Furcsa helyzet állt elő a magyar politikában: van egy demokratikus, inkább jobboldali kormánypárt, vele szemben pedig egy szintén jobboldali, részben antidemokratikus ellenzék áll. A népképviselet baloldali oldala gyakorlatilag kiürült.
Ez a helyzet új baloldal után kiált, de egyáltalán nem mindegy, milyen politikai erő tölti be ezt az űrt. Ehhez előbb szembe kell nézni az elmúlt 16 év ellenzékének működésével és bukásának okaival.
Nagyon fontos mérföldkőhöz ért a magyar társadalom: a Tisza Párt képes volt magabiztos kétharmaddal váltani a 16 évig regnáló előző kormánypártokat. Ekkora felhatalmazás mellett bizakodva várhatjuk el az új kormánytól, hogy leépítsék a Fidesz gazdasági és politikai rendszerét, a NER-től A Fideszes Alaptörvényen át a választási törvényig, hiszen ez a legfőbb ígérete Magyar Péternek, a rájuk voksolók többsége elsősorban ezt várja el tőlük. Az elkövetkezendő négy év sikerességének egyik indikátora paradox módon az, hogy lesz-e valódi kihívója a Tisza Pártnak a demokratikus oldalon 2030-ban, vagy sem.
Egy sikeres rendszerváltás végső állomása az Országgyűlés demokratizálódása kell legyen. Egy funkcionális többpárti parlament, ahol a különböző demokratikus pártok a különböző nézőpontok (jobboldali, baloldali, liberális) ütköztetésével és az ország valódi érdekeit szem előtt tartva hoznák meg döntéseiket. Kétségkívül, az új parlament még nem képes erre, hiszen demokratikus és antidemokratikus jobboldali pártok országháza a mostani.
A Tisza Párt kötőanyaga nem ideológiai alapú, rendkívül heterogén szavazóbázisa inkább orbánellenes szövetség, demokratikus Magyarországot akaró emberek tömörülése. A kormánypárt ebből fakadóan politikailag meglehetősen rétegzett, a hagyma középpontjában mégis elsősorban egy pragmatista jobbközép pártot találunk – maga Magyar Péter is ezt hangoztatja, amikor meghatározza pártja ideológiai identitását.
Egy még oly jól működő Tisza vajon önmagában elég a magyar demokrácia kiteljesítéséhez, vagy szükségünk van baloldalra is? Ha az elmúlt 16 év magukat baloldaliként meghatározó pártjait vesszük alapul, a válasz akár az is lehetne, hogy nincs. A választók jelentős része ugyanis elsősorban azt várta tőlük, amit végül a Tisza ért el: Orbán leváltását, a demokratikus intézmények helyreállítását és a nyugati irány megerősítését.
Viktortól a győztesig
A Mérce az elmúlt hetekben több írást is szentelt a 2026-os országgyűlési választások értékelésének. Ajánljuk olvasóink figyelmébe
- Losoncz Alpár Választás Magyarországon: a jobboldal belső gyürkőzése és tőkefelhalmozás módosított eszközökkel című írását;
- Szijártó Imre A felszabadulás-élmény, amiért érdemes volt átrepülni egy óceánt című szövegét;
- Csányi Gergely A kormányváltás kapcsán ismételgetett önpusztító hazugságokról írását;
- Szombati Kristóf A visszatérő csapda – Nem az iskolázottság és polgárosodás hiánya magyarázza a NER tartósságát írását;
- és Takács Ádám Április 12. megmutatta, hogy a társadalomban van demokratikus energia – most az a kérdés, mit kezdjünk vele című esszéjét.
A klasszikusan identitáspolitikai baloldalhoz kötött értékek (antirasszizmus, LMBTQ-jogok, feminizmus stb.) ugyan nincsenek a Tisza homlokterében, de nem is fordult el tőlük. Ha csak a kormány összetételét, vagy a parlament alakuló ülésén megtett gesztusokat vesszük, egyelőre a progresszív nagyvárosi értelmiségnek sem lehet oka panaszkodni.
Persze számos olyan ügy van és volt, ami nagyobb figyelmet érdemelt volna, de a magukat baloldalinak nevező pártok és politikusok túlnyomórészt a globális trendeket követve szívesebben nyúltak kulturális kérdésekhez, mintsem valódi gazdaságpolitikai alternatívát kínáltak volna a szavakban elitellenes, de valójában nagyon is a nagytőkének kedvező Fideszhez képest. Nem az a baj, hogy ezek fontos ügyek voltak. A baj az, hogy gyakran önmagukban, társadalmi-gazdasági vízió nélkül jelentek meg.
A Fidesz az idegenellenes és homofób üzeneteivel sikerrel kiprovokálta a kultúraharcot, amit aztán kamuflázsként használt az állampárt kiépítését és a nagytőke kiszolgálását célzó lépéseihez. A baloldal pedig másfél évtizeden keresztül belesétált ezekbe a csapdákba.
Eközben sokasodtak azok a problémák, amelyek már a világjárvány előtt is meghatározták az emberek mindennapjait, azóta pedig még nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből a társadalmi szerkezetből nincs kiút érdemi beavatkozás nélkül: növekvő egyenlőtlenségek, hiányzó szociális védőháló, romló állami szolgáltatások, lakhatási válság – és még sorolhatnánk.
Az ország nagyobbik felének az a kulcskérdés, hogy lesz-e valaha saját otthona, vagy hogy elbocsátják-e a gyárból, ha nem szeretne három műszakban dolgozni kisgyermek mellett. Amikor az ellenzéki politika ebben a rendszerben képes volt tömegeket megmozgatni, az többnyire gazdasági vagy közvetlen megélhetési ügyekben történt – gondoljunk a netadó elleni tiltakozásra vagy a rabszolgatörvény körüli felháborodásra. Sajnálatos, hogy ezek után sem vonták le a következtetést.
Ezért is nem szabad a régi baloldali pártok romjaira felhúzni egy újat, el kell engednünk a régi, sikertelen üzenetek mantrázását.
A Tisza párt eredményváró rendezvénye az országgyűlési választások alkalmából 2026. április 12-én Budapesten. Fotó: Kiss Soma Ábrahám / Mérce
Természetesen a nők, a melegek vagy a kisebbségek jogai alapvető fontosságúak, hiszen senkit nem érhet igazságtalan hátrány a társadalomban. Azonban egy hatalomra készülő politikai pártnak ezeket a kérdéseket átfogóbb stratégia részeként kell kezelnie. Egy valódi víziónak teljes társadalmi rendet kell felvázolnia, amely tiszta értékek mentén, a teljes lakosság számára közvetít közös üzenetet.
Ugyanez igaz a „nyugati elköteleződés” jelszavára is. Ma már kevés azt mondani, hogy a nyugati értékek mentén irányítanánk: egyrészt azért, mert a „Nyugat” sem társadalmilag, sem politikailag nem homogén egység, másrészt azért, mert Magyarország már több mint húsz éve az EU és a NATO tagja. Ebben a kontextusban a nyugati elköteleződés puszta hangoztatása korszerűtlen, üres, öncélú hivatkozás. Bár az előző illiberális rezsim olykor kísérleteket tett ennek megkérdőjelezésére működési elvéből adódóan, ez a korszak remélhetőleg végérvényesen lezárult. Az Unió működését lehet és kell is kritizálni, de látnunk kell, hogy a nyugati iránynak nincs reális alternatívája – ezt ma már részben még a Mi Hazánk is elismeri. A feladat tehát nem a hovatartozás ismételgetése, hanem a nép valódi érdekképviselete ebben a környezetben.
Ahhoz, hogy 2030-ban valódi demokratikus alternatíva szülessen, a baloldalnak alapjaiban kell megújulnia. Az eddigi sikertelenség oka ugyanis az volt, hogy
a baloldali pártok elvesztek a reaktív politizálásban:
nem diktálták, csak követték az eseményeket, és hagyták, hogy a kormányoldal jelölje ki a vitatémákat. Nem lehet eseti politizálásra vagy olyan harmadrangú dilemmákra kampányt építeni, mint például a határon túli magyarok választójoga. Továbbá még ennél is jobban elvesztek a technikai politizálásban: ki kivel fog össze, milyen struktúrákban lehet leváltani a Fideszt stb. Ezek fontosak, de az emberek nem azért járnak színházba, hogy a világításról, a kosztüm anyagáról vagy a megvarrási technika hátteréről beszéljenek. Nem lehet a technika maga a kampány. Ehelyett egy teljes, reális és tiszta értékek mentén szerveződő jövőképet kell mutatni.
Véget kell vetni a városi értelmiség öncélú, importált ideológiai harcainak is. A baloldal nem maradhat a nagykörúti elit „hobbiprojektje”. Egyszerűen meg kell érteni, hogy a nyugati, sokszor elvont kulturális viták teljesen idegenek a magyar vidéktől. Nem felülről kell beszélni a vidéki emberekhez, és nem kioktatni kell őket, hanem eszközt adni a kezükbe: képviselni a bérigényüket, a lakhatási biztonságukat és a gyerekeik jövőjét. Az identitáspolitikát a baloldali pártoknál mindenképpen fel kell váltania a valós érdekvédelemnek.
A megújuláshoz egy alapvető belátásra és két fő üzenetre van szükség. Az első annak felismerése, hogy létezik egy szűk elit, amelynek a tagjai közül nagyon sokan szorgalommal és innovációval értek el anyagi sikereket, de helyzetükből adódóan érdekeik rendszerszinten gyakran szembekerülnek a társadalom döntő többségének érdekeivel.
Ha egy cég több bért fizet a dolgozóknak, az törvényszerűen kevesebb profitot jelent a tulajdonosnak.
A jövőben a baloldal nem jelenthet egyet az eggyel szolidabb neoliberalizmussal.
Ha a hatékonyság nő, akkor minimum ugyanolyan mértékben kellene nőnie a reálbéreknek is. Ha azt látjuk, hogy a globális kapitalizmusban minimum 40-50 éve folyamatosan növekednek az egyenlőtlenségek, akkor az igenis a profit igazságtalan kisajátítása. Ez egy kényes téma, amihez óvatosan kell hozzányúlni, hogy elkerüljük a populista gyűlölködést, illetve fel kell tudnunk ismerni a magyar gazdaság határait a globális piaccal szemben. Nem lehet célunk a működőtőke elüldözése, ugyanakkor elkerülhetetlen a tőke és a munka arányának tisztességes újratárgyalása. A modern kormányoknak valójában egyetlen feladata van: a globális gazdasági elit érdekeivel szemben képviselni a nép érdekeit. Higgadtan, reálisan, szakmai alapokon nyugvó eszközökkel.
Ebből két alapvető politikai feladat következik. Az első: el kell érni, hogy aki dolgozik, az tisztességes bérért, méltóságteljes körülmények között és kiszolgáltatottság nélkül dolgozhasson. A második: garantálni kell, hogy a legkisebb zsákfaluban születő gyermeknek is valódi esélye legyen a boldogulásra.
Magyarországon a születési hely és a szülői háttér szinte fellebbezhetetlen sorskérdés. A boldogulás lehetősége nem szerencsejáték, hanem demokratikus alapjog. Ezt az új baloldal két legnehezebb, de legfontosabb küldetésének kell tekinteni, mert alapvetően ezek határozzák meg leginkább az egyének életét. A baloldal feladata orvoslást találni a legigazságtalanabb rendszerszintű problémákra.
