1919 április 16-án a Román Királyság hadereje többszörös túlerővel, meglepetésszerűen támadt Erdély területén a védelmi vonalon álló magyar egységekre, a katonai ellenállás a front teljes területén összeomlott. Néhány nappal később Stromfeld Aurél vette át a haderő irányítását, neki sikerült az éppen áradó Tiszánál stabil védelmi vonalat kialakítania május első napjaiban. Április végén a román sikereket látva, a csehek is átlépték a számukra meghatározott demarkációs vonalat, elfoglalva Ózdot és Miskolcot. Balszerencséjükre addigra már Stromfeld rendbe szedte a Vörös Hadsereget, így Salgótarjánt megszállni már nem tudták. A város védelmében kulcsszerepe volt annak a 6. hadosztálynak, mely néhány nappal korábban még "vert seregként" vonult a Tisza mögé Erdélyből. Abban, hogy a hadosztály nem esett szét, rendkívül nagy szerepe volt Rab Ákosnak, a hadosztály parancsnokának, aki nem mellesleg Stromfeld ludovikás évfolyamtársa és közeli barátja is volt. A visszavonulás során, békési, csongrádi és hevesi területeken feltöltötte a hadosztály létszámát, ennek köszönhetően néhány nappal később ezek a vöröskatonák már kulcsszerepet játszhattak a a nógrádi védelmi harcokban.

Az 5. hadosztály, melynek székhelye Nyíregyházán volt, szintén harcképes maradt, melyet más egységek mellett az Erdélyből visszavonuló, parancsnokai többsége által Nagyváradon magára hagyott 39. dandárral erősítettek meg. Az 5. hadosztály vezetője az első világháború hőse, az uzsoki orosz betörést katonáival visszaverő Szakáll Kálmán volt. A csehek fogadására készülő ellenforradalmi lázadás idején a szerepe vitatható volt ugyan, de ezt követően is megmaradt hadosztályparancsnoknak.

Nagyon keveset tudni a 3. hadosztályt vezető Deák-Horváth Dénesről, de ő is a klasszikus monarchiás tisztek képviselője volt. 1916-os házasságkötése még fontos arisztokrata esemény volt. Ennek ellenére is vállalta a Vörös Hadseregben a kiemelt katonai tisztség betöltését. Ő az egyedüli, akiről maradt fent olyan fénykép, amely 1919-ben készült.

Az 1918 előtti katonai elit tagja volt Kerekess József is, aki Stromfeld után rövid ideig vezette a Ludovika Akadémiát is. Az 1. hadosztály vezetésére nyilván Stromfeld javaslatára kérték fel május 10-e körül, a néhány nap alatt toborzott, alapvetően katonai tapasztalattal nem rendelkező, munkás vöröskatonákra építve 1919. május 21-én felszabadította Miskolcot majd meg is védte azt az egyesített román-cseh ellentámadás idején.

Stromfeld Északi Hadjáratában ezek a hadosztályparancsnokok lettek meghatározóak. Valamennyien katonailag és politikailag fegyelmezetten végezték munkájukat. Ma visszatérő antikommunista propaganda, hogy a hozzájuk hasonló tisztek állandó terrorban voltak a kommunisták által. Ez természetesen nem volt igaz, sőt gyakran komoly konfliktusokat is vállaltak politikai alapon kinevezett kollégáikkal. Ebből a szempontból a leghíresebb páros Rab Ákos volt, aki politikai tisztjével, Münnich Ferenccel egy alkalommal olyan szintű vitába keveredett, hogy mindketten fegyvert rántottak.

Mi történt ezekkel a kiváló katonákkal később? Stromfeld lemondása, azaz a visszavonulás elrendelése után egyikük sem maradt a helyén. Kerekess József (1. hadosztály) kiszemelt utódja lett a vezérkari főnöknek, de kiújult frontbetegségére hivatkozva ezt nem vállalt. Rab Ákos a 6. hadosztályt Budapestre akarta vinni, hogy elzavarja a Forradalmi Kormányzótanácsot és egy olyan vezetést segítsen a hatalomba, amely nem üríti ki a felszabadított területeket, folytatja a bátor honvédő háborút. Felvetése szürreális volt, de alig ismert tény, hogy a Szlovák Tanácsköztársaság vezetői felvetették, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság haderejét átveszik és folytatják a küzdelmet. Így elvileg megfeleltünk volna az antant elvárásoknak, gyakorlatilag folytathattuk volna a harcot. Ezt a javaslatot sokan fogadták örömmel, a politikai vezetők közül például Rákosi, Münnich, Szamuely és Landler is. Végül a pocsék nemzetközi helyzet (szovjet-orosz vereségek, sikertelen bécsi kommunista puccs, német fegyverszünet aláírása) miatt a Tanácsköztársaság vezetőinek többsége elbizonytalanodott és időnyerési céllal jó ötletnek tekintettek a felszabadított területek feladását.

Arról nincs információ, hogy mikor és miként távozott Deák-Horváth Dénes (3. hadosztály) és Szakáll Kálmán (5. hadosztály), de a tiszai ellentámadás idején már nem találkozni a nevükkel.

Mindannyiuk esetében érdekes azonban, hogy miként is alakult a sorsuk Horthy hatalomra kerülése után. Az viszonylag jól ismert tény, hogy a Vörös Hadseregben szolgáló tisztek jelentős része tisztként szolgálhatott a Nemzeti Hadseregben is. Stromfeldet azonban letartóztatták és perbe fogták, börtönbüntetésre ítélték. Hasonló sorsot szántak a vele együtt Siófokon letartóztatott Rab Ákosnak is. Perében bűnjelként akarták szerepeltetni azt a zsebórát, melyet Kassa polgárai városuk "felszabadítójának" ajándékoztak. Őt azonban felmentették.

Hasonló sors várhatott volna Szakáll Kálmánra (5. hadosztály) is. Vele kapcsolatos vád az lett, hogy az 1919. június 24-i ellenforradalmi puccs idején a hadsereg főparancsnokának írásban is jelentette, hogy az ellenforradalmat nem támogatja. Deák-Horváth Dénesről nem találni információkat, csupán az nyilvánvaló, hogy az ő katonai karrierje is megszakadt. Kerekess Józsefet, Rab Ákost és Stromfeldet az egyenruha viselésétől is eltiltották.

Kiváló, nagy tapasztalattal rendelkező, politikailag sem kompromittálódott katonatisztek miért is lettek páriákká Horthy idején? A bűnük valószínűleg az volt, hogy az említett ellenforradalmi puccs idején nem álltak annak oldalára úgy sem, hogy nyilvánvalónak tűnik, hogy az előkészületekről valamennyien értesülhettek. Az lehetett a bűnük, hogy nem árulták el azt a rendszert, amely legalább vállalta a békediktátumok elleni fegyveres küzdelmet.

Ma elfeledett hősök szinte valamennyien, többségükről semmit se tudunk, még fényképet se találni, azonban Stromfeldnek kiváló katonái voltak ők és hozzá hasonlóan a győzedelmes Északi Hadjárattal fejezték be katonai pályafutásukat. Valahol az egész magyar nemzet szégyene, hogy az utókor elfeledte nevüket, dicső tetteiket és árulókat állít példaképként a felnövő generációk elé.