A magyar miniszterelnök igyekszik maximálisan kihasználni, hogy a munkásság itthon is rég jobboldali lett, ezzel szemben még a saját értelmisége is fokozatosan ellene fordult majd elhagyta. Taktikázása a „biztos kéz politikájával” próbálja most megszólítani újra azokat, akiknek eddig is csak morzsákat juttatott. Ha sikerrel jár, az csak azért lehet, mert jobb ajánlatot senki sem adott.
„A külvárosokban viszont többségünk van, a korán kelő melósok, mind velük vannak. De ha a melósok, munkások, betanított és szakmunkások, közmunkások nem jönnek el elegendő számban választani, akkor el lehet csúszni”, mondta el a miniszterelnök a választási kampány állásáról, mielőtt leszögezte, nincs mit szépíteni azon, hogy a Fidesz az értelmiséget végleg (!) elveszítette.
Most tehát Orbán Viktor már nem csak a munkásság elhódítására játszik, hanem saját bevallása szerint ez a társadalmi csoport lett a bázisa, a betanított és szakmunkások, illetve a közmunkások az utolsó reménye arra, hogy átlendítsék a célegyenesen.
Ez mára már sajnos természetes. Az olyan pártok mint a Fidesz, az amerikai Republikánusok, a brit Reform Párt, a németországi AfD, a francia Nemzeti Tömörülés és az Olaszország Testvérei mostanra magukénak mondhatják a szociológiai-történelmi értelemben vett munkásságot szavazóbázisként. Mindennek a háttere a nagy, klasszikus európai munkáspártok árulása, majd összeomlása, de erről már sokat írtak előttem is. Immár ez egy történettudományi, és nem aktuálpolitikai probléma. Vannak akik igyekeznek ezt az egészet letagadni, szépítgetni, a problémát megkerülni, de tény marad: régi pártok már nem nőnek meg tartósan újra.
Az, hogy a munkásság miért lett szélsőjobboldali szavazó, az Orbánnal és mesterségesintelligencia-videós kampányaival szemben idegenkedő és felháborodott értelmiség és középosztály számára érthetetlennek tűnik. Hiszen, szól az érvelés, Orbán Viktor semmi olyat nem tett a dolgozókért, ami számottevő, tartós eredménynek minősíthető. Nem is kellett tennie. Hatalmát eleve egy olyan új Munka Törvénykönyve alapozza meg, ami a sztrájkot a lehető legnagyobb mértékben korlátozza, helyébe pedig az ipari szektorban és immár máshol is a kollektív szerződést helyezi. Ez utóbbi lényege, hogy felívelő gazdasági teljesítmény esetén lehet alkudozni kicsit több túlóradíj és bónusz és kicsit több alapbér között (általában az előbbi nyer), miközben két-három éves időtartamra kiveszi a sztrájk eszközét a szakszervezetek kezéből. Ez ellen a szakszervezetek tiltakoztak, akcióztak, petícióztak, lobbiztak, de végül elfogadták a szűkre szabott kereteket.
A tiltakozást számos alkalommal a szakszervezetek maguk rekesztik szűkebb keretek közé, ellenkező esetben a szakszervezet vagyonával és a vezetők magánvagyonukkal felelnek. A dolgozóknak ilyen nincsen, de a szervezettséget nem tudják pótolni. A politikai pártok éles helyzetben hasonlóan a látványos akciókat, majd a látszatmegegyezést választották.
A NER 16 éve alatt felszámolta a kötelező jellegű foglalkoztatás-egészségügyet is, így egyre gyakoribb, ha nem kirívó a súlyos munkahelyi balesetek titkolása, és a sérült, lebénult, megbetegedett munkatársak cserben hagyása. Máshol, Európában ez ilyen mértékben nincsen, így a multis befektetőnek megéri ideköltözni.
Amikor erre volt szükség, akkor Orbán Viktorék létrehozták a rabszolgatörvény intézményét (az ezzel kapcsolatos tiltakozó akciók rövidke fellángolás után kimúltak), amikor pedig a vírus-lezárások idején arra volt szükség, bevezette az ismét a munkást megrövidítő Kurzarbeit intézményét.
Amikor arra volt szükség, korlátozták az általános társadalombiztosítást, amikor pedig éppen arra, azzal riogattak (vélhetően jogosan), hogy az ellenük felálló ellenzék támogatná az egészségügy magánosítását. Amit amúgy ők is ösztönöznek, igaz, ápolószemélyzet sokszor már oda sem jut a kedvezőbb nyugat-európai feltételek miatt. A NER köreiben is akad olyan olyan vállalkozó, aki magánegészségügyi szolgáltatásokra épülő vállalkozásokból él, ami ráadásul könnyedén csábítja el az állami kórházakban dolgozókat, de ez ma már szinte közismert. Itt manapság Magyarországon már nem csupán „a gazdagok” de a teljes népesség jelentős százaléka megjelenik, megkerülve a várólistákat rákényszerül a magánbefektetők egészségügyi szolgáltatásainak megvásárlására. Az „átterelés” sikeres volt, a NER-félelem itt ahhoz kötődik, hogy erre már a burzsoázia is rájött.
Amikor épp ez tűnt célszerűnek, továbbadta a Dunaferrt egy nemzetközi „zöld befektető” spekulánsnak, amikor pedig mindez kisült, elárasztotta a magukra maradt dunaújvárosiakat egy kis pénzzel.
Azt kérdezi ezek után a művelt, megfelelő hírforrásokat fogyasztó, a közösségi médiát megfelelően használó, az éppen divatos pártot támogató és az éppen divatos véleményt valló társaság ezután: mégis
miért szavazna akár egy „melós” is Orbán Viktorra? Ennyire „hülyék”?
Nem erről van szó. Arról van szó, amit ugyanez a közönség szeret illedelmesen mint nem asztalhoz való témát elkerülni. Korunk válságként jellemzett korszakában minden változás, minden átalakulás mint halálos veszély jelentkezik. Itthon a Fidesz így kommunikálta a háborúk és klímaválságok miatt felgyorsuló migrációt is, és most az új közel-keleti, és kelet-európai háborúk veszélyét is. Az üzenet egyértelmű. A nagy világdaráló beindult: vagy rám szavazol és a szakadék szélén lógva maradsz, vagy leszavazol engem egy kalandor kedvéért, aki viszont nem törődik vele, ha a darálóba esel magad is. Mi így is, úgy is megússzuk, mi vagyunk a tetőn.
Ráadásul aki Magyarországon munkavállaló: legyen ez akár a magánszektorban, a zsugorodó állami szektorban dolgozó és adófizető ember, állandó kettős nyomásnak van kitéve. Egyrészt ott van neki az ország saját burzsoáziája[1] : a vállalkozók, pénzemberek, köztes tulajdonnal ügyeskedők világa. Másrészt ott vannak a kritikus sajtó által folyton megénekelt oligarchák és „NER-lovagok” is. Az előbbi mint munkáltató az utóbbi mint a magyar állam fő tulajdonosa és haszonélvezője kopasztja, az előbbi a bér- és járuléknyomást érvényesíti rajta, tehát, béreltöréssel, feketén dolgoztatással „leveri” az alkalmazotton hogy számára az állam felé sok pénzbe kerül őt foglalkoztatni (már amikor nincs munkaerőhiány), az utóbbi pedig a jövedelemadót, és más adónemeket.
A kétfrontos harc nem jó, ilyenkor minden logikusan és okosan gondolkodó ember megpróbál a számára kiosztott kártyalapokkal jól gazdálkodni,
megkeresni a gyengébb ellenséget és legalább őt legyőzni, az erősebb ellenféllel kötött érdekegyezség segítségével.
Ez Magyarországon Orbán és a munkásság, illetve a nyugdíjasok között kötött szövetség alapja. Ha legalább a félig-meddig 1990 után kialakult magyarországi burzsoáziát belekényszerítjük egy olyan helyzetbe, ahol az ő érdekeik kevésbé érvényesülnek, akkor az átkaroló koalíció egy darabig legalább minimális stabilitást jelenthet az életükben.
A háború, a „migránsok”, energiaválság és mindenféle külső, „globalista” fenyegetés ezt a kialakított életmódot veszélyeztetik. A Fidesz addig marad az egyetlen opció – és szűkítheti akár a jogokat is – amíg ez a logika legalábbis hihetőbb mint az azzal versenyző, más logikák.
Ehhez járul még két probléma: az egyik, hogy az ellenzéki retorikával szemben a szabadsághiány, növekvő kizsákmányolás és jogszűkítés még nem járt feltétlenül az életszínvonal romlásával. A célzott és szűrt, sokszor ad-hoc kormányzati transzfereket aligha kell sorolni: rezsicsökkentés, CSOK és más családtámogatási eszközök, megemelt minimálbér, Erzsébet-utalvány, nyugdíj-prémium, tizenharmadik havi nyugdíj-akciók, munkáshitel.
Ez legalábbis ambivalens – de kétségtelenül erkölcsi problémákat okozó – helyzetet teremtett, ahol a szabadság és megélhetés között kellett magyarországi tömegeknek, kötelező jelleggel választani. Megtették. Jól látható mindez a gödi mérgezési eseteket a 2010-es évek végétől övező hallgatás falán keresztül: a legveszélyesebb akkugyári munkákat vendégmunkásokra bízták, ha ők megbetegedtek, vagy összeestek, az ambuláns kezelés után az országból is eltüntethetővé váltak. A munkavállalóknak nem volt igazán kihez fordulniuk, sőt számos esetben éppen a régi munkásosztály kollektív áldozatvállalási értékrendjének megfelelően a társaik béréért, a család megélhetéséért, a lakhatásért inkább elviselték a veszélyes és egészségüket tönkretevő munkákat. Ellenkező esetben a gyárat bezárhatják, ők pedig mehetnének munkát keresni.
Mint mindenki más, egy szép és reményteli, 21. századi választás előtt ők is a „kisebbik rosszat” keresik, ha éppen nem maradnak otthon. Csak éppen ez nekik más lehet mint nekünk
Kérdés, hogy a 2022 után meginduló inflációs- és válságciklusban marad-e ez a politikai koalíció, vagy megrengeti egy, a választók lekenyerezését hatékonyabb „szakértői módszerrel” elérni kívánó ajánlat a bosszúszomjas burzsoázia pártja, a Tisza részéről.
A másik probléma pedig éppen ez: a „munkásság” és szélesebb értelemben mindenki, aki munkaerejét és idejét bérért kénytelen eladni, képviselet nélkül maradt. Azok, akik képviseletét csak ímmel-ámmal, vagy sehogy nem voltak hajlandóak ellátni az utóbbi tíz évben, döntéshozók, bürokraták, politikusok, most meg vannak ütközve azon, hogy a „tömegek” elhagyták őket. Olyasmikkel nyugtatják magukat, hogy „nem is hagytak el minket, csak nem látszik,” avagy hogy ők nem számítanak, mert „nincs már munkásosztály.”
Aktív szerepüket abban, hogy 1989 után hatalomért és kiemelt társadalmi pozíciókért cserébe belementek abba, hogy ne legyen tudatos és egységes munkásosztály, már kevésbé szívesen vallják be. Ráadásul a teljes fejlett nyugat és az összes, fejlett nyugati egyetemen végzett, kiváló szakértő 36 évig azt mondta, hogy ez az út helyes, az út helyességét pedig 1994 és 2006 között csillogó és fényes választási eredmények is visszaigazolták.
Csak utólag látszik, hogy ez a szétesés egy szakasza volt csupán. Orbán Viktor pedig, a magyar, önálló burzsoázia ostora pedig évekig valóban számíthatott az általa jogfosztott és megalázott munkásság szavazataira – nem imádatból, nem agymosottságból, hanem hideg önérdekből szavaztak le oda. Nem alakítói sorsuknak, ahogy mi sem, csupán elszenvedői.
Nem csoda, hogy most, amikor a kampány élessé és szorossá is vált, a miniszterelnök ismét hozzájuk fordult.
2026-ban is szükségünk van rád, hogy bátor, szolidáris és elkötelezett lapot csináljunk.
Már 1000 forint is értékes segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató!
[1] – Ajánlott olvasmány, Karl Marx, Louis Bonaparte Brumaire 18-ája, 1851.
(A munkásság - a fizikai és szellemi, nem pedig csak a történelembôl ismert "kalapàcsos ember"- nem ideologikusan jobb- vagy baloldali, hanem tudatos érdekazonosságon alapul a kizsákmányoló osztállyal szemben, s ezt a tudatot kell megteremteni, erősíteni- Balmix szerk.)
