A második világháborút követően két hatalmi tömb került szembe egymással.

 

Az USA és a hagyományos nyugati kapitalista társadalmi és gazdasági rendszert fenntartani próbáló régiek rendszere és a Szovjetunió illetve példájukat követni próbáló országok.

Ebben a helyzetben sokáig úgy tűnt, hogy a “hanyatló nyugat” fokozatosan elveszti befolyását, összeomlik és mindenhol radikális változások következhetnek.

Nem így történt. Az USA stratégiát dolgozott ki, alapul véve a modern társadalomtudományok vívmányait, hogy miként és hol lehet sikeresen meggyengíteni ellenfelét. A küzdelem zászlóshajója a propaganda lett, átvéve a nácik antikommunizmusát. A “kommunizmus” terjedését megakadályozni próbáló kommunikációs harc sikeresebb lett, mint azt gondolták. A “Szabad Európa” a vasfüggönyön túl sikeresen sugalmazta, hogy a létező szocialista kísérletek élhetetlenek, kegyetlenek. Ezen társadalmak régi polgári elitje nem pusztán átélte a kommunista fordulatokat, de meg is erősödött. A rendszerek haszonélvezői, az új középosztálybeli elemek fokozatosan összeolvadtak a régi középosztállyal és kialakultak a rendszerekkel szemben kritikus, egyébként nagyon is jól élő, alapvetően a nyugati életszínvonalat maguknak biztosítani tudó társadalmi csoportok. Akik mindeközben nagyon szegénynek érezték magukat, mert elhitték, hogy a szocializmus melyben élnek élhetetlen és rossz dolog.

Ahhoz, hogy ez a ketyegő bomba robbanjon is, az kellett, hogy a szocialista kísérletek világszinten is elbizonytalanodjanak. A rendszer, amelynek meghatározó vezetői Sztálin és Mao voltak, még legerősebb időszakukban is bizonytalanok voltak. Koreában már elkövettek komoly hibákat, majdnem magára hagyva szövetségesüket. Ellenben az USA a hatalmas veszteséget és a harmadik világháború kockázatát is bevállalta, így egy vesztes helyzetet majdhogynem győztesre fordította. Sztálin halála után pedig egy zavaros időszak következett, a Szovjetunió új vezetése a belső hatalmi harcokra összpontosított és valamiféle demokratikus fordulatot szorgalmazott a szövetséges országokban is.

Magyarországon számtalan hibával zajlott a “szocializmus építése”. Rákosi kemény diktatúrát, személyi kultuszt épített és saját elvtársai körében gyilkos tisztogatasokat hajtott végre. Mindeközben a Horthy-rendszer hívei, akik természetesen immár Washingtonból várták a “felszabadulást”, simán integrálódtak az új rendszerbe. Torz módon a gyors iparfejlesztés miatti centrumokba koncentrálódtak, bányákban, ipari üzemekben kiemelt béreket kaptak és a maguk ellenforradalmi antikommunista nyugatbarát szemléletével fertőzték azokat a szegényparaszti sorból érkező új proletárokat, akik elvileg a rendszer legszilárdabb támaszai kellettek volna legyenek. A helyzetet csak súlyosbította az új értelmiség árulása. A fiatal írók, művészek, akik a legtöbbször a legmélyebb nyomorból érkezve lehettek az új kulturális elit nagyon is jól élő tagjai, az 53-as fordulatot követően a leghangosabb kritikusai lettek a személyi kultusznak és követelői a változásoknak. Ez azért is tűnt visszataszítónak, mert alig néhány évvel korábban ők voltak azok, akiket még felülről is kritizálni kellett azért, mert túl intenzíven vettek részt a diktatúra építésében.

Mindenközben pedig hasadás történt a pártelitben is. Egyre többen gondolták azt, hogy el lehet távolodni Moszkvától, követhető Titó Jugoszláviájának receptje, egy független szocialista ország építése.

Ilyen folyamatok vitték az országot az 1956-os robbanás irányába. Szinte átláthatatlan, hogy pontosan mi is történt. A válságba került rendszer ellen fordultak a fiatalok, az új elit zömében szintén fiatal tagjai és a bennük szövetségest látó politikai elit egy része. Mindez még nem volt katasztrófa, egy jugoszláv típusú fordulatot talán még Moszkva is el tudott volna fogadni, azonban a folyamat nem állt meg. Rendőrök és katonák egy szűk körének árulása miatt jelentős mennyiségű fegyver került az utcára, szinte azonnal olyanok kezébe, akik már nem a reformokban, nem az emberarcú szocializmusban hittek, hanem a teljes visszarendeződésben. Ekkor még képes volt a rendszer erőt mutatni, mozgósítani fegyvereseket is, az utcán pár napra a rend is helyreállt, azonban a “forradalmi káosz” kialakításában kulcsszerepet játszó reformerek ekkor nyíltan a lázadó, országszerte tömegesen lincselő, kommunistákat gyilkoló fegyveres csoportok mellé álltak. Fontos hangsúlyozni, hogy a fegyveres erők nagyobb része nem állt a rendszerellenes lázadók oldalára, azonban nem volt senki, aki képes lett volna átvenni ebben a kritikus helyzetben az ország irányítását. Mindszenty és a mögé álló fegyveres csőcselék lett a meghatározó erő.

Hogy mennyiben volt mindez spontán folyamat? Semennyire. Hogy mennyiben lehetett szerepe annak a CIA-nak, amely óriási erővel dolgozott a “keleti blokk” összeomlásán? Valószínűleg nagyon nagy szerepe volt.

A “színes forradalmak” receptjét először Budapesten alkalmazták. Fiatal tömegek a rendszer ellen, békésnek induló tüntetések, ellenzéki radikálisok gyors felfegyverzése, ismeretlen helyről érkező ismeretlenek által elkövetett sortüzek mind-mind visszatérő elemei azon “forradalmaknak”, amelyek a világ több pontján amerikai hátszéllel megtörténtek az elmúlt évtizedekben.

Az USA a rendszerváltással hegemón nagyhatalmi helyzetbe került. Szövetségesei a világban, az Európai Unió centrumországai, Japán, Dél-Korea, Izrael pedig haszonélvezői lettek a szocialista blokk részleges összeomlásának. Mindenhol társadalmi válság, újragyarmatosítás vette kezdetét. Oroszország esetében mindez annyira megalázó módon történt meg, hogy a liberális-atlantista nyugatbarát fordulat tarthatatlanná vált, az új elit kénytelen volt elismerni, hogy mindez totálisan szemben áll az ország érdekeivel. Épp ezért “fékezett habzású” visszarendeződés történt, próbálták megőrizni a hatalmas ország nagyhatalmi pozícióját és befolyását hagyományos befolyási övezetében. Ez természetes módon vezetett oda, hogy a saját befolyási övezetét folyamatosan növelő nyugati-atlantista világgal szükségszerűen alakult ki az összeütközés több ponton is, a legélesebb módon Ukrajnában.

Magyarország ebből a szempontból hasonló utat járt be, mint Oroszország. A rendszerváltás vesztesei fokozatosan kerültek szembe az őket eláruló, önmagukat baloldalinak mondó nyugatbarát atlantista politiai elittel és álltak a jobboldali populista Orbán Viktor mögé, aki jól érezte, hogy az “euroatlanti integrációban” csalódó társadalmi többséget kell maga mellé állítsa. Mindezt persze torz módon tette, hintapolitikája soha nem lépett túl azonban valóban fontos határokat. Nem lett az EU egyébként antidemokratikus struktúrájának kritikusa, nem tett lépéseket egy valóban független Magyarország irányába. A társadalmi elégedetlenséget olyan irányokba próbálta elvezetni, amelyeknek köze sem volt a valódi problémákhoz. Szidta a kommunizmust, óriási összegeket fordított antikommunista propagandára és azt próbálta elhitetni, hogy a nyugati világ legnagyobb bűne az, hogy a másként szerető emberek, melegek, leszbikusok, transzok szabadabban élhetik meg másságukat.

Orbán saját magát terelte zsákutcába, saját helyzetét csak súlyosbította azzal, hogy a leggagyibb módon lopták a közvagyont az elmúlt 16 évben embereivel. Rendszere nem csak despotikusnak tűnt, ahol pénzsóvar senkik lehetnek valakik, hanem tényleg az is volt. Ráadásul mint utólag kiderült önvédelmi mechanizmusokkal sem rendelkezett. A rendszernek nem voltak hithű támogatói a fegyveres testületekben, az államigazgatásban, a kulturális elitben. Még az a középosztály is gyűlölte és megvetette Orbánt, amelyik a legtöbbet kapta a torz társadalmi újraelosztásnak köszönhetően. Egyetlen csodafegyvernek a propagandát gondolták, a fizetett influenszereket, az óriásplakát erdőket és a kollektív félelem csúcsra járatását.

Mindeközben velük szemben tapasztalt diktatúra buktató mechanizmusok indultak be. Találtak egy új és szimpatikus arcot, a rendszer tenyéren hordott kulturális elit egy része hirtelen rájött, hogy ő igazából gyűlöli a rendszert, marginálisnak gondolt, de nagyon is központi véleményközpontok megkezdték a tudatformaló tevékenységüket. Azok pedig, akik addig választásról választásra vereséget szenvedtek ugyan, de a rendszert nem felejtették el gyűlölni, örömmel álltak be ezen új erő mögé.

Jobban megnézve a folyamatot, semmi sem világosabb, mint az, hogy ennek így kellett történnie. Magunk se gondoltuk, hogy mindez ennyire egyszerű és ilyen nagy szerepe lehet ezidáig marginálisnak gondolt tényezőknek.

Azt természetesen nehéz megmondani, hogy mi is fog történni. A forradalom szükségszerűen falja fel gyermekeit főleg akkor, ha valódi változást annak vezetői nem is akarnak keresztülvinni. A puccsszerű elitváltás megvan. A nyugatbarát atlantista értékek ismételt dominanciája megvan. Az orbáni paternalista, egyébként nagyon is igazságtalan, sokaknak mégis kedvező jóléti rendszer fenntartása pedig lehetetlen.

Azaz a rendszer ma még kimagasló társadalmi támogatottsága fenntarthatatlan. Miként Orbán Gyurcsánnyal próbálta ellensúlyozni - egészen sokáig sikeresen- gyengülést, ugyanezt nyilván majd megteszi Magyar is Orbánnal. A kérdés csak az, hogy a mostani nagyon rossz nemzetközi helyzetben ez mennyire tartható. Illetve kérdés, hogy mennyire lehet “orbánozással” elterelni a figyelmet egy valószínűleg előálló gazdasági és társadalmi válságról.

Orbán bukása nem egy új kezdet, hanem a kapitalista atlantista nyugatbarát rendszer bukásának csupán egy újabb stádiuma. A félgyarmati létünk szükségszerű következménye mindez és robogunk tovább valami nagyon rossz irányába.

 

(facebook)