Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú másnaposság fogja el a társadalmat, mielőtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. [1]
Vannak évtizedek, amikben semmi sem történik, és vannak hetek, amikben évtizedek történnek. [2]
Április 12. éjszakáján, a népünnepély közepette egy rövid időre elment a kedvem az egész rendszerváltósditól. Történt ugyanis, hogy pár húsz alattinak kinéző srác felmászott a Batthyány téri metrómegálló épületének tetejére, hogy onnan gerjesszék tovább az eddig is extatikus hangulatot lent maradt kortársaik között, de egy láthatósági mellényes szekus saját biztonságuk érdekében leküldte őket onnan, ők pedig szót fogadtak.
Bő tíz percre mintha el is némult volna a sokaság. Nemsokára azonban egy másik csapat, magyar és európai zászlókkal felfegyverzett zoomer újabb rohamra indult, hogy a fenti díszpáholyból hallgathassák a megválasztott miniszterelnök győzelmi beszédét. Ekkor már a tiszás láthatósági mellényt viselő úriemberek is belátták, hogy vasárnap ugyan a nyugatos és európai jövő mellett döntött az ország, de aznap éjjel senkire nem vonatkoznak az európai „health and safety” szabályok: a rögtönzött kilátó gyorsan megtelt. A magaslat sikeres meghódítása nyomán óriási moraj támadt, és hosszan zúgott a „Ruszkik haza!”, majd a Kossuth-nóta. A történelmi magyar függetlenségi és demokratikus törekvések ezen jelszavai mellett zoomereink helyenként rázendítettek az ötvenpluszos óellenzék kedvelt „Európa! Európa!” skandálására, csak hogy a focilelátókról ismert „Ria, ria, Hungáriával” folytassák.
A jelenetsor kapcsán eszembe jutott, hogy amikor hosszú évtizedekkel ezelőtt, a berlini fal leomlása után a Prenzlauer Berg lakói ismét átsétálhattak a szomszédságukban lévő Weddingbe, az első pár órában még tányérsapkások ácsorogtak a határátkelőnél, hogy minden rövid sétára induló NDK-állampolgár útlevelét annak rendje és módja szerint lepecsételjék. Idővel viszont akkora lett a tömeg és a lelkesedés, hogy tányérsapkásaink is jobbnak látták elengedni a pecsételősdit, és a tömeg szabad emberekhez méltó módon, bürokratikus kukacoskodás és papírok lóbálása nélkül hömpölygött át városuk ismeretlen felére.
Igaz persze, hogy a következő napokban a falon innen és túl is be kellett menni dolgozni, ahogy április 13-án nekem is meg kellett tartanom egy szemináriumot a rám szolgáltatóként tekintő alapképzéses diákoknak. A felszabadulás ténye tehát nem feltétlenül hozza el a hétköznapi élet valódi szabadságát. Mi több, 1947-ben és 2010-ben azt is megtanultuk, hogy felszabadulás ide vagy oda, még a politikai szabadság tartós intézményesülése is bizonytalan.
Most szabad és kell is örülni
Naiv volnék, ha a közelmúlt tapasztalatai alapján nem merülnének fel bennem komoly kérdések és kételyek. Az új alkotmánybírák és ügyészek az ország legkiválóbb jogtudósai közül fognak kikerülni, vagy tiszás bólogató Jánosok váltják majd fideszes kollégáikat? Lesz-e alkotmányozás, és ha igen, valóban széles konszenzust építő folyamat lesz-e, vagy kiszúrják a szemünket valami kérdőívvel, mielőtt valamelyik jogot végzett tiszás képviselő megírja ipadjén az új alkotmányt?
Az új köztársasági elnök valóban köztiszteletben álló személy lesz, aki alkalmas a nemzetegyesítő királypótlék szerep betöltésére, vagy újabb két lábon járó aláírópecsét? Megváltozik-e a zsinórban négy alkotmányozó többséghez vezető Orbáni választási rendszer vagy marad a minden alkotmányt képlékennyé tevő parlamenti abszolutizmus? [3]Bár a kampányban erről nem sok szó esett, a magyar társadalom pártpolitikán túli rendszerváltó erőinek most egyhangúan kell követelniük: Soha többé kétharmadot!
A közpénzből fenntartott állami propagandamédia jogosan elvárható beszántása után valódi közszolgálati sajtó jön létre, vagy folytatódik a bőven Orbán előtt megkezdett hagyomány, mely szerint a köztévé rendre az aktuális garnitúra megafonjává válik? A 2015-ös brit választások előtti jelölti interjúk során sóvárogva néztem, ahogy az épp regnáló David Cameron összefüggéstelen hülyeségeket beszélt egy köztévés interjúban, mire a BBC riportere kíméletlenül szembesítette a regnáló miniszterelnököt azzal a ténnyel, hogy épp kiakasztotta a bullshit detektort, majd megkérte, hogy fusson neki még egyszer. Hiú ábránd arra várni, hogy ezt 2030-ben Magyar Péterrel is megcsinálja az M1, ha szükség lesz rá?
Az elmúlt évtizedek precedensei alapján a megérdemelt öröm mellett érthető és szükséges a beindult folyamatokat némi kritikus szkepszissel követni, különösen, ha ez a szkepszis hozzájárulhat ahhoz, hogy a reformfolyamat valóban demokratikus keretek között maradjon. De a választás utáni első jelek kedvezőnek mutatkoznak.
Magyar győzelmi beszédében olyan gesztusokat tett több irányba, amire egyáltalán nem volt rákényszerülve. Szakított az ellenfél dehumanizálásának orbáni hagyományával és a fideszesekhez is emberi hangon szólt. Beszélt a „vályogház ablakáról”, célzott rá, hogy a homoszexuálisok is a nemzet részei, valamint egy történelmi hősöket felsoroló hazafias monológjába beillesztette a szociáldemokrata Kéthly Annát. Ez a nacionalizmus mégiscsak befogadóbb nemzetképről árulkodik, mint a sorosozó és poloskázó kurzus, ami szerint akkor vagy a nemzet része, ha a klientúra része vagy. Ennek most szabad és kell is örülni.
A nemzetközi sajtótájékoztató kifejezetten kulturáltra sikerült. Hosszú évek óta nem emlékszem olyan sajtótájékoztatóra Orbán részéről, ami nem trumpi, sorosozó, migránsozó, szájon át történt hasmenés lett volna, ami után a propaganda megírja, hogy „kérdésekkel provokált az újságíró”. Ennek most még örüljünk kicsit.
Fontos észben tartani azt is, hogy a NER felett nem Magyar Péter, hanem a magyar társadalom győzött. Magyar Péter politikai teljesítménye és karizmatikus jelenléte szükséges, de nem elégséges feltétele volt a Fidesz bukásának. Ha úgy tetszik, Magyar volt a balta éle, de a baltát viszont már nagyobb társadalmi erők mozgatták.
Az elmúlt tizenkét hónap orbáni keménykedéseire reagáló társadalmi mozgósítások, a tavaszi nagytakarítás megakadályozásától a Pride-on át a „rendszerváltó” koncertig hozzájárulhattak ahhoz, hogy a rezsim végül belátta, nem áll érdekében tovább feszíteni a húrt az eddiginél nagyobb turpisságokkal. A boldog tömeggyűlések bulizva ásták alá az orbánizmus autoritását, de közben azt is sugallhatták, hogy ha úgy alakul, jobb nyugdíjba menni, mint Janukovics vagy akár a Ceaușescu-házaspár nyomdokaiba lépni. A megannyi, nagy kockázatot vállaló, bátran kitálaló közszolgának szintén hálával tartozunk.
De persze a jelen felállásban sem bízhatja magát a társadalom a megválasztott miniszterelnök helyes belátására – még akkor sem, ha korai megnyilvánulásai bizakodásra adnak okot. Most elengedhetetlen, hogy az új hatalmon is rajta tartsák a szemüket azon civil csoportosulások, melyek 2025-ben behúzták a vészféket a minszki gyorson.
Elrettentő jelenlét
Kiemelendő még a már korábban is rendszerszintű választási visszaélésekkel szembeni aktív civil és politikai fellépés. A DE! Akcióközösség az elhíresült dokumentumfilm mellett nagy számú civil „őrszemeket” küldött a választási visszaélések szempontjából legkockázatosabb településekre. Hasonló akciót szervezett a Tisza is, és nem kizárható, hogy ez az elrettentő jelenlét konkrét mandátumokat hozott az ellenzéknek.
A választás napján én egy kora reggeli gyors szavazás után Nógrád megyébe vettem az irányt egy Luxemburgból hazajött barátommal. Pár óra nyugalom után üzent az egyik tiszás delegált szavazatszámláló, hogy egy másik körzetben egy csoport egyszerre érkező választópolgár mind analfabétizmusra hivatkozva kért segítséget, vagyis de facto nyíltan szavazott, így áttettük oda a székhelyet. Hamarosan érkezett egy sötétített ablakú BMW és mögötte egy emberekkel teli furgon, de pár másodperc múlva elhajtottak… talán azért, mert látták, hogy felírjuk a rendszámokat. Itt aztán órákig nem történt semmi rendkívüli (talán azért, mert híre ment a jelenlétünknek), de ekkor megint csörögtek a helyi tiszások azzal, hogy pár faluval arrébb megjelent egy olyan személy, akiről tudvalevő, hogy egyszer már megvert egy újságírót, és a DE! megfigyelőivel kezdett kötekedni. Az urnazárást ennél a problémásnak ítélt szavazókörnél vártuk meg, hogy a már ott lévő megfigyelők mellett több ember legyen jelen.
Ez idő alatt végig itt cirkált két nagy, fekete terepjáró, a többi megfigyelő szerint arra várva, hogy hazamenjünk. Egyik gépjármű a polgármesteré. Közben szóba elegyedett velünk pár helyi Fidesz-szimpatizáns azzal, hogy „Miért vagytok tiszások?” és „Miért, a Tisza nem lopna?”. Megpróbáltuk tudtukra adni, hogy nem azért vagyunk itt, hogy az emberek ne a Fideszre szavazzanak, hanem azért, hogy őszinte meggyőződésből és ne pénz vagy egyéb juttatásért cserébe tegyék ezt.
Egy órával urnazárás előtt kisebb tömeg gyülekezett úgy száz méterre tőlünk egy kisbusz körül. Ötven perc elteltével kiszállt a polgármester egy fekete BMW SUV-ból, és hazaküldte őket. Urnazárás után csoportképet készítettünk a megfigyelőkkel, és senki nem akart lemaradni róla, így odakiáltottam a polgármesternek, hogy készítsen már rólunk egy fotót. Ezután egyébként olyan szívélyes szóváltás alakult ki vele, hogy felmerült bennem a gyanú, hogy talán a potenciális új hűbérúr embereit látja bennünk.
A most szükséges, követelendő és végrehajtható reformok közül talán a legégetőbb a zsarolással és pénzzel történő szavazatszerzés felszámolása. Minden okunk megvan attól tartani, hogy a Fidesz által képített neofeudális hálózat alsóbb szintjein lévő döbrögik hajlandóak letenni a hűségesküt bárkinek, aki a piramis csúcsára kerül.
A praktika nem a NER-ben kezdődött, de a 2010 előtti váltógazdaságban több irányba ment a krumpli, így az részben kiegyenlítette az erőviszonyokat. Ennek most véget kell vetni. Bár nem vagyok egy túlbuzgó rendpárti, nem tartom ördögtől valónak ilyen esetekben a független ügyészség mellett a kifejezetten magas büntetési tételek alkalmazását sem olyan személyekkel szemben, aki kiszolgáltatott polgártársa alapvető jogaitan csorbítja pl. fenyegetéssel vagy visszautasíthatatlan pénzügyi ajánlattal. Elvégre ezek olyan jogtól fosztják meg az „eleven jog fájáról lehullott”[4] kis falvak szegénységben tartott lakosságát, aminek kivívásáért Batthyány Lajosnak, Nagy Imrének, Mansfeld Péternek és még sokan másoknak meg kellett halniuk.
De egyáltalán ki szabadulhat fel?
Szombaton szintén korán keltem, és szintén kialvatlanul huppantam egy Nógrád felé tartó Toyota Prius anyósülésére. A helyi tiszásokkal koordinálva végigkopogtattunk két falut. Az itt összejött kis csapat földrajzi szempontból sokszínű volt, de osztályszerkezetét tekintve kevésbé. Volt köztük berlini művész, luxemburgi üzleti tanácsadó, budapesti multis felső vezető, New York-i PhD-hallgató és egy brüsszeli pár, akik nemcsak brüsszeliek voltak, hanem a szó szoros értelmében brüsszeli bürokraták, hiszen az Európai Bizottságnak dolgoztak.
Meglepődve tapasztaltuk, hogy az ajtónyitók és velünk szóba elegyedők elsöprő többsége a Tiszára fog szavazni olyan településeken, ahol korábbi választásokon 70-80% körüli eredményeket produkált a Fidesz. Ekkor kezdtem először őszintén hinni a Medián és a 21 Kutatóközpont adatainak. Egy, a Mi Hazánk felé húzó bizonytalan szavazó megjegyezte nekem, hogy „annak a Kapitánynak olyan tőkés feje van”. Nyugdíjazása előtt buszsofőrként dolgozott, és elmondása szerint aktív tagja és szervezője volt az ágazati szakszervezetnek. Nem igazán tudtam mit kezdeni a leendő gazdasági miniszter fejformáját illető ellenvetésével, mert hazugság lett volna azt mondani, hogy nem értek vele egyet.
Egy félreeső földúton leharcolt kis házikóba csengettem. Egy középkorú nő lépett ki az ajtón, és bizonytalan léptekkel totyogott a kapu felé. Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy kritikus ugyan a fennálló viszonyokkal szemben, de nem tudja, hogy elmegy-e szavazni. Azt mondta, hogy érdekli a politika, mert hallotta, hogy a munkában a férfiak a választásról beszéltek. Messzire jár dolgozni, és fájlalja, hogy ritkán és megbízhatatlanul jár a busz. Elmesélte, hogy ismer olyan, valamelyik akkugyárban bizonytalan szerződéssel foglalkoztatott ingázó bedolgozót, akinek kihullottak a fogai a szennyezéstől. Neki is hiányzott a legtöbb, bár ő állítólag nem dolgozott akkugyárban, csak valami raktárban.
Nem tudom megítélni, hogy a története az akkugyárról szó szerint igaz-e, vagy csak mendemonda. De abban biztos vagyok, hogy az ő egészségi állapotuk a fennálló társadalom rendszerszintű következménye. Egy olyan összetett viszonyrendszerről beszélek, amelyben a legalul lévőkkel fizettetik meg, hogy a Kapitányok business class-on, a Mészárosok pedig magángépen járhassanak igazgatósági ülésre vagy focimeccsre [5].
A nő, akihez bekopogtattunk, elmondta azt is, hogy sokáig otthon ápolta beteg rokonát, aki azóta meghalt, majd azt is, hogy nemrég kikötötték nála az áramot. Ezen a ponton én elnémultam, és a társam bólogatásokkal biztatta monológja folytatására.
Kissé elszégyelltem magam, ugyanis belegondoltam, hogy az a jogos és szükséges politikai felszabadulás, amiért itt téblábolunk órák óta, az én osztályhelyzetemből nézve sokkal égetőbb kérdésnek mutatkozik, mint az övéből. Persze, jó volna, ha nem vagy kevésbé mérgeznék az akkugyárak a munkásaikat, és ezt még talán nem is naivitás elvárni a megválasztott miniszterelnök eljövendő kormányától. Ugyanakkor az is tény, hogy nekem mint társadalomtudományi területen kutató doktorandusznak, akár komoly anyagi érdekem is fűződhet hozzá, hogy lekerüljön a magyar akadémia torkáról Orbán bakancsa. Nem szégyen persze, ha önmagért küzd az ember, sőt, alapvetően erről kéne szólnia a munkavállalói önszerveződésnek. Ebben a helyzetben mégis disszonáns érzést keltett bennem, hogy jómagam közvetlenebbül vagyok érdekelt a görénykurzus eltakarításában, mint azok, akiktől ebben segítséget kérek.
Az alkotmányos-demokratikus minimum ugyan szükséges és indokolt, de önmagában kevés ahhoz, hogy beszélgetőpartnerem életében jelentős minőségbeli javulást idézzen elő. Sajnos az volt a sejtésem, hogy a Tisza-párt győzelme, bár elengedhetetlen ahhoz, hogy Magyarország legalább egy parányi esélyt kapjon rá, hogy újra a demokratikus fejlődés útjára lépjen, rövid távon nem hozhat jelentős változást ennek a nőnek az életében. Örömmel tölt el, hogy részt vehettem ebben a kampányban, de a jövőben csak olyan szervezet színeiben vagyok hajlandó visszatérni ide, amiről őszintén hiszem, hogy minőségi és megbízható vagy akár „gyors és ingyenes”[6] tömegközlekedést fejleszt, megélhetési garanciákat biztosít, szigorú munkavédelmi előírásokat hoz és tartat be, felszámolja az energiaszegénységet, valamit nyit minden megyeszékhelyen egy közfinanszírozott és ingyenes, minőségi és hozzáférhető fogászati klinikát.
Miből? Abból, hogy szennyező gyárakban, a fúrótornyok körül, és a call centerben dolgozók által megtermelt, majd a Kapitányoknál és Mészárosoknál landoló többletnek a jelenleginél valamivel nagyobb hányadát fordítjuk egy igazságosabb adórendszeren keresztül a köz és különösen az alsóbb rétegek javára. Vannak olyan baloldali elvbarátaim, akik némi cinizmussal tekintettek erre a kampányra, mondván: „Nem mindegy, hogy melyik tőkés uralkodik?” Ennek, a szerintem téves álláspontnak viszonylagos térnyerése talán annak tudható be, hogy a hosszú évek alatt túl sok, rövid távon vesztes politikai projektbe öltek energiát sokan, és ettől teljesen kiégtek. Örülnék, ha legközelebb velük mehetnék vidékre kopogtatni, hiszen róluk tudom, hogy ha egy helyi közmunkás arra hivatkozna, hogy a „polgármester kenyerét eszem”, akkor nekik erre zsigerből jövő válasz lenne , hogy „a polgármester eszi a magáét”. Ez mindenesetre most még ábránd.
A Tisza elsöprő győzelmével Magyarország hatalmas lehetőséget, Magyar Péter pedig hatalmas felelősséget kapott
Kedves baloldali elvbarátaim! Ami most körvonalazódni látszik, az egy polgári fordulat lehetősége, melyben esélyt, de nem garanciát kapott Magyarország az orbáni neofeudalizmus felszámolására. Ennek önmagában örülhetünk, és nemcsak azért, mert kedvezőbb feltételeket teremt a polgári szabadságeszmény hétköznapi életre való, esetleges valamikori kiterjesztéséhez. Szerintetek Marx nem került a vasárnapihoz hasonló önkívületi állapotba, amikor 1848 áprilisában Kölnbe is befújta a nacionalista-liberális fordulatot a tavaszi szél?
A politikai felszabadulás esélyét most ne csak ünnepeljük, hanem határozottan ragadjuk meg, és ne engedjük, hogy a reálpolitikai alkuk logikáján elkótyavetyéljék. A kritikai vagy TGM által valódi baloldalnak nevezett szemléletet nem az választja el a polgári irányzatoktól, hogy elutasítja a politikai szférára korlátozott szabadságeszményét, hanem az, hogy nem elégszik meg vele, hanem kiterjesztené azt a hétköznapi életre, mindenekelőtt a gazdaságra.
Április 13. óta eltelt pár nap, így feltehetően nincs már a véremben kimutatható alkoholmennyiség, de valahogy mégsem sikerült a mai napig rendesen kijózanodnom. Az a sejtésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Arra számítok, hogy egy ideig rég nem látott pezsgés lesz úrrá, mind a közéleti diskurzusunkon, mind a kultúrán, sőt, ami most megy, az feltehetően magánéleteinket sem fogja érintetlenül hagyni [7] Ennek most még örüljünk, és élvezzük ki, amíg tart, mert azután kezdődik csak az igazi munka.
A most beinduló közjogi reformfolyamat sikeres végrehajtása elengedhetetlen Magyarország hosszú távú demokratikus fejlődésének bebiztosításához. Ebben azt javasolnám, hogy konstruktívan vagy, ha kell, konstruktív kritikával viszonyuljunk a megválasztott kormányhoz, mindaddig, amíg nem tesz olyan lépéseket, amik indokolnák a konfrontatívabb fellépést. Most tartsuk rajta a szemünket a reformfolyamaton, és ne engedjük azt kisiklatni. Lassan azonban itt lesz az ideje egy új, vállalható baloldal felépítésének is.
Utóirat
Számomra a kampány során a fontos motivációk közé tartozott a Magyarországot rég nem látott erkölcsi mélységekbe süllyesztő külpolitika, elsősorban, de nem csak Ukrajna vonatkozásában. Egy időben úgy festett, hogy nem elég autokratának lenni, hogy Orbán a keblére öleljen, a leköszönő miniszterelnök szinte alig volt hajlandó szóba állni olyan külföldi vezetővel, aki nem gyilkoltatott le legalább tízezer embert. A fenti szöveg nagy részét az Atlanti-óceán felett fogalmaztam meg internet-hozzáférés nélkül. Landolás után vágott arcon a hír, hogy a megválasztott miniszterelnök egy török zsarnokot és egy izraeli tömeggyilkost invitált meg a magyar demokrácia egyik legszebb ünnepére. Erdoğan felszámolta a török demokráciát, és brutális katonai erőszakkal tiporja sárba a kurd nép függetlenségi és demokratikus aspirációit. Netanjahu Orbánhoz mérhető halálos veszélyt jelent az izraeli demokráciára, hogy a palesztin nép egészéről ne is szóljunk. Az izraeli ellenzék által „Bibi Királynak” csúfolt miniszterelnök egy eljárás alatt álló korrupt bűnöző, akit szinte csak mentelmi joga tart kint a börtönből.
Felcsúti kollégájánál annyival rosszabb, hogy enyves kezéhez az izraeli adófizetőktől összecsórt sékelek mellett több tízezer gázai civil vére is tapad. Április 12-én este Isztambulban és Tel-Avivban is demokraták ezrei követték reményteli sóvárgással a magyar eseményeket. Egy ilyen összeborulás az ötvenhatos hősök emléke mellett számukra is inzultus lenne. Az Erdoğan börtönét megjárt török szaktársam most irigyebb rám, mint én voltam 2023-ban a lengyel lakótársamra. Az izraeli független sajtó arról spekulál, hogy Magyar Péter győzelme mintául szolgálhat a sivatagi Orbán kiebrudalásához.
Fontos, hogy egy állami szinten tolt antiszemita propagandával operáló garnitúra bukását követően az új vezetés gesztusokat tegyen a zsidó közösségek felé, de nem gondolom, hogy ehhez az orbáni hagyományt követve tömeggyilkost kéne engedni a Duna-parton meggyilkolt zsidó magyarok emlékművéhez. Jobb lenne például a hivatalos holokauszttagadással való határozott szembefordulás, és a magyar állam intézményei által elkövetett emberiség elleni bűnökkel kapcsolatos, rég esedékes átfogó történelmi szembenézés feltételeinek megteremtése.
Bár szólnak észérvek amellett, hogy az energiaellátás diverzifikációja végett nemzeti érdek lehet Erdoğan barátsága, az izraeli kapcsolat pedig a Trump jóindulatáért folytatott versenyben is jól jöhet, a megválasztott miniszterelnök helyében én mégis átgondolnám, hogy valóban jól szolgálja a nemzeti egység ügyét egy ilyen vendéglátás. Magyar Péter az elmúlt napokban pontosította, mit is jelent az izraeli kormányfő meghívása, de ha Netanjahu mégis eljönne, a nemzetközi jog elvárása az lenne, hogy ne vörös szőnyeg, hanem egy Hágába tartó különjárat fogadja Ferihegyen.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
[1] – Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. A Marxist Internet Archive oldalán található fordításban a „csömör” szót a német „Katzenjammer” alapján a kifejezőbb és pontosabb „másnaposságra” cseréltem, kissé másnaposan.
[2] – Lenninek szokás tulajdonítani, de nem tudjuk biztosan.
[3] – A minden választáson alkotmányozó többséghez vezető választási rendszer a parlamenti abszolutizmus melegágya. Ha minden vagy akár minden második parlamentben lehetséges az egypárti alkotmányozás, úgy az alkotmány annyit ér, mint vászontarisznyán a lakat. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, vagy a választási rendszert kell elég arányossá tenni ahhoz, hogy egy párt sose kapjon kétharmadot, vagy az alkotmányozó többséget kell megemelni, pl. kétharmadról négyötödre. A 2010 előtti rendszer visszaállítása nem elégséges, hiszen az ebben már jelen lévő, kisebb mértékű aránytalanság ágyazott meg az Orbán 2010-es kétharmada nyomán létrejött kiskirályságnak.
[4] – József Attila „Levegőt” című versében a Gömbös Miniszterelnöksége alatt fasizálódó Horthy-rendszer fojtogató légköréről beszél, de a szerzőt és a dátumot nem ismerő olvasó kortársnak is hihetné. Utoljára akkor jutott eszembe ez a vers, amikor lakóhelyemtől nem messze híre ment, hogy maszkos férfiak raboltak el egy doktoranduszt a kollégiuma elől egy véleménycikk közzétételéért. A proletárköltő követelése most mintha egy pillanatra megvalósult volna. Bár a jövő bizonytalan, most végre kapunk levegőt, ha csak egy röpke pillanatra is. Soha többé félfeudális félfasizmust!
[5] – A Tisza által forintmilliárdosokra kivetni kívánt vagyonadó meglepően pozitív fejlemény, még ha indoklása nem is a kapitalizmus egészének igazságtalan és kizsákmányoló mivolta, hanem csupán az, hogy a NER specifikus viszonyrendszerein belül torzult a kapitalista verseny, és ez korrekcióra szorul. A „rendes” piaci kapitalizmus persze már a rendszerváltás utáni rablóprivatizációval is torzult, mégsem merült fel egyik vörös rongyokba öltözött népnyúzó neoliberális vezetésben sem a vagyonadó gondolata. Életszerűtlen egy ilyen lépést azoktól elvárni, akik „ott hagyták Marxot és vitték a tőkét”, amikor „kimentek a tankok, és bejöttek a bankok”, de azért mégis a mindenkori magyar baloldal szégyene, hogy a tátongó egyenlőtlenségeket hangyányit korrigáló lépés realisztikus felvetéséhez egy, a slimfit Antall és a szőke Obama szerepe között ingázó, jobbról jövő figura kellett. Meglátjuk, mi lesz belőle. Bár voltak korábban ilyen irányú mozgolódások az ellenzéki térfélen, Botka László szerintem miniszterelnök-esélyes kampányát a saját táborában megbúvó árulók csinálták ki.
[6] – A „We will make buses fast and free” volt New York regnáló polgármesterének egyik legfontosabb követelése és kampányjelszava. Ez sajnos végül elakadt New York állam establishment demokrata kormányzójának vétóján, de utóbbi végül egy újraválasztási támogatásért cserébe legalább áldását adta a korábban teljesen megfizethetetlen bölcsödei ellátás ingyenessé tételére. Ez az igazi baloldali reálpolitika, melynek sikere nem a haverok között szétosztott pozik számában, hanem az alsóbb jövedelmi tizedek hasznára fordított forintokban mérhető.
[7] – A Mérce jelenleg talán az egyetlen jelentős publikáció, amely rendre kibeszél a polgári-liberális-nacionalista elitkonszenzusból. A fordulat előtt emiatt talán csökkent a láthatósága, de épp ez az a körülmény, ami miatt különösen fontos szerep hárulhat rá a várhatóan most virágzásnak induló közéleti diskurzusban. Talán nem túlzó elvárás, hogy készüljenek fel a magyar Rheinische Zeitung szerep betöltésére.
