk a létünkért”. „Ki akarnak végezni bennünket”; „a döntést valahol más szinten hozták meg. És ez a döntés: a Népszava elpusztítása” – mondta Németh Péter, azzal összefüggésben, hogy a napilap nyomtatott változatát már május 29-étől, péntektől nem terjeszthették.

A főszerkesztő azt ígérte: az interneten folytatják a munkát. Tovább működtetik az online-portált, a nepszava.hu-t. A megszerkesztett print újságot digitális formában, a mobil Népszavában teszik közzé, amit előfizetőik addig is megkapnak, amíg papír alapon nem tudják kinyomtatni a lapot. És a tervek szerint szintén megmarad a YouTube-csatornán kialakított változat szakmai és közéleti podcastokkel, videóriportokkal. Az eredetileg a Népsport, majd a Magyar Hírlap sportújságírója, 1990-től az utóbbi főszerkesztője, a Nap Tv vezetője, 2000-től megszakításokkal a Népszava főszerkesztője, azaz a 76 éves Németh, akit okkal sorolhatunk a nagy túlélők közé, most rezignáltan, sőt lehangoltan fogalmazott, mikor azt nyilatkozta:

„Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kizárólag azokon múlik a fennmaradásunk, akik hajlandóak áldozni is azért, hogy ennek a 153 éves lapnak legyenek még új évfolyamai. A kormányzati hirdetések fontosak voltak, de a másik lábunk mindvégig az előfizetők, az olvasók áldozata volt.”

Bár nem túloznám el ennek jelentőségét, a cikkem elején idézett ENAMI megfigyeléséből akár még erőt is meríthet a teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került szerkesztőség. Ugyanis kollégám szerint „a múlt héten a szokásoshoz képest háromszor annyi Népszava volt a polcon. Meglehet, 2–3 hónap alatt esetleg felkúszhatott volna a majdnem nullszaldóra, piaci alapon... Tehát sürgős volt legyilkolni... Javaslom; üljetek össze, a humán erőforrás megvan (!), hirdessetek előfizetési, civil finanszírozási akciót, és gondolatban a Népszabadságot is, de a történelmileg veretesebb Népszavát újraindítva adjatok reménynél többet; a magyar sajtószabadság, a baloldali gondolat, a nyilvánosság szabadságának garanciáját!”

Hogy mennyi ennek a realitása? Bár a kapitalizmus beköszöntekor saját életemben is megtapasztaltam, mit jelent ez, hadd ne én legyek, aki a gazdasági-pénzügyi-szponzorálási-hirdetésszervezési-terjesztési feltételek megteremtésének útvesztőiben való küzdelmeket ecseteli. Merthogy a tőkeérdekeknek és az ezzel összefüggő politikai játszmáknak alávetett rendszerben a médiatartalmi kérdések nem annyira az egyéni újságírói, szerkesztői teljesítmények függvényei, hanem a piac- és közvélemény-kutatásokkal megalapozott eljárások, a hirdetőket érdeklő hallgatottsági, nézettségi, olvasottsági mutatókkal bizonyíthatóan másutt már sikeresnek bizonyult megoldások, licencek, formátum-adaptációk, honosítások határozzák meg.

De ez csak egy újabb közbevetés volt azért, mert eléggé gyakran tapasztalom, hogy az újságírók, a műsorkészítők túlértékelik az egyéni teljesítményt, s nem kalkulálnak az üzleti szempontokkal. Cikkemben az igazi feketeleves azonban csak most következik. Ahhoz lenne néhány megjegyzésem, miszerint a Népszava, s előtte a Népszabadság a rendszerváltoztatás előtti időktől kimúlásukig a ,,baloldali gondolat”, mármint az antikapitalista baloldaliság hordozói lettek volna. Mert nem kizárt, hogy éppen ennek a felvetése világíthatja meg, hogy

miért váltak jelentéktelenné, morzsolódtak fel mindazok a médiumok (pártok és más szervezetek), amelyeket az utóbbi több mint negyedszázadban, szerintem tévesen, baloldaliként tartott és tart számon mindmáig sok véleményformáló és hatásukra a sokaság.

A pártállami időkben annyiban voltak baloldaliak ezek az újságok, amennyiben maga az államszocialista rendszer törekedett a társadalmi esélyegyenlőség-teremtésre, a javak újraelosztásában a szociális szempontok érvényesítésére, ami aztán tükröződött a politikai újságok felfogásában az 1980-as évek második feléig. Ezt követően azonban az erre felajzott szerkesztők, újságírók révén a kapitalizmus igenlése kezdett beszüremkedni az oldalaikra.

A rendszerváltoztatás után inkább csak az egyre fogyatkozó, lassan kiöregedő olvasók reménye volt, hogy a korábbi szociális értékrend fogja meghatározni kedvelt lapjaik tartalmát. Ez olyan önáltatás volt, amit a médiumokhoz és a baloldalinak nevezett, valójában a tőkés viszonyok iránt elkötelezett pártokhoz, szervezetekhez egzisztenciálisan kapcsolódók tudatosan fenntartottak. Esetleg elmismásolták, kikerülték, szó nélkül hagyták az értékrenddel kapcsolatos kínos kérdést, ha valahol szóba került.

Ami a Népszabadságot és a Népszavát illeti, kimondva-kimondatlanul a neoliberális transzatlantista neokolonializmus szócsövei lettek, hátat fordítva az antikapitalista baloldaliságnak. A tőke–munka viszonyában tőkepárti jobboldalivá váltak. A szocializmus perspektívájának eszményét feladva, a szó eredeti értelmében vett reakcióval visszatértek a tőkés társadalmi-gazdasági viszonyok igazolásához. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy Németh Péter fenti felsorolásában Soros Györgytől Magyar Péterig csupa jobboldali, sőt szélsőjobbos, globalista tőkés vagy ilyen érdekeltségekhez kötődő politikus szerepel azok között, akikért kiállt a szerkesztőség.

Eközben fenntartották az olvasókban a hitet, hogy értékrendjük ugyanaz maradt, mint 1989 előtt. Miként a magukat baloldalinak nevező parlamenti pártok is tették, amelyeket egyébként, lejáratási szándékkal, örömmel neveztek baloldalinak ellenfeleik, szinte helyrehozhatatlan ideológiai zavart okozva a vesztesek, vagyis a kizsákmányoltak körében. Nem mintha ez csupán magyarországi jelenség lett volna. Kelet-Európában mindenütt elfogyott a levegő a társadalmi baloldaliak körül. A kelet-európai piac megszerzésével, a munkaerő javának lefölözésével Nyugat-Európa több országában mentőövet kapott jóléti kapitalizmusban a korábban befolyásos kommunista pártok, de a szociáldemokraták is a pálya szélére, sőt a partvonalon kívülre kerültek. Lapjaik egyre jelentéktelenebbekké váltak. A 21. századba átlépő Magyarországon

sem a Népszabadság, sem a Népszava aztán végképp nem volt ismeretterjesztője, közvetítője, fóruma a modern neomarxista, posztmarxista, a klasszikus marxizmust újragondoló elméleteknek, világrendszer-elemzéseknek, az ezekre építhető politikai gyakorlatra való ösztönzésnek. Nem mintha ehhez az egyetemi-akadémiai értelmiségtől olyan sok muníciót kaptak volna, ám ők még azok megszólaltatásától is elzárkóztak, akiktől igen...

Elszántságukból, az akár anyagi érdekek miatti kiszolgáltatottságuk által meghatározott kapcsolati rendszerükből általában annyira tellett, hogy közvetítsék a társadalomtól egyre inkább elszakadó neoliberális felfogású pártok vezetőinek aktuális rögeszméit, illetve mélyelemzés helyett elutálják az ellenzéküket. Emiatt nem játszhattak szerepet olyan elméleti sarokpontoknak az olvasóikkal, vagyis a tömegekkel való megismertetésében, amelyek esélyt adtak volna új, haladó pártok létrejöttéhez, az ideológiai vákuumba került, de cselekedni akaró egyének és az eszmei-szellemi támasz nélkül maradt tömegek kritikai társadalmi baloldalon való tartásához.

Ezért vált alkalmatlanná a Népszabadsággal együtt, majd egyedül maradva is a Népszava a kapitalista viszonyok bírálatára. Egyik sem kínált a vesztesek számára reménységet, pláne nem alternatívát. Nem foglalkoztak a perifériára csúszottak hangjának szisztematikus felerősítésével. Nem vállalták fel annak a kiszolgáltatott tömegnek a képviseletét, amelyből a rendszerváltoztatás időszakában másfél millióan váltak munkanélkülivé. Olvasottságuknak, támogatottságuknak már az internet előtti időszakban tapasztalt egyre meredekebb csökkenésében ez játszhatta a döntő szerepet, ami aztán a politikával átszőtt médiapiaci sakkozással, később a digitális platformok robbanásszerű megjelenésével kapcsolódott össze. Nem utolsó sorban egyre fogyatkozott azoknak a száma, akik még „látták Kádárt is”.

Ha a leépülés bármelyik elemét tekintem, a múlt feltámasztására aligha lesz igényük a jelenleg a társadalom gerincét alkotó, a rendszerváltoztatás környékén eszmélni kezdett nemzedékeknek. Még kevésbé az akkortájt vagy a még később születetteknek. A kapitalizmuskritikus, sőt az antikapitalista társadalmi baloldaliság iránt, s az ennek kiszolgálását elősegítő médiumokra csak akkor lesz (újból) szükség, ha a tőkés viszonyok miatt szükségszerűen bekövetkező válság miatt az osztályfeszültségek már elviselhetetlenné lesznek, mert nem csak az alulképzettek, hanem hozzájuk képest nagyobb tömegek süllyednek a prekárius létbe. Azaz

tartóssá és rendszerszintűvé válik a létbizonytalanság, a sokaság számára nem garantálják szerződések a munkaviszony tartósságát, bizonytalanná válik a kereset, a bérek kifizetése, a fizetett szabadságra, a betegszabadságra, a nyugdíjra való jogosultság, tervezhetetlen lesz a jövő, s mindebből következően számottevően nő a társadalomból való kirekesztettek körében a pszichés nyomás.

Csak annak a kritikai baloldali szándékú újságíró közösségnek van kilátása arra, hogy esetleg sikerrel szervezi meg magát a jövőben, amely a közfigyelmet elterelő és lekötő parlamenti politikai színjátékokról beszámoló és értelmező tevékenység mellett felkészültté válik a mélyebb folyamatok követésére, napról-napra való dokumentálására. Amely megtalálja azokat, akik mindenekelőtt a fiatalabb generációban megpróbálják azonosítani az e folyamatokból következő, sokak mindennapjait már ma átszövő helyzeteket, bemutatják a még csírákban létező kezdeményezéseiket, törekvéseiket.

A leginkább a szórakoztatóipar részeként jelentékeny befektetői háttérrel, legális üzleti alapon, vagy pénzmosási szándékkal, illetve politikai akaratok érvényesítésére százmilliókat, de inkább milliárdokat megmozgatva nyilvánvalóan ma is lehet újságokat, médiumokat alapítani. De hogy ezek hiányában itt és most van-e esély tényleges baloldali periodika megteremtésére, azzal kapcsolatban vannak kételyeim. Mert úgy vélem, majdan azok fogják létrehozni a társadalmi baloldal mozgalmait, médiumait a kornak megfelelő formában, akik számára elviselhetetlenné válnak a mai spektakuláris, tehát a valóságot a látvánnyal eltakaró, társadalom viszonyai:

az embernek a médiaterekhez láncolása, a felelős cselekvést a mediatizált áldemokráciával leplezése, az egyénnek önmagától, a lehetséges közösségeitől, a természettől való elidegenítése, a pusztító tőkeviszonyoknak való alárendelése.

Amíg ez ellen nem mozdulnak meg tömegek, a társadalmi baloldali értelmiségnek egyetlen feladata lehet: a viszonyok leleplezése, az ellene való küzdelemre emlékeztetés. Minthogy nem, pontosabban alig tapasztalom ezt, ENAMI-nak a MÚOSZ-hoz fordulásától sem várok semmit. Nem ez az a szervezet, amelynek égisze alatt a reményei, törekvései szárba szökkenhetnének. Ő, a lázadó tudhatná legjobban, hogy ez a szövetség már rég a kapitalizmus szekértolója.

Ha az általam időről-időre észlelt állásfoglalásait, rendezvényeit, az ezekre előadóként meghívott vendégeket, a pályázatait, az alapszabályban is rögzített, kiemelt kapcsolatait tekintem, azt érzékelem, hogy a szervezet kimondott-kimondatlan értékrendjét a transzatlanti tőke által uralt európai társadalmaknak a kapitalizmusba való betagolásának előmozdítása határozza meg. Ebben nincs helye a tőke–munka közötti kibékíthetetlen viszony felvetésének.

Márpedig, bármennyit is békétlenkedtek egymással a korai munkás- és földmunkás-mozgalom Táncsics Mihállyal, Farkas Károllyal, Ihrlinger Antallal, Essl Andrással, Frankel Leóval, Egelmann Pállal, Teszársz Károllyal, Szántó Kovács Jánossal, Várkonyi Istvánnal és másokkal fémjelzett vezetői, az akkori Népszavában és elődeiben megjelent tudósítások, elvi állásfoglalások, programok mindig következetesen képviselték azt a nézetet, hogy

„míg a föld és mindennemű munkaeszközök a társadalom egy részének kizárólagos tulajdonait képezik, addig a művelődésnek minden áldása, a gazdagságnak minden gyarapodása csupán azon résznek szolgál javára, mely kiváltságos állása folytán urává lesz a többi résznek, a vagyontalan népnek. A munkaeszközök birtokosai, a földbirtokosok és tőkepénzesek gazdászati hatalmuk által egyszersmind a politikai hatalomnak is tulajdonosai (…).”

Ha mindazok, akik 1989 óta, Magyarországon baloldalinak mondták magukat – beleértve az olyan újságok szerkesztőségeit, mint a Népszabadság vagy a Népszava, az olyan szervezeteket, mint a MÚOSZ, az olyan pártokat, mint az MSZP, vagy hogy mást ne mondjak: az SZDSZ, a DK – s ezt a szellemiséget, részben ezekkel, a Népszava 1880. május 23-ikai számának címoldaláról származó a szavakkal képviselték –, akkor vezetőik nyugodt lelkiismerettel alhatnak. De ha nem, akkor nézzenek szembe azzal, hogy álbaloldaliságot képviseltek! Vagyis hazudtak és hazudnak a választóiknak, szembe mentek és mennek azok elvárásaival, vágyaival. Ne csodálkozzanak hát azon, hogy támogatottságuk mára oly nagyon megcsappant, s hogy talpra állásuk igen keserves lesz, már ha egyáltalán! #