Van annak vagy 25 éve, hogy majdnem eljutottam Kubába szocialista fiatalként, a világifjúsági találkozóra. Aztán a szép tervre Kovács László MSZP elnök tett pontot. Nem mehettünk, mert diktatúra stb. Aztán most decemberben egy szolidaritási világtalálkozót szerveztek Caracasba. Mert Venezuela egy kettyóst játszó amerikai elnök célkeresztjében van. Úgy volt vagyis van, hogy megyek. Aztán megint jöttek az amcsik és úgy néz ki megint maradok. Most ugye légtérzár van, se ki se be. Mert ez a világbohóc éppen ott izmozik.
Ettől függetlenül természetesen maximális szolidaritással vagyok Venezuela és Maduro elnök irányába. Számomra hősök azok az országok, amelyek bátran szembe mertek állni a jenkikkel! Mi meg itthon kerülgetjük a Ronald Reagan szobrokat. Nem csak egy, kettő is jutott azokból. Mert ugye mi olyan jól jártunk a rendszerváltással. Másfél millió munkanélküli, máig ki nem hevert gazdasági és társadalmi sokkhatás, félgyarmati státusz és a kretén, persze Washingtonba jól bekötött és jól fizetett liberális-atlantista értelmiségünk harminc éve nem tud mást, mint a nácikkal együtt ordítani, hogy “ruszkik haza”.
De ebből a retek magyar valóságból vissza Venezuelához. Olvasni itthon valamit arról, hogy mi a helyzet odakint? Természeten nem. Ha mégis jön info, akkor olyanok, hogy “Putyin elvesztheti szövetségesét”. Mintha jelentősége lenne ennek. Az oroszok latin-amerikai befolyása szimbolikus volt mindenkoron. Kubát még a szovjet időkben amennyire lehetett segítették, de igazából ezek az országok önerőből csináltak szocializmust. Nem is rosszat. Caracas és Havanna ha nem is lettek a jólét szimbólumai, de a térség “amerikabarát” országaihoz képest igenis jobb helyekké váltak. Sőt jobb helyek lettek, mint Miami vagy Chicago külvárosai. Mindezt úgy, hogy az amcsik tökéletesen elszigetelték őket környezetüktől, puccsok hosszú sorát szervezték le. Sőt Venezuela esetében arra is volt példa, hogy az ország külföldön levő vagyonát egyszerűen ellopták az USA és az Európai Unió illetékesei. Mindezt túlélték.
De mi a helyzet most? Mire lehet számítani Venezuelában? A nyílt amerikai beavatkozás soha nem volt olyan közel, mint most. A receptek megvannak, csak alkalmazni kell. Láttuk legutóbb Szíriában, hogy ha a nemzetközi helyzet olyan, akkor szépen meg lehet csinálni egy fegyveres puccsot akár még közvetlen beavatkozás nélkül is.
Nyáron, amikor Venezuela nagykövetségén voltam, a nagykövetnek feltettem a kérdést, hogy mennyire vannak felkészülve egy esetleges direkt támadásra. Az volt a benyomásom, hogy lélekben semennyire. Mert ki a fene akar fegyveres konfliktusba keveredni a világ legprofesszionálisabb gyilkoló gépezetével? Láttuk már Irakban és Afganisztában, hogy ezek a rohadékok bármire képesek. Lakodalmas menetet szétbombázni következmények nélkül? Sima ügy, a drónkezelők ülnek egy kényelmes kaliforniai irodában és egész falvakat tüntetnek el a térképről, ha épp ahhoz van kedvük.
És ennek ellenére az egész ország mégis készen áll a háborúra. Mert ez a világnak az a területe, ahol a nemzeti öntudat része, hogy visszatérő módon le kell győzni a tengeren újabb és újabb hullámokban érkező hódítókat. Nem a hadsereg készül Venezuelában harcolni elsősorban, hanem az egész nép. Trump offenzívájának terve még az ellenzéket is megosztja, mert pontosan tudják, hogy gyarmatosítókat elzavaró forradalmár, Simon Bolivár hazájában gyűlölet és megvetés vár arra, aki hazáját elárulja egy ilyen helyzetben.
Természetesen kérdés az is, hogy a “világdemokrácia” központjában, Washingtonban mennyire vannak felkészülve erre az egészre? Lelkileg még annyira se, mint Venezuelában. Az amcsi kollektív lélekben általában mély nyomot szokott hagyni a szégyenteljes menekülés valahonnan. Pár évtizeddel ezelőtt Hanoi, néhány éve Kabul. Érdekes, itthon a sajtóban persze említésre se méltatott tény, hogy a legutóbbi washingtoni lövöldözés is az afganisztáni fiaskó következménye. A nemzeti gárda tagjait lelövő afgán férfi konkrétan azért volt az USA-ban, mert hazájában az amerikaiakkal együttműködő fegyveres erők tagja volt, azaz kollaboráns. Aztán a “lehetőségek országában” családjára nyomor, reménytelenség, kitaszítottság várt. A depresszióba süllyedő férfi aztán sok rossz döntés után úgy döntött hoz egy még rosszabb döntést…
Vissza Venezuelához. Lesz támadás? Szerintem nem. Bár 90 százalékos az esély, hogy a napokban elindulna valami. A helyzet azonban Trump számára összekavarodott. Nem várt balhé kerekedett az Egyesült Államokban abból, hogy az amerikai haditengerészet elsüllyesztett “drogcsempész” hajókat. Ugye ez a helyzet már alapvetően is nonszensz. Gyanú alapján, vélelmezhetően fegyvertelen embereket ölni? Ugye pár éve elképzelni is nehéz lett volna ilyet. Ma egy ilyen dolgot már vállrándítással intéz el a közvélemény. Trumpék azonban ezt a biciklit is túltolták. Éppen abból van óriási balhé, hogy a védelmi miniszter valószínűleg személyesen adott utasítást arra, hogy az így kilőtt hajó túlélőit, a hajótörött civileket is mészárolják le. Ugye ez egy olyan dolog, amire még a náci tengeralattjárók se voltak képesek. A védelmi miniszter tagad, Trump hisz neki, a tények pedig magukért beszélnek. És a közvélemény pedig sokadjára sokkolódik az USA-ban. Nyilván sz@r dolog szembesülni azzal, hogy az ország ahol élek egy undorító és rohadék hely, mert a világpolitikai vezető szerepet megőrizni vágyó politikai vezetők bármire képesek, még arra is, hogy hajótörötteket öljenek.
Szóval el se indult a háború, máris sokkolva van az amerikai közvélemény. Mi lesz, ha megindulnak Venezuelából a koporsók Washingtonba? Nem nagyon szokták ezt szeretni arrafelé, ezzel Viktorunk nagy barátja is tisztában kell legyen. Ha valami reményt kell adjon, akkor ez. És Venezuela népének ősi szabadságszeretete. Bízzunk Bolivár unokáiban!
