Ez látszólag egyértelmű válasz és állásfoglalás, de valójában ez csak egy elegánsan lebegtetett mondat, amivel Magyar áthelyezi a fókuszt, egyensúlyoz, elken. És a nemzetközi politikai térben ez nem csak hogy nem ismeretlen retorikai forma, ha Izraelről van szó, hanem ez a domináns. Ha Magyar Péter megbecsült tagja akar lenni a nyugati neoliberális rendszernek, akkor pontosan tudnia kell, hogy beszéljen úgy, hogy azzal első hallásra a józan mérlegelés, az erkölcsi felelősség és a politikai érettség benyomását keltse, miközben képes egyszerre több, egymással ellentétes állítással is akrobatikázik anélkül, hogy bármelyiknek is konkrét következménye lenne.

Ennek az egyik legtisztábban dokumentált példája Joe Bidené, aki elnöksége alatt több milliárd dollár értékű katonai támogatást biztosított Izrael számára, a népirtást konkrétan nem lehetett volna levezényelni nélküle, de mégis, 2024 márciustól kezdve időközönként „mély aggodalmát” fejezte ki a nemzetközi jog betartása meg a gázai áldozatok kapcsán, és bejelentette, hogy az USA ezentúl nem csak bombákat küld Gázára, hanem humanitárius segélyszállítmányokat is. Politikai következménye nem volt ennek a kommunikációnak, így Izrael feltétlen támogatása és felfegyverzése, valamint a humanitárius aggodalom és segélyküldés jól megfért egymás mellett. Ez tankönyvi példája a liberális birodalmi politikának.

 

Hasonló módon működik Keir Starmer kommunikációja is, aki 2023. október 11-én az LBC rádióban adott interjújában, amikor arról kérdezik, hogy Izraelnek joga van-e elzárni Gáza víz- és energiaellátását, azt válaszolja, hogy „Izraelnek joga van ehhez”, majd néhány nappal később, a reakciók hatására, már úgy pontosított, hogy természetesen „mindezt a nemzetközi jog keretén belül”. Vagyis az eredeti kijelentés kapott egy új keretet, de nem visszavonással, hanem átértelmezés révén, mintha ennek a két mondatnak egymás mellett lenne bármi értelme.

 

Az Európai Bizottság különösen gusztustalanul él ezzel a retorikai módszerrel, főleg Ursula von der Leyen és Kaja Kallas. Kallas például 2025. májusában úgy nyilatkozott, hogy a gázai helyzet „katasztrofális”, és bejelentette, hogy ennek nyomán az Európai Unió „felülvizsgálja” az Izraellel kötött társulási megállapodást, ami azonban nem jelentett sem szankciót, sem felfüggesztést, ez csak egy adminisztratív intézkedés volt, egy üres gesztus, aminek semmilyen közvetlen politikai súlya nem lett, az EU azóta is Izrael kiemelt katonai, kereskedelmi, gazdasági és politikai partnere. Tavaly júliusban Kallas az emberi jogok élharcosának szerepében bejelentette: az EU-nak nyomást kell gyakorolni Izraelre, hogy javuljon a „humanitárius helyzet” Gázában, majd később már azt hangsúlyozta, mintegy felmentve a szövetségesét, hogy Izrael egyre több segélyt engedélyez eljutni a civilekhez – aztán idén áprilisban, tizenegy hónappal azután, hogy Kallas kezdeményezte a „nyomásgyakorlási” projektet, széttárta a kezét, és arra jutott: az Izrael–EU megállapodást nem lehet felfüggeszteni, mert ebben a témában „nincs konszenzus”, vagyis a politikai cselekvés újra elhalasztódik, miközben a retorikai keret – a nemzetközi jog emlegetése, az aggodalom, a „monitorozzuk a helyzetet” lózung – változatlanul fennmarad, és a hősök szerepében az elkövetők támogatói tetszelegnek.

 

Amit itt látni kell: ez a fajta „Izrael-kritikus” retorika sosem konkrét irányt jelöl ki, hanem egy kifejezetten tágas mozgásteret tart fenn, nem valami egyértelmű döntést közöl, hanem lehetőségeket hagy nyitva, és ebben a nyitottságban könnyű azt érezni, hogy valami történik, folyamatban van, miközben valójában minden marad a helyén.

Magyar Péter kampány alatti és a megválasztás utáni kommunikációja is erre a kétirányú beszédre épít. Az első nemzetközi sajtótájékoztatóján azt mondta, nála jobban senki nem fog az emberi jogokért küzdeni Európában, miközben folyamatosan arról beszél, hogy még Orbán migráció-ellenes politikáján is szigorítani fog. Azt is mondta: ebben az országban mindenki azt szeret majd, akit akar és ahogy (?) akar, de, tette hozzá gyorsan az apróbetűs részt: természetesen az alkotmányos jogi kereteken belül. Izrael miniszterelnökét meghívta október 23-ra, de aztán arról beszél: a nemzetközi jogot mindenkinek be kell tartania. Magyar Péter kommunikációja nem jelent radikális törést, legfeljebb itthon ismert kevéssé a módszere, de valójában egy jól ismert nyelvet sajátított el, amiben a politikai állítások egyszerre több közönséghez szólnak, és éppen ezért nem köteleződnek el teljesen egyik jelentésük mellett sem.

 

Orbán után is fel kell ismernünk, amikor egy politikusnak csak jár a szája, és kedvező fordulatokról beszél, de közben kerüli a radikális változással járó kockázat vállalását. És erre csak akkor van esély, ha egy kormánypárt működését nem a nagy cégek gazdasági érdekei, a geopolitikai kényszer meg az USA-hoz és Izraelhez való igazodás diktálja, hanem az igazságosság és a szabadság iránti elköteleződés, minden opportunizmustól mentesen. Nincsen köztes út: nem lehetünk egyszerre következetesen igazságosak és nem küzdhetünk az elnyomás ellen, miközben figyelünk arra, hogy ne boruljon a neoliberális rend, ne sérüljenek a birodalom kapitalista érdekei. A Tiszából nem lehet szocialista pártot faragni, sem „érzékenyítéssel”, sem figyelemfelhívással. Nem a hatalommal kell közös platformot keresni, hanem megszervezni az emberek saját erejét, ahol értelmezzük a neoliberális rendszer működését, feloldhatatlan összefonódását a fasizmussal, nem dőlünk be a both sides-narratíváknak, és ahol teljesen egyértelmű az irány.