Ez a cikk több mint 8 éves, aktualitását ma is őrzi.
("A kezdetleges antikommunista propagandaműveket nem vettem tekintetbe. Ezek lényege: alapvető egyetértés a Kádár-korszak hivatalos beállításával, amely az 1956-i demokratikus szocialista forradalmat restaurációs kísérletként, azaz „ellenforradalomként” mutatta be; ugyanezt hiszi a mai jobboldali propaganda is, csak amit a kádári ideológiai apparátus kárhoztatott, azt dicséri. De mindkettő hamisít, méghozzá ugyanúgy." Tamás Gáspár Miklós)
Teljes egészében itt olvasható: https://merce.hu/2016/10/23/tgm_magyarorszag_1956_a_szocialista_forradalom/
Minden gyárban, vállalatban és állami intézményben alakultak munkástanácsok november negyedike előtt. Ekkor a „reformkommunista” kormánnyal, az új vagy újjászületett demokratikus pártokkal és szakszervezetekkel megosztották befolyásukat. Mivel az utóbbiakat később betiltották az orosz katonai hatóságok és a helyi bábkormány, Magyarország egyetlen fennmaradó legitim politikai intézménye a munkástanács lett. Fegyverük – mely félelmetesnek bizonyult – az általános sztrájk volt, melyet a kijárási tilalom és az ostromállapot ellenére folytattak. Több millió magyar munkás és alkalmazott egyszerűen nem ment dolgozni.
Minden forradalmi pillanatban, a munkahelyen a nem-képviseleti, közvetlen demokrácia formája a proletár állam volt és maradt, kezdve a párizsi kommüntől az októberi forradalomig, Münchenben és Budapesten 1919-ben, vagy Kantonban és Sanghajban. A Solidarność, a lengyel ellenállás, amely elvileg véget vetett a szovjet típusú „szocializmusnak”, nem szakszervezet volt, hiszen nem iparág és szakma szerint szerveződött, hanem a munkástanácsok és gyári sejtek területi hálózataként, hasonlóan az eredeti kommunista párt eszméjéhez. Még ha a Solidarność ideológiailag és retorikailag konzervatív is volt, formális elve – a közvetlen munkahelyi demokrácia – alapvetően proletár és kommunista volt.
Emlékszem beszélgetésünkre 1992-ben Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével, az ellenállás egyik vezetőjével. Addigra egy mélyen reakciós közéleti személyiséggé, bátor és őszinte magyar patriótává vált. Megkérdeztem tőle, hogy a jelenlegi szerepét összeegyeztethetőnek tartja-e múltjával. Nevetve felelte, hogy „Nem, 1956-ban kommunista voltam; csak a börtönben váltam katolikussá és nacionalistává.” 23 éves volt a forradalom idején, elkötelezett szélsőbaloldali figura, aki ravasz és okos tárgyalóként hónapokig tudta késleltetni az állami erőszak elszabadulását. A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.
És ezt nevezik antikommunista forradalomnak, egy autoriter múlt folytatásának, nacionalista felkelésnek sőt, a szélsőjobboldali történész, David Irving szerint zsidóellenes lázadásnak, miközben több felakasztott forradalmár zsidó kommunista volt. Az általános sztrájk leverését követően a Kádár-rendszer csak a balosokat végezte ki – a nép ügyéhez csatlakozó konzervatívok már 1957-ben irodalmi díjakat és érmeket nyertek, miközben a kivégzőosztagok még Magyarország lecsendesítésével voltak elfoglalva. Pontosan tudták, hogy ki az igazi ellenség. Olyan emberek voltak, mint Ön, kedves olvasó.
