A Telex választás utáni rövid elemzése szerint „továbbra is döntő tényező maradt az iskolázottság a Fidesz választási eredményében”: a leköszönő kormánypártok támogatottsága ott volt magasabb, ahol alacsonyabb az érettségizettek aránya, és ez az összefüggés az elmúlt ciklusban még erősödött is. Az iskolázottság és a pártpreferencia közötti kapcsolatot nem vitatva, azért érdemes megjegyezni, hogy a két tényező közötti összefüggést más tényezők is magyarázhatják. Két érettségi nélküli ember — pl. egy budapesti és egy borsodi kistelepülésen élő — eltérő anyagi körülmények, társadalmi kapcsolatok és médiaökológia közegében él, és érdemes lenne rákérdezni, hogy nem sokkal inkább ezek magyarázzák-e a szavazatukat, mintsem az érettségi megléte vagy hiánya.
De nem módszertani okfejtésekbe szeretnék itt bonyolódni, hanem rákérdezni arra, hogy az iskolázottság vajon miért került ennyire a választási magatartás magyarázatának középpontjába. Érdemes most, amikor a választás utáni értelmezési sémák éppen megszilárdulnak, megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést: mit csinál ez a séma, és mit takar el? Mert az iskolázottságra hivatkozó olvasat valójában nem önmagában áll. A publicisztikai felszín alatt egy régebbi és mélyebben beágyazott magyar értelmiségi nyelv dolgozik: az, amely a politikai cselekvőképességet, a demokratikus érettséget és a társadalmi autonómiát a „polgárosodás” fokához köti. A Telex-típusú elemzések ennek az alapnyelvnek az egyszerűsített változatait hozzák felszínre.
A polgárosodás-diskurzus egy ismerős világképet termel újra.
Eszerint a magyar politikai bajok mélyén nem annyira társadalmi viszonyok, történetileg kialakult alkuk, intézményi szerkezetek vagy hatalmi közvetítések állnak, hanem valamilyen hiány: kevés ismeret, kevés autonómia, kevés polgári öntudat. A politikai probléma így könnyen civilizációs vagy pedagógiai problémává fordul át.
Nem azt kérdezzük, milyen társadalmi rendet szervezett meg a Fidesz, hanem azt, miért nem elég érettek azok, akik ezt a rendet hosszú ideig elfogadták vagy támogatták.
Az iskolázottsági magyarázat első látásra tárgyilagosnak tűnik. Valójában azonban úgy működik, mint egy visszatérő alibi. Egyrészt leegyszerűsíti a politikai gazdaság és a társadalmi beágyazottság kérdését egyetlen, könnyen kommunikálható változóra. Másrészt hízeleg annak a közönségnek, amely fogyasztja: „mi”, az iskolázottabbak, implicit módon kívül kerülünk azon a társadalmi világon, amelyet magyarázni kell. Harmadrészt azt a benyomást kelti, mintha a politikai feladat végső soron felvilágosítás volna: több oktatás, több tudás, több modernizáció, és a probléma lassan magától eltűnik.
Ez a beszédmód a közelmúltban a szociológia nyelvén is megfogalmazódott: a polgárosodás-diskurzus a választásokat megelőző vitákban ismét nagyobb nyilvánosságot kapott. Ennek a diskurzusnak a központi alakja az autonóm, reflexív, tulajdonnal és kapcsolatokkal rendelkező polgár; a skála alsóbb felén pedig azok helyezkednek el, akik sérülékenyebbek, államhoz kötöttebbek, függőbb helyzetűek. Ez a nyelv részben leíró, de hallgatólagosan normatív is: a demokratikus cselekvőképesség ideáltípusát a középosztályi helyzettel azonosított autonómiához rendeli hozzá.
Itt érdemes egy pillanatra megállni, mert a polgárosodás nem mindig ezt jelentette. A rendszerváltás után rögzült olvasat — amelyben a polgárosodás ágense a magát középosztálynak vagy elitnek gondoló réteg — történetileg új jelenség. Bibó István és Erdei Ferenc még egészen mást értett rajta: a polgárosodás náluk a szolgaságból való megszabadulás folyamata volt, ágensei pedig éppen a szegények, a parasztok, a számkivetettek — azok, akik a „város javaival való élés” lehetőségét ki akarták maguknak harcolni. Ez egy emancipatorikus fogalom volt, nem civilizációs hierarchia. Vagyis nem magával a polgárosodás fogalmával van a baj, hanem annak depolitizált, civilizációs és középosztályiasított mai használatával.
A polgárosodás fokára fókuszáló beszédmódnak van egy súlyos vakfoltja. Nem látja, vagy nem akarja látni, hogy a NER társadalmi stabilitása soha nem csak „odalent”, a szegény, kiszolgáltatott, periférikus világban szerveződött meg. A rendszer egyik kulcsa éppen az volt, hogy a társadalom különböző rétegeinek különböző típusú alkukat kínált.
A ranglétra alsóbb fokain ezek az alkuk gyakran valóban keményebb függési viszonyok formáját öltötték: a megélhetéshez, a helyi erőforrásokhoz vagy az intézményi hozzáféréshez kötött, erősen aszimmetrikus kapcsolatokat Fölfelé haladva viszont a rendszer gyakran nem létfenntartáshoz kötött, hanem pálya- és pozíció-hozzáféréshez kötött alkukat kínált: munkahelyi biztonságot, mozgásteret, szakmai lehetőséget, helyi vagy országos hozzáférést lojalitásért, hallgatásért vagy egyszerű kimaradásért cserébe.
Nem tűzifa és közmunka az egyik oldalon, szabad autonómia a másikon, hanem eltérő formájú alkuk egy olyan rendben, amely a hozzáférést sokszor személyesített csatornákon keresztül közvetítette.
A NER tehát nemcsak újraelosztással és ideológiai konszenzussal szerezte meg a beleegyezést, hanem tranzakcionális viszonyok egész hálózatán keresztül is. Nem új felismerés ez: ahogy Pulay Gergő egy friss kéziratában összefoglalja, a magyar kritikai gondolkodásban Szalai Erzsébet a refeudalizáció és az úr-szolga viszonyok újjáéledése, Tamás Gáspár Miklós pedig az újra hűbéresített hatalom és a személyes függésre épülő autokrácia fogalmain keresztül ragadta meg ugyanezt a logikát.
Ha ezt nem látjuk, akkor a NER 2010 és 2026 közötti tartósságából is keveset értünk meg. Nem az iskolázottság és nem is a polgárosodás magyarázza ezt a tartósságot, hanem egy sajátos hegemónia a szó gramsciánus értelmében. Olyan politikai-társadalmi rend, amely egyszerre nyújtott anyagi kompromisszumot, szimbolikus elismerést és morális-biztonsági tájékozódást, és amely sok helyen személyes alkuk tranzakcionális hálózatára támaszkodott.
Az első elem az anyagi kompromisszum volt. Munkahelyek az összeszerelőiparban, béremelések, családtámogatások, rezsicsökkentés, a lakástulajdon és némi tartalékképzés lehetősége: mindez sok ember számára nem propagandisztikus fikció, hanem valós javulás volt a globális gazdasági válság bizonytalanságához képest.
A második elem a szimbolikus elismerés. A Fidesz nyelve ezeket a társadalmi csoportokat nem elmaradottként kezelte, hanem a „dolgozó emberek” erkölcsileg elismert közösségeként. A „munkaalapú társadalom” ideológiája nemcsak fegyelmezte és flexibilizálta a munkaerőpiacot, hanem megbecsülést is ígért azoknak, akik kevésért is dolgoztak, miközben bűnbakként jelölte ki azokat, akikről azt lehetett állítani, hogy nem dolgoznak eleget vagy egyenesen ingyenkenyéren élnek.
A harmadik elem a rend és a biztonság ígérete volt. A Fidesz nemcsak javakat osztott és státuszt adott, hanem szimbolikus jelentést is szervezett. Rend, kiszámíthatóság, család, védelem, a káosszal és széteséssel szembeni állami erő képe: ezek a motívumok sokak számára nem üres szólamokként működtek, hanem a 89-es rendszerváltás utáni évtizedek bizonytalanságára adott válaszként. Később ehhez járult a háborúból való kimaradás, a „gyermekvédelem” nyelve és általában az a keretezés, amelyben a rendszer önmagát nem pusztán hatalomként, hanem védelmező rendként tudta bemutatni.
Ez a három dimenzió együtt adta a hegemónia erejét, de nem önmagában. A magyar rendszer sajátossága az volt, hogy a hegemónia által felkínált javakhoz a hozzáférés gyakran nem univerzális szabályokon, hanem személyes alkukon keresztül szerveződött. Itt érdemes különbséget tenni: a klientelizmus szűkebb értelemben — országosan a kormányzó párt-nagyvállalkozó, lokálisan pedig a helyi bürokrata-kisvállalkozó és a polgármester-segélyezett viszonylatában — csak egyik formája egy szélesebb logikának. A személyes alkuk rendszere a középrétegeket is behálózta: jobb szakmai pozícióhoz, szélesebb nyilvánossághoz, bővült mozgástérhez sok helyen hallgatáson, együttműködésen, félrenézésen keresztül vezetett a könnyebb út. Sokan persze a rendszer javaihoz személyes alkuk nélkül is hozzáfértek. De a hozzáférés egy jelentős részét a személyes csatornák szabályozták. A NER így egyszerre volt modern tömegpolitikai és rendies társadalmi rendszer.
Amikor ez a hegemónia az elmúlt években fáradni kezdett, nem egyetlen okból kezdett repedezni. A COVID utáni infláció az anyagi kompromisszumot kezdte ki. Az uniós források akadozása és a gazdasági lassulás a puhább alkuk világát is szűkítette. A Novák Katalin nevéhez kötődő kegyelmi ügy pedig a rendszer morális hitelét azon a ponton gyengítette meg, ahol a leghitelesebbnek tartotta magát: a gyermekvédelem terén. Amit az iskolázottsági korreláció kívülről rögzít, az belülről nézve ennek a részlegesen megmaradt, részlegesen szétesett hegemóniának és alkustruktúrának a földrajza.
Ezért nem elég a választási eredményt úgy olvasni, mintha a demokrácia problémája végső soron a kevésbé iskolázott vagy kevésbé polgárosodott választók problémája volna. Ez nemcsak elemzésileg problémás, hanem politikailag is kényelmes. Lehetővé teszi, hogy a városi, képzettebb, középosztályi nyilvánosság ne nézzen szembe saját történeti szerepével a NER stabilizálásában, és továbbra is hiányként olvassa azt, amit valójában társadalmi tapasztalatokból, részleges javakból, erkölcsi elismerésből és differenciált alkukból felépített rendként kellene megérteni.
Ha ebből valamilyen baloldali emancipációs következtetés adódik, akkor az mindenekelőtt az, hogy
szakítani kell ezzel a hiányelvű értelmezéssel. Nem felzárkóztatandó tömegekről, hanem a társadalmi lét alapfeltételeit napról napra újrateremtő dolgozókról kell beszélni: olyan emberekről, akiknek nem pusztán jövedelemre, hanem munkahelyi megbecsülésre és kreativitásra, pihenésre, kollektív jogokra, valamint nagyobb önrendelkezésre is szükségük van.
Egy ilyen tág értelemben vett, nem kizárólag a kisebbségeket megcélzó emancipációs program egyik alappillére csakis a dolgozók anyagi és szimbolikus elismerése lehet: erősebb munkavállalói jogok, a munkahelyi kiszolgáltatottság csökkentése, a kollektív érdekérvényesítés megerősítése és a gazdasági demokrácia megalapozása. Ehhez természetesen szükséges az illiberalizmus gazdasági modelljének felülvizsgálata: a versenyképességét alacsony bérekre és gyenge szabályozásra alapozó külföldi exportszektor és az államilag szubvencionált, innovációra nem ösztönzött magyar KKV-szektor egymás mellett élését egy magasabb hozzáadott érték előállítására és a megtermelt javak nagyobb részének helyben tartására képes modellel kell felváltani.
A másik pillér a személyes alkuk világának visszaszorítása volna. Nem pusztán korrupcióellenes intézkedések útján, hanem egyfelől úgy, hogy a megélhetést, a szolgáltatásokhoz való hozzáférést és a társadalmi mozgásteret univerzális elveken alapuló, erősebb közszolgáltatásokkal szervezzük meg. Másfelől pedig a társadalmi önszerveződés és a szolidáris gazdaság új formáinak (termelőszövetkezetek, értékesítési szövetkezetek stb.) meggyökereztetése révén,
amit természetesen nem a hajdani erőltetett szövetkezetesítés, hanem Szabó Ervin és Bíró András autonómiát hangsúlyozó megközelítésén keresztül kellene megvalósítani. A harmadik pillér pedig a demokratikus részvétel anyagi és kulturális feltételeinek megteremtése lenne: nemcsak állampolgári tanácsokkal és részvételi intézményekkel, hanem úgy, hogy a dolgozó embereknek idejük, erőforrásuk és kulturális terük is legyen arra, hogy a politika ne csak róluk, hanem velük történjen.
A kérdés tehát összességében nem az, hogy a választók mennyire „érettek” a demokráciára. A kérdés az, hogy ki képes egyszerre hiteles anyagi javulást, szimbolikus elismerést, morális tájékozódást és nagyobb önrendelkezést kínálni. És ez nem felvilágosítási feladat, hanem egy ellenhegemónia megszervezésének kérdése. Amíg ezt nem értjük meg, a politikai munka el sem kezdődött.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
