A felszállópálya nem a célállomás
Scheiring Gábor cikke az első darabja egy vitasorozatnak, mely a fenntartható demokratizáció és a baloldali, progresszív politika helyzetét és jövőjét járja körül. A 2026-os választási forradalom egy új politikai korszak kezdete Magyarországon. Mi, az Új Egyenlőség csapatában egyetértünk abban, hogy ez hatalmas lehetőség, de egyben felelősség is. Az 1989 után kiürült Harmadik Magyar Köztársaság részben azért omlott össze, mert nem épült fenntartható alapokra, elsöpörték az egyenlőtlenségek, a kiszolgáltatottság és elidegenedés. Az egyenlőség és fenntarthatóság szempontjainak képviselete nélkül az újonnan épülő demokrácia újra vakvágányra futhat. Várjuk a hozzászólásokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan tehető társadalmilag, gazdaságilag, politikailag és környezetileg fenntarthatóvá az új magyar demokrácia, ki és hogyan képviselje az egyenlőség és fenntarthatóság elveit, és milyen feladat hárul mindebben a baloldali, progresszív politikai közösségekre.
***
A Tisza Párt történelmi győzelme elsöpörte az országot fojtogató bornírt önkényt, és véget vetett annak a mítosznak, miszerint a szélsőjobboldal feltartóztathatatlan. Ám ez a lehetőség felelősséggel is jár: sem az illiberalizmus, sem a történelem liberális vége nem eleve elrendelt. A mágikus gondolkodás, amely abból a feltételezésből indul ki, hogy visszatérhetünk a 90-es évek liberális demokráciájához, egy újabb illiberális ciklusba torkolhat.
https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2021/07/Scheiring_Gabor-55x55.jpg 55w" alt="" width="150" height="150" class="size-full wp-image-15848" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; background: none; margin: 0px; width: auto;" />Az orbánizmus bukása nem a liberális demokrácia győzelme
Némileg igazságtalanul lesarkítva, Orbán nem attól bukott meg, hogy a magyar boltosok, kamionsofőrök és ápolónők hirtelen John Locke-ot kezdtek volna olvasni. Azért bukott meg, mert bedőlt a gazdaság, és közben mindenki a saját szemével látta, ahogy a haverok osztálya új arisztokráciává konvertálja saját magát és az adófizetők milliárdjait. A 2020 óta felhalmozódott infláció elérte az 50 százalékot. A „keleti nyitás” kelet-ázsiai akkumulátorgyárakra feltett tétje alulteljesített. A befagyasztott uniós források pedig elvágták a rezsim kliensi vérkeringését. A rendszer erkölcsileg megbukott és gazdaságilag kifulladt.
A felszínen a rendszer nem volt mindig ennyire kaotikus. Az orbánizmus politikai válaszként született a 2010 előtti, külföldi tőkére és olcsó munkaerőre épülő liberális modell kudarcára. Sikeresen integrált három bázist: megtartotta a transznacionális termelőtőke központi szerepét, helyzetbe hozta a hazai tőkésosztályt, a munkásokat pedig klientelista újraelosztással és nacionalizmussal láncolta magához. Ez több volt puszta korrupciónál. A cél a csúcsra járatott tőkefelhalmozás és az alsóbb rétegek hallgatásának megvásárlása volt. Ez a tekintélyelvű társadalmi szerződés a 2010-es évek konjunktúrájában működött is. A felhalmozás önmagában azonban csak a gyors profitot hajszolja; minőségi államigazgatás és hosszú távú tervezés nélkül pedig óhatatlanul autoriter haveri kapitalizmussá züllik. A függő fejlődés ellentmondásai végül visszatértek, és belülről marták szét az orbánizmus magját.
Amikor milliók küzdenek azzal, hogy kifizessék a számlát a hó végén, amikor a végrehajtás egy valós veszély, amikor nincs közkórház, ahova páni félelem nélkül betérhetne az átlag magyar, miközben Balaton-parti villákban, adriai jachtokon és pannon szafariparkokban megy a NER-konform luxizás, akkor az állami intézményekben tapasztalt gyerekbántalmazás politikai bevédése az egész rendszer morális züllöttségének tökéletes szimbólumává válik. Amikor az anyagi ígéretek szertefoszlottak, a kisebbségek és külső ellenségek gyűlöletére épülő morális pánikokból összevágott és mély büdzséből finanszírozott mozifilm is elvesztette a közönségét. Idővel a NER-propaganda alfája és ómegája a félelem és kreténség lett, amin már csak nevetni lehetett, ha nem sírt éppen az ember.
Az „óellenzék” korábban is kapott esélyeket, de a kompetitív autoriter Orbán-rendszer nehezített pályáján nem tudott felnőni a feladathoz. A magyar társadalom politikailag tagolt értékszerkezete arányos, többfordulós választási rendszerrel egyeztethető össze, nem a kétpártrendszer felé toló orbáni szisztémával. Orbán ezt pontosan tudta, és az új választási törvénnyel csapdát állított a széttagolt ellenzéknek. Erre megújulás és erőt mutató egység lett volna a válasz, ám ezt a kettős feladatot a régi ellenzék vezetői képességek, bátorság és belátás hiányában nem tudta megugrani. A puszta összefogás kudarcra volt ítélve, az erőtlen innovációs kísérletek pedig nem tudtak Orbán valódi kihívóivá válni.
Magyar Péter azzal tört ki ebből a csapdából, hogy fölrúgta a korábbi forgatókönyvet. A hitelét vesztett ellenzéket egy az egyben letolta a pályáról, megteremtve az egységes és potens kihívó képét. Emellett rendelkezett azzal a pragmatizmussal is, amely nem idegenítette el magától a szavazókat a centrista ortodoxia kötelező köreivel. A régi ellenzék meghatározó hangjai úgy akarták megvédeni a demokráciát, hogy a demokráciáról, joguralomról és Orbán Viktorról beszéltek, megfűszerezve egy kis szólásszabadsággal. Ez az identitás nem teszi tömegek számára átélhetővé a demokráciát, és túlságosan emlékeztet arra a 2010 előtti világra, amiből a választóknak szintén elegük lett.
Magyar jókor volt jó helyen: fideszes belső emberként volt rálátása kiemelt ügyekre, amelyek ellen hitelesen tudott beszélni a megtért tékozló fiú szerepéből. Ő is beszélt Orbán Viktorról, de még ennél is többet rendszer- és korszakváltásról, közszolgáltatásokról, a munka becsületéről és biztonságról. Nyilvánosságra lépése tökéletesen illeszkedett a perszonalizált celebritás- és spektákulumpolitika követelményeibe, ahol a pártok értéküket vesztették. Olyan lendülettel rendelkezik, amely képes volt az undort és kiábrándulást reménnyé változtatni, messze túllépve a nagyvárosi szakértői-menedzseri osztály keretein.
A győzelem megnyitotta az utat a felszállópályához, ám a demokrácia felemelkedése csak most kezdődik. Amit az új kormányról tudunk, az okot ad a reménykedésre és a szkepszisre egyaránt. A többnyire szakértőkből álló kormány éles kontraszt az egyre kóklerebb NER-önkényhez képest. Persze akinek politikai emlékezetében az Orbán-rendszeren túl példának okáért él a nyugati technoközgazdász elit gyámkodása alatt született 2008-as válság vagy a „szakértők szerint biztonságos” Bős-Nagymaros elleni demokratikus mozgalom, az fenntartással lelkesedik a technokráciáért. Ez a kritikai attitűd azonban luxus az Orbán utáni Magyarországon. Nyugatosodás, szakértelem, polgárosodás: ennél fantáziátlanabbat nehezen lehetne kitalálni, mégis forradalmian hat.
A fenntartható demokratizáció három csapdája
A demokratáknak intő példaként kell tekinteniük az illiberális epizódok utáni liberális-centrista helyreállítás korábbi zsákutcáira. Nagy-Britanniában Starmer földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, miután normalitást ígért; kevesebb mint két évvel később a szélsőjobboldali Reform UK vezeti a közvélemény-kutatásokat. Szlovákiában a Mečiar utáni Európa-párti koalíció tankönyvszerű stabilizációs csomagot vezetett be; az éhséglázadások és növekvő egyenlőtlenségek nyomán Robert Fico másfél évtizeden belül visszakormányozta az országot az illiberalizmusba. Tunéziában a 2011-es arab tavasz utáni demokratikus pártok továbbvitték az autoriter érából örökölt függő fejlődést, a partmenti exportenklávék hizlalását és a belső régiók lemaradását; egy évtized alatt visszatért az önkény.
A minta makacsul ugyanaz: ahol a demokratikus helyreállítás nem kezeli a frusztrációkat termelő gazdasági-politikai-kulturális csapdákat, ott visszatér az illiberalizmus. A demokratikus erőknek világszerte ezzel a komplex kihívással kell szembenézniük, amit Jávor Benedekkel közös készülő könyvünkben hármas leértékelődésnek nevezünk. Magyar Péter csapatának is ez jelenti az igazi feladványt.
Az első csapda gazdasági. A magyar gazdaság továbbra is a transznacionális tőke alacsony bérekre építő összeszerelő üzeme, állandósult agyelszívással és egy olyan hazai vállalati szektorral, amely képtelen érdemben innoválni. Magyar rövid távon fel tudja pörgetni a kilábalást azzal, hogy kipipál néhány korrupcióellenes és jogállamisági tételt, Brüsszel felé fordul, és mintegy 18 milliárd eurónyi befagyasztott uniós forrás tisztességes, korrupciómentes szétosztásával a gazdaság valószínűleg jól fog muzsikálni egy ideig.
De csak egy ideig. Az uniós strukturális alapok fejlesztőállami keret nélkül olyanok, mint egy erős kávé a kimerült sofőrnek: átlendítenek a következő kanyaron, de hazáig nem visznek el. Új gazdasági modell nélkül az illiberalizmust tápláló frusztrációk újra felszínre törnek. Az automatizációtól a kiégésen át a klímaváltozásig érkeznek a sokkok egy globálisan teret vesztő Európára, amely a zöld iparban is másodhegedűs Kína mellett, és amelynek erre egyelőre az a válasza, hogy autók helyett tankokat gyártson. Ráadásul az átalakulás a gazdasági elitek egy részét az illiberalizmus pillérévé tette: a magyarországi német befektetőktől az alternatív pénzügyi tőke szélsőjobbpártiságán át a Palantir technofasiszta kiáltványáig.
Az új kormány Kármán–Kapitány–Orbán Anita nehézsúlyú triója piacliberális, fiskálisan ortodox, technokrata reorientációt vetít előre. A társadalompolitikában igazságossági félfordulat várható: egykulcsos adó mellett kis jövedelemadó-csökkentés alulra, szimbolikus vagyonadó felülre, magas színvonalú oktatáspolitika, az állami egészségügy újrafinanszírozása, súlytalan szociálpolitika. A „magyar hozzáadott érték” retorika létezik, fejlesztőállam-modell egyelőre nem.
A második csapda politikai. Orbán rendszerét úgy hozták létre, hogy túléljen egy egyszerű kormányváltást. A közalapítványokba csomagolt vagyon, hűséges üzleti hálózatok és gleichschaltolt intézmények az illiberalizmus kormányon kívüli erődrendszereként működnek. Az új alkotmányozó többség képes lehet ezeket az aknákat hatástalanítani, és a Ruff Bálint vezette, az elszámoltatást operatívan koordináló Miniszterelnökség biztató jel.
Ám a NER aknáinál nagyobb kihívás a társadalmi ellensúlyok hiánya. A többi ellenzéki párt gyakorlatilag feloszlatta magát, hogy szabaddá tegye Magyar előtt az utat. Azok pedig, akik ezt nem tették meg, nemcsak földbe álltak, de még meg is szégyenültek. A szakszervezetek gyengék, a civil szektort tizenhat év orbánizmus kivéreztette, a Tisza alig kétéves és érdemi, szervezett párttagság nélkül áll. Magyar influenszer politikusként hatalmas szimbolikus tőkével lebeg a társadalom fölött, miközben intézményes gyökerei gyengék.
Magyar centralizált stílusa inkább korrektív centrizmust, semmint deliberatív és részvételi demokráciát vetít előre. A KEKVA-rendszer, a NER-es médiabirodalom, a MOL–MCC–MTA-féle ellenhegemón infrastruktúra lebontására ez alkalmas lehet, ami óriási előrelépés lenne. De az intézményi struktúrát nem nyitná meg érdemben az állampolgárok előtt. Új, demokratikus intézmények nélkül a tömegek előbb-utóbb újra elidegenedhetnek, ami egyik oka volt a harmadik köztársaság kudarcának is. A hatalmat csak hatalom korlátozza, és ha a társadalomnak nincs hatalma, a demokrácia védtelen.
A harmadik csapda kulturális. Magyarnak igaza volt abban, hogy nem az alkotmányról és a szimbolikus identitásokról szóló diskurzusra építette politikai identitását, hiszen részben pont ez a hanghordozás idegenítette el a szavazókat a régi ellenzéktől. Ám itt el is érkezünk a középjobboldali kulturális félfordulat korlátaihoz.
Nemcsak magyar jelenség, hogy a középjobb úgy verseng a szélsőjobbal, hogy átveszi a bevándorlóellenességet valamiféle „nyakkendős nacionalizmus” képében. Ebben a civilizációs keretben még a korlátozott feminizmus és a szexuális jogok is a Nyugat „felsőbbrendűségét” bizonyítják a nem-Nyugat „barbarizmusával” szemben. Aki kicsit is ismeri a világtörténelmet, vagy vannak élő emberi kapcsolatai Európán kívül, annak kínos ez a nyugat-európázás – még akkor is, ha tudjuk, hogy „Európa” kb. a jog, tisztesség és teljesítmény naiv szinonimája a kelet-európai pszichében. Ez a Nyugat-narratíva különösen veszélyes, mert egybetereli a szélső- és középjobbot az óvatlan liberálisokkal. A választók pedig rendszerint az eredetit választják a másolat helyett: a szoft idegenellenesség csak hitelesíti a szélsőjobb narratíváit.
A Tisza az iskolázott középosztály felé világos gesztusokat tesz, a törekvő fiatalság számára Magyar lendületes professzionalizmusa vonzó. A perifériák és az ipari munkásság felé azonban nem épül új elismeréskeret: a kerítés, a migrációs paktum elutasítása és az ukránkérdésben a védekezés marad. A vidéki, alacsony jövedelmű rétegek politikai integrációja továbbra is a Fidesz és a Mi Hazánk által kódolt nacionalista keretben történik. Ennek a tömegnek a politikai súlyát nem becsülhetjük alul egy olyan országban, ahol a European Social Survey szerint az emberek hatvan százaléka az alsóbb szolgáltatószektor és az üzemek munkása.
Pedig lehetne másképp. Tíz éve írtam, hogy a baloldal teremthet lehetőséget egy olyan hazára, ahol mindannyian otthon vagyunk, a svéd szociáldemokrácia klasszikus folkhemmet-koncepciója nyomán, ahol mindenki, aki itt él és dolgozik, jogot formálhat a méltóságra. Nem a „mi és ők” logikájára, hanem a szolidaritásra és arra a hétköznapi tapasztalatra építve, hogy ugyanazokon az utcákon élünk, ugyanazokba az iskolákba járatjuk a gyerekeinket, ugyanabban az egészségügyi rendszerben várunk a vizsgálatra. Karácsony Gergely és a Szikra Mozgalom is használták az otthon metaforát, de a politikai konstrukció, amely ezt hordozni tudná, máig hiányzik.
Ez a három kihívás valós, de nem megoldhatatlan. Magyar Péter kormánya forradalmian új helyzet előtt áll, hatalmas szimbolikus tőkével. Orbán az elgyurcsányosodás jeleit mutatja, a Fidesz elit pedig bennragadt a saját mátrixában. Az első feladat a romeltakarítás, hogy az ország használatba vehesse a metaforikus kifutópályát. A hármas csapda elkerülhető egy több cikluson átívelő fejlődési modell megalapozásával, amely több, mint a polgárosodás-szakértelem-nyugatosodás centrista receptjének pop-celeb újrakiadása. Ám a felelősség nem csupán az új kormányé.
Igény pedig volna rá – a nem létező baloldal feladata
A magyar baloldal, amelynek a fenti vízió felkarolása lenne a feladata, az elmúlt három évtizedben kiszorította magát ebből a térből. A 90-es évek IMF-szocialistái, a 2000-es évek középosztály-fordulata, majd a 2010 utáni túlélési összefogások, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek politikáját rendre háttérbe szorította a szimbolikus alkotmányliberalizmus, mind annak a folyamatnak a stációi, amelynek végén ott az „Unicum-pillanat”: a 2010 előtti bukott politikai modell és személyiségek önsorsrontó feltámasztása. Kellenek az alkotmányos liberális alapok, ám ettől még nem lesz átélhető és fenntartható a demokrácia. Épp ez lenne a baloldal, a demokratikus szocializmus feladata.
A 2010-es fordulat részben annak is köszönhető, hogy a magyarok többsége már nem tekintett a szervezett baloldalra úgy, mint az alulról jövő érdekérvényesítés intézményrendszerére. Pedig a progresszió működő példái utat mutatnak. Norvégiában, Spanyolországban, Uruguayban vagy Tajvanon, hogy csak négy erősen eltérő, de összetartozó példát említsek, a politikai többséget fenntartó baloldal három dolgot őrzött meg: a képviseleti hitelességét, a gazdaságpolitikai különbözőségét és a szervezeti gyökereit. Vagyis nem hagyta magára a társadalom alsó és középső rétegeit a szakértői-menedzseri osztály kedvéért, nem vált a piaci ortodoxia szelíd arcává, és szakszervezetekben, helyi mozgalmakban és közösségi intézményekben őrizte a társadalmi beágyazottságát. Az amerikai új baloldal egyelőre gyerekcipőben járó innovációi vagy a brit zöld párt felemelkedése is ebbe az irányba mutatnak.
2026-ban nem új párt indítása a feladat. A legfőbb lépés ma a zöld baloldaliságot mint eszmét és társadalmi koalíciót hordozó közösségek és intézmények megerősítése: szakszervezetek, akciók, progresszív média, műhelyek, nyári egyetemek, közösségi politikai munka. A folkhemmet-elképzelés, a zöld iparpolitika, az ökoszociális fejlesztőállam modelljének világnézetté és közösségi gyakorlattá gyúrása. Ez persze hatalmas feladat, de aki ebben részt vesz, arról a magyarok előbb-utóbb el fogják hinni, hogy a politikát nem az Audi-kulcsokért csinálja.
Ebből a társadalmi tőkéből nőhet ki egy hiteles új politikai formáció. Magyar Péternek is érdeke, hogy a menet közben lemorzsolódó szavazói ne jobbra, hanem balra távozzanak. A demokráciának is érdeke, mert azt a hármas csapdát, ami nemcsak a magyar, hanem általában a liberális demokráciákat fenyegeti, nem lehet pusztán középről hatástalanítani. A fenntartható demokratizációhoz nélkülözhetetlen a progresszív politika, a társadalom felhatalmazása, a demokrácia emberközpontúvá tétele.
Van okunk ünnepelni a demokrácia magyar tavaszát. Ám a gazdasági és politikai eliteket kordában tartó, a formális jogegyenlőséget valódi átélt egyenlőséggel feltöltő társadalmi koalíció nem születik meg magától, azt építeni kell. Ez az a hatalom, amely a demokráciát tartóssá teheti. És ebben a feladatban kell magára ismernie a magyar baloldalnak is.
Címfotó: Új Egyenlőség – Nano Banana AI
Ez a cikk egyidejűleg a Szép szó május 9-i számaban is megjelent.
