Dobray Sarolta Beűzetés a paradicsomba. Igaz mesék (Scolar Kiadó, 2022, 256 oldal) című könyvéről

A huszonöt történetből álló válogatásban marginalizált személyek önelbeszéléseit olvashatjuk, az írói eljárás pedig mindegyikben hasonló szerkezetet követ: az elbeszélő a releváns élettörténeti szakasz és az aktuális életkörülmény költői-tömör felvázolásával kezdi a történetet (jelesül: bemutatja a kérdezettek életkörülményeit, testi-lelki állapotát), majd hátralép, és átadja a szót alanyainak.

Ennek következtében a riporter és az „adatközlők” közötti párbeszédek az adatközlők monológjaként tűnnek fel, amely monológokat a riporter – nagyon kevés, csak az értelmezést vagy a személy jellemének megértését elősegítő narratív intervenciót leszámítva – csupán rögzíti és tudósítja az olvasó felé.

A szövegek olvasásakor tehát az a benyomásunk támadhat, hogy az adatközlők a saját maguk jogán szólalnak fel, és nem valaki más beszél helyettük. A kötetben olvasható történeteket így mintha „készen” találta volna a riporter, mintha azok felülemelkednének saját anyagukon[1], és talált tárgyakként az író egy az egyben leközölhetné őket. A történetek egyszerre működnek monológként, stilizált párbeszédekben/szituációkban megszólított egyének önelbeszéléseként, illetve a személyek társadalmi körülményeinek közvetett rögzítéseként. Ez becsülendő, mivel így a történetek valóban megtörik az „irodalom” magasztos nyelvi sematizmusait, lehetővé tévén az idegen betörését vagy a „»rácsodálkozást« az idegenre a sajátban”[2]. Hogy legyen fogalmunk arról, hogy mire kell gondolni az atmoszférateremtés és a riporter háttérbe kerülése alatt, szemléltetésképpen vegyünk egy példát, mindjárt a kötet legelső „igaz meséjét”:

„Az út mellett van a tanya, látni itt az összedűlt gereblyék, a kifordult akkumulátorok és ténfergő kutyák között, ahogy az autók – nem sokan – elhúznak az aszfalton. Elfele húznak, de nem innen, hanem valahonnan mindig máshonnan, valahova máshova. (…)

– Látja? Látja…?

    Nem látom, le kellene ahhoz hajolni egészen a porba, a lába mellett pörgő, ziháló kutya pofájába. De ő maga mindig látja, érzi, a lába rögtön a neve után következik, ha magára gondol. – Ha csak egy nagyobbacska kavicsra rálépek, nyüszítek a fájdalomtól. A fájáson kívül nincs semmi. Nincs semmi.

    Halkan beszél, egész közel kellene menni hozzá, de mégsem lehet, annyira magában van. Szép férfi lehetett egykor, a szemében is ott lebeg valami mélybarna titok. A keze is szép férfikéz.

 – Látja, remeg. – Kinyújtja az ujjait előre, már amennyire az ujjak nyúlni akarnak. – Reggelente alig bírom kinyitni ezt a tenyeret. A szememet is alig. Háromszor műtötték a derekamat is. Gerincsérv.” (7-8. o.)

  A kötet nyelvezete egyszerű, nem bonyolódik szerpentines tagmondatok felhalmozásába, de mégis eléggé érzékletes ahhoz, hogy egy-egy jól időzített narratív közbeékelés átélhetővé tegyen helyzeteket, hogy a szereplők puszta élettörténetén túl megragadhatóvá tegye a jellemüket is. Mezei András, aki a fentebb idézett részben megszólal, rokkant, a hajléktalanságot súroló lakhatási szegénységben élő idős férfi. Töredelmesen bevallja, hogy helyzete reménytelen. A riporter a Human Net alapítványon keresztül találkozott vele, akiktől András korábban segítséget kért. Hárman élnek mélyszegénységben egy apró, örökölt házban, ahol „azonnal megcsap a dohány és a kályha mélymeleg, fejbekólintós szaga. A nagy szegénység melege ez, a fűtetlen szobák hidegének párja” (8-9. o.).

Andrást az anyja nevelte kilenc másik testvérével. Szellemi, „idegi” okokra hivatkozva eltanácsolták az iskolába járástól, azonban elérte, hogy lánya, Reni, kijárhassa a nyolc osztályt. Elbeszéléséből megtudjuk, hogy a lánya értelmi fogyatékkal él, látomásai és agresszív rohamai vannak, de diagnózist, míg nem volt személyije, nem tudtak felállítani. András nem tehetett semmit, de ez mintha nem tudatosulna benne. Míg a lánya születésekor volt munka és táppénz, ami a „polyáki szelek között a mindent jelenti”, az állami támogatások fokozatosan megszűntek, a nyugdíjat elvették, a vállalatot, ahol András dolgozott, pedig eladták. Kevés iskolája és a rokkant állapota miatt András teljes mértékben magára maradt, még a „nyilvántartásból is kitörölték” (15. o.), hisz nem fogadta el, fizikailag képtelen volt vállalni a közfoglalkoztatással járó testi megpróbáltatásokat.

A ház harmadik lakója Gyöngyi, aki korábbi bántalmazó párkapcsolatokból menekülve Andrásnál talált menedékre – mondván, keserűségét nem leplezve,

hogy mivel a férfi nem agresszív, ez már szerelemnek mondható (13. o.).

Gyöngyi, rövid addigi ott tartózkodása ellenére, élhetőbbé és tisztábbá tette a házat, a használhatatlan holmikat kidobta, amit rendbe lehetett tenni, azt rendbe rakta. Vigyáz Renire is, akinek az állapota miatt mindig szüksége van felügyeletre. Súlyosan beteg nő (agyi infarktus, magas vérnyomás, depresszió), naponta maroknyi gyógyszeren él. Gyöngyinek unokái és gyerekei vannak, megkapja András helyett a rokkantnyugdíjat. András guberálásból próbálja fenntartani magát, elvégre a „200 forint is 200 forint”, de ez nem egy fenntartható állapot, illetve tudja, hogy büntethető: „Büntetik már a szegénységet, büntetik a szükséget is” (15. o.). A helyzetük kilátástalan – András is úgy néz a riporterre, mintha tőle várná a csodát (16. o.), az elfelejtett és céltalan létben pedig a tőlük messze lévő és róluk nem tudó, máshonnan és máshová tartó autók képe zárja le a történetet. Legalábbis az eredeti, 2019-es megjelenésben. A kötetben a történet egy ezutáni közbeékeléssel végződik – több történetben is megtaláljuk ezt az eljárást –, ahol megtudjuk, mi történt a szereplőkkel a riport megjelente után: történetük visszhangra lelt, rengetegen adományoztak és segítettek nekik adminisztratív-hivatali ügyekben, aminek köszönhetően van méltányos lakhatásuk és biztos bevételük (havi 80 ezer forint). Vagyis a történet azt sugallja, hogy figyelemfelhívással és jótékony akciókkal meg lehet változtatni annak az életét is, aki minden reményt feladott.

Az, hogy Magyarországon is egyre nagyobb teret nyer az alsóbb társadalmi osztályok, illetve a társadalmi-politikai jelenségek ábrázolása[3], különösen fontos fejlemény[4] a művészeti mezőben és a közéletben egyaránt.

Elvégre azt is jelentheti, hogy az irodalom kész kitörni a kapitalizmus és a „demokrácia” által neki rendelt szerény, szórakoztató-dekoratív keretek közül, és megpróbál – újból – diskurzusformáló erőként fellépni. Üdvözölendő és nem tét nélküli vállalkozás. Folytathatnám a recenziót a történetek részletes bemutatásával és értelmezésével, értékelésével, azonban érdemesnek látom kimozdítani ezt az írói eljárásmódot bejáratottságából, és megvizsgálni, hogy mint attitűd, milyen általános képet mutat író és alanya között.

Megszólalni vagy megszólaltatni?

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2023/11/beuzetes-190x300.jpg 190w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2023/11/beuzetes-35x55.jpg 35w" alt="" width="400" height="631" class="alignleft wp-image-19312 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />Gyakori irodalomelméleti, társadalomelméleti, politikai és filozófiai kérdés, hogy ki az, aki meg tud szólalni egy adott diskurzusban, ki az, akinek egyáltalán halljuk a hangját. Dobray kötetét olvasva azonban éppenséggel az a benyomásom, hogy a megszólítottak nem saját kezdeményezésből szólalnak meg, hanem valójában beszéltetik őket. Hiszen azzal, hogy az elbeszélő a hátralépésével saját magát áttetszőnek tünteti fel, azt gondolhatnánk, hogy a megkérdezettek mintegy önmaguktól beszélik el a történeteiket úgy, ahogy az a kötetben megjelenik, és hogy ráadásul magától értetődőnek számítanak a történetek elbeszélésének a kötetben látott móduszai. Ezt a „módot” a későbbiekben részletesen ismertetni fogom; de az imént írtak kapcsán elő kell bocsátanom gyanúmat, hogy ez a beszédhelyzet rendkívül mesterkélt.

Az elbeszélő áttetszővé válásának a poétikai hatása nem más, hogy saját magát, saját szubjektivitását mindenütt magától értetődőnek tekinti, hisz nem szükséges feltüntetnie. A huszonöt történet összhatásában pedig azt a képet közvetíti, hogy a benne megszólítottak nem is igazán autonóm személyek, hanem inkább egy centrumbéli Én árnyai, annak funkciói. Azzal tehát, hogy az elbeszélő hátralép, saját szubjektivitását is hallgatólagosan feltételezi: a tömör keretezés nem pusztán hátralépés, hogy másoknak is hangot adjon, hanem saját centrumbéli szubjektivitásának a hallgatólagos kiterjesztése. Nem gondolom, hogy ez egy szándékos tett – meggyőződésem, hogy a szerzőt az őszinte jószándék, az empátia és az érdeklődés vezérelte az interjúalanyok felkutatásában és irodalmi igényű tudósításainak a megírásában. Minden erénye ellenére (amilyen például a környezet és a nyomor, illetve az önelbeszélésben megjelenő pszichológiai folyamatok érzékletes megjelenítése) beleütközünk a közéletben viszonylag elterjedt, ámde az irodalomban is gyakran tetten érhető attitűd határaiba, amelyet a szövegre vonatkoztatván karitatív irodalomnak fogok nevezni. A maga módján tünetértékű írással állunk szemben, ami emiatt megérdemli, hogy bővebben szóljunk a hátteréről is.

 Összefüggés vagy ábrázolás?

Az irodalom és a magyarországi emberek millióit sújtó létállapot kereszteződésében a kötet egy olyan pozíciót vesz fel, ahol lehetősége nyílik a jelenlegi társadalmi és kulturális tendenciák művészi értelmezésére, ábrázolásukra személyes, vagy kollektív élettörténeteken keresztül. Olyan jelenségek ábrázolása, mint a szegénység, nem pusztán egy világkép kifejeződése, hanem politikai vállalkozás, amelyben alul-, vagy – izgalmasabb esetekben – oldalnézetben tárulhatnak elénk társadalmi és kulturális tendenciák. A művészi megformálás egy bizonyos absztrakciós szintje képes lehetne fellazítani az eldologiasodott tudat azon zárványait, amelyeken keresztül a valóságot szemléljük és elfogadjuk mint valóságot. De a társadalmi szintű reprezentáció elvétve, politikai álláspont pedig egyáltalán nem fürkészhető ki Dobray kötetében – azaz igen, ha ezeket a szövegeket egy nem túl militáns, mégis ellenzéki hegemón világkép kifejezéseként kezeljük, amely legfeljebb rendszerkorrekcióra törekszik, nem pedig a fennálló társadalmi rendszer gyökeres átalakítására. A karitatív írások karcosabb társadalomkritikai álláspont hiányában, illetve a személyes, a pszichológiai elem indokolatlan túlhangsúlyozásában azt az üzenetet közvetítik, hogy az átfogó rendszerkorrekciónál vagy mozgalmasodásnál is fontosabb, hogy egyszerűen kedvesebbek legyünk másokkal, nyíljunk meg azoknak, akiket üldöz a balsors, lássuk meg mindenkiben az embert.

Karitatív írás alatt tehát olyan attitűdöt értek, ahol az elbeszélés a rendszerszintű megkülönböztetések kiküszöbölésére javarészt az emberek közötti személyes jószándékot, a jótékonykodást teszi meg megoldásként, illetve ahol a hátrányoztatott csoportok a jólétben élők elfogadásától, szimpátiájától várhatják az saját felszabadulásukat.

Így fennáll a veszélye, hogy a szöveg leereszkedővé válik, és emiatt tovább szélesíti a már meglévő szakadékokat társadalmi csoportok között. Csak akkor tulajdoníthatunk a személyes elfogadásnak, toleranciának, szimpátiának ekkora jelentőséget, ha azt gondoljuk, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés, avagy a fennálló struktúrák megváltoztathatatlanok, örökérvényűek, ha ugyanaz a (centrumbéli) szubjektivitás érvényes mindenkire, csak meg kéne azt látni.

„Nem az a lényeg, hogy ő mennyire nyílik meg – meséli –, hanem hogy én mennyire tudok közel menni.”

Úgy véli, ha a riporter befogadóan közelít, a riport alanya is megnyílik. Ezt a gondolatot általános szinten is működőképesnek találja; úgy tartja, környezetünkhöz való viszonyulásunkon kell változtatnunk, a közeledés módján kell dolgoznunk, meg kell tanulnunk figyelni másokra, emberként közeledni a kilátástalan helyzetben lévőkhöz is”[5] – így találjuk summázva Dobray Sarolta írói küldetéstudatát a kolozsvári Helikon egyik beszámolójában. A Beűzetés a Paradicsomba azt tekinti feladatának, hogy az egymást követő válságok időszakában (többnyire nem a koronavírus-járvánnyal kezdve)

közelebb hozzon bennünket olyan emberekhez, akik lemorzsolódtak a társadalmi magtól, akik sokszor olyan helyzetek hatására váltak kivetettekké, amelyek ellen eleve nem volt sok esélyük felvenni a harcot.

Mindezt 2004 óta teszi, jelen kötet a fórumot jelentő Nők Lapjában megjelent írásokból készült válogatás, amely mintegy lefedi a szerző elmúlt 10-15 évének munkásságát: javarészt hajléktalanokról, fogyatékkal élőkről, elítéltekről, bántalmazottakról kapunk közeli „pillanatképeket”; de néha éppen azon emberek hétköznapjait mutatja be, akikből több százezer él az országban, és akiknek az életvitelét joggal nevezhetnénk tipikusnak, mint például otthon a nyugdíjából szerényen és magányosan élő Ani nénit (108–119. o.). A fentebb megfogalmazott írói küldetéstudattal összhangban, a szereplők és a feltételezett olvasó, a magyar átlagember között szembeötlőkké válnak a különbségek, de a hasonlóságok is egyaránt: hasonlókká, közelebbivé válnak az attitűdök, a jövőképek, a világról alkotott elképzelések, és a vágyak. Utóbbit jól szemlélteti az Álomból valóság című történet (53–67. o.), ahol egy kilakoltatás előtt álló, kvázi hajléktalan pár egy szerencsés napon megnyeri a lottót, és pár év dúsgazdag lét után azt a következtetést vonják le, hogy az uralkodó elvek mindkét életforma esetén utóvégre ugyanazok („Mondják, amaz ott a szegény világ, emez itt a gazdag. Nincs ilyen, egyetlen világ van. Itt is meg kell felelni, ott is. Csak mindenhol más eszközzel”. 63. o.); vagy említhetnénk az elítélt, büntetéséből már több mint húsz évet leült háromszoros gyilkost, akinek az alkata és a vágyai olyanok, mint mindenkié – csak számos, nagyon radikális szerencsétlenség miatt került aktuális helyzetébe. De ember ő is, sugalmazzák az írások, sokkal közelebb áll a mi emberfogalmunkhoz, mint ahogy gondolnánk.

Legalábbis, úgy sejtem, ez lenne a kötet küldetése: az ember-fogalmunk egyfajta kiterjesztése azok felé, akiket a közbeszéd teljesen dehumanizál, illetve akiket mindennemű emberi méltóságuktól megfosztottak.

   Dobrayt, ahogy fentebb már említettem, az egyes személyes élettörténetek érdeklik, mégis – közvetve – társadalmi jelenségeket is felmutat, vagyis azt, hogy egyáltalán van az egyénen túlmutató oka annak, hogy a szereplők az adott, többszörösen is hátrányos helyzetükben találják magukat. Dobray valóban elmegy a telepekre, hajléktalanszállókra, intézményekbe, elmegy a tanyára, a börtönbe, és beszélget az ott élő gyerekekkel, nőkkel, az „elhasznált autók mellett az elhasznált férfiakkal” (vagyis a munkásokkal), az elítéltekkel,

amely biztosít a történeteknek egyfajta autentikus jelleget, melyet a kritika külön ki is emel, ezt tartván a kötet egyik messze legmegkapóbb tulajdonságának.

A kritikai fősodorral azonban kénytelen vagyok szembehelyezkedni, mert mégis problematikus, csalódást keltő műnek tartom a Beűzetést: a társadalmi problémák tárgyalása nem lép túl azon, hogy elismeri az egyént meghaladó jelenségek meglétét, illetve a civil szervezetek jótékony társadalmi szerepét – így pedig kvázi semleges[6] poétikai-ideológiai keretezést kölcsönöz olyan társadalmi jelenségeknek, amelyeket még nagyvonalúan sem kezelhetünk apolitikusnak. Emiatt a kötetben tárgyalt társadalmi problémák, mint például a mélyszegénység, XXX külsőként, embertől idegenként, eleve adottként, természetesként tűnnek fel, nem pedig olyasvalamikként, amik egy adott társadalmi berendezkedés, egy szakadatlan mozgásban lévő politikai-gazdasági forma értelemszerű függvényei (vagyis a kapitalizmusé). Ezek logikáját antagonisztikus, konfliktusokkal és szembenállásokkal telített emberi (osztály)viszonyok határozzák meg, tehát politikai tartalommal rendelkeznek.

A kötet realizmusa, bármennyire is komolyan, etikusan, és mély odafigyeléssel vannak megjelenítve a szereplői, nem oldja fel a társadalomról való gondolkodásunk zárványait, sőt, megkockáztatom, hogy az itt látott gondolatalakzatok éppen ezzel a fogással lehetetlenítik el egy másik társadalmi rend lehetőségének az elképzelését, amely sajnálatos, hisz pont azoknak lenne szüksége az utópisztikus futamok felcsendülésére, akiknek az életéről ez a kötet szól. Az utópiák kora utáni utópisztikus gondolkodás elvetésével pedig nem marad más számunkra, mint hogy együttérezzünk a szerencsétlenekkel, hogy „emberszámba vegyük őket”, hogy „meghalljuk őket”: ezek mindennapi spontán reakciók, amivel persze önmagában nincs baj, csakhogy a riport és a szociográfia, tágabban értelmezve pedig maga a művészeti gyakorlat

nem a gyönyörködés vagy az empátia színtere, hanem a társadalmi önreflexióé, azaz egy magasabb absztrakciós mezőé, aminek a feladata, hogy tudattá, gondolattá formálja ezeket spontán érzelmeket.

Ez a döntés pedig kihatással van a kötet esztétikai-pedagógiai küldetésére: épp azzal ássa alá az egyéni, partikuláris történetek egyetemes keretezésének a lehetőségét, hogy a társadalmi kontextust, amelyben ezek a történetek lejátszódnak, teljesen egyoldalúan ábrázolja, az egyén szempontjából mechanikusnak láttatja, időben kimerevíti.

A fentiek példázására az Engem még nem talált meg senki című történetet választottam, amelyet a kötet összességét illetően reprezentatív szövegnek tartok tematikája, szereplői és a hiányosságai tekintetében egyaránt. Két telepi roma nő, Gulyás Gyuláné Babi és Oláh Józsefné Joli jótékonysági kezdeményezéséről, az Elfogadás Sütödéről olvashatunk, amely a kezdeti nehézségek (előítéletek vagy anyagi elégtelenségek) ellenére sikeresen túlélt, egy idő után pedig a telepen túl is elfogadott és a többségi társadalom részéről igényelt projektté vált. Joli arról beszél, hogy míg kezdetben a többség számára a roma származásuk miatt láthatatlanok voltak, a jó visszajelzések hallatán egy idő után a városi szülők és tanárok is elengedték ide a gyerekeiket, leküzdve előítéleteiket, félelmeiket. A Sütöde azon túl, hogy integrációs térként szolgál különböző etnikumú emberek számára, egy „ugródeszka”-funkcióval is rendelkezik, azaz felkínálja a telepen élő nőknek azt a reményt, hogy verejtékes közösségi munka árán ők is kitörhetnek a nyomorból (ami különben bénítóan hat a kilátásokra: „Itt a telepen hamar befogja a sár, a penész az álmokat”, 122. o.). Különböző civil szervezetekkel karöltve az ott élők azt is elsajátítják, hogy pénzgyűjtéskor hogyan képviseljék magukat (megtudjuk, hogy Jolinak a civil szervezetes múltja igen régre nyúlik vissza, már 2003 óta dolgozik a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál). A telepen az étel és a pénz a mindennapi lét állócsillagai – körülük forog minden („ha van, akkor azért, ha nincs, akkor azért”, 122. o.). Később explicitebben megjelenik a kirekesztés jelensége, amikor Joli a gyerek- és felnőttkorát átívelő, őt és családját érő faji alapú elnyomást meséli el: „A fiatalok nem mehettek be a városba, mert ott agyonverték őket (…) Bátyám is a bőre színe miatt halt meg. Agyonlőtték, huszonegy évesen” (123. o.). Ehhez szorosan kapcsolódva azt is megtudjuk, hogy etnikai alapú társadalmi kirekesztés a fejekben egyfajta természetes, magától értetődő kirekesztés formájában rakódik le és termelődik újra: „Elmennék tanulni. Cukrász lennék. De én eddig nem tudtam, nekem eddig senki nem mondta, hogy érdemes” (126. o).

Az egymásra halmozódó rendszerszintű elnyomás és a boldogulás, a kitörés vágyának egy egész panorámáját kapjuk, amely összpontosul a Sütöde történetében.

Arra gondolhatnánk, hogy az elbeszélői keretezés, az elbeszélői intervenciók, vagy akár maguk a szereplők is értelemszerűen arról beszélnének, vagy azt próbálnák fejtegetni és maguk számára leleplezni, hogy e kirekesztés hogyan valósul meg olyan társadalmi folyamatokban, amelyek jócskán túlmutatnak az őket közvetlenül hátrányosan érintetteken. A történet azonban nem szolgál ilyen széles látképpel, nem szemléli az eseményeket egy olyan távolságból, ahol felfejthetőek lehetnének az összefüggések és mozgásirányuk.

A karitatív írás fogalmához visszacsatolva, ezekben a szövegekben egyfajta középtávot kapunk: elismeri a korábban említett rendszerszintű problémák és nehézségek meglétét, de a lehetséges megoldási ösvényeket az elbeszélés individualizálja, személyek közötti problémákként kezeli.

Elolvashatjuk a telep magánéletét[7]. A hangsúly arra esik, hogy hit kell, odaadás, munka, egyéni felelősségvállalás, hogy a sorsunkat megváltoztathassuk: „Oláh Józsefné Joli erős, ahogy a vonásai is, őt a lábáról semmi nem veheti le, hiába az erre vonatkozó próbálkozásai az életnek” (119. o). Ha meg is jelenik a közösségi fellépés, az önképviselet gyakorlata és igénye, kimerül annyiban, hogy a romákat érintő előítéleteket megszüntessük, hogy az emberek elfogadják őket mint embertársukat: „Ha nem volna ez a nagy előítélet, meg egy kicsit odafigyelnénk egymásra, akkor nem volna ennyi háború, éhezés, betegség” (127. o).

 Az elfogadás kialakulását az elbeszélés egy fokozatos, gördülékeny, konfliktusmentes folyamatnak ábrázolja, ahol mintha egy önmagát gerjesztő folyamat gyümölcseként az emberek egyszercsak megváltoztatják a roma közösségről alkotott véleményüket, elvetik korábbi helytelen előítéleteiket.

Az érhető tetten, hogy politikai konfliktus feloldását a narratíva tehát abban látja, hogy meg kell változtatni egyes népcsoportokról kirekesztően gondolkodó egyének személyes véleményét.

De miért kérek számon egy politikai álláspontot olyan szövegeken, ahol érezhetően a személyes, a történések érzelmi és pszichológiai átélése kerül előtérbe? Természetesen abszurdum lenne elvárni a tudományos elemzés elvontságát és nyelvezetét, Dobray egyik legnagyobb írói erénye éppen az, hogy az említett jelenségeket átélhetővé, megragadhatóvá teszi. Mégis, a kötet olvasásakor hiánynak éreztem, hogy az egyes történetekben működtetett összefüggésrendszerek nem érnek el bizonyos magas absztrakciós szintet, azaz a tények és élethelyzetek kialakulását nem látjuk elég távolról. Hisz a Dobray által választott műfaj (irodalmi riport) paradoxona, hogy amennyiben ezek a szövegek tényleg valós emberekről mesélnek el valós történeteket, úgy a műfaji, esztétikai behatárolódásuk is homályossá válik, hiszen ekkor már nem „puszta” fikcióról beszélünk[8].

Mivel tehát a szövegek túlmutatnak egy pusztán esztétikai vagy poétikai keretrendszeren „mégpedig olyan területek irányába (közélet, társadalomtudományok, politika), amelyeken az irodalomkritikusok vagy esztéták által használt fogalmi eszköztár nem biztos, hogy elégségesnek bizonyul”[9], igenis számon lehet kérni rajta a politika vagy az arról való reflexió hiányát.

Ez jellemzően egy konfliktusos, ellentmondásokkal telített tér az irodalomban. Borbély András például egyenesen „határkonfliktusokról” beszél, hogy

a riport és a szociográfia esetében érzékelhető egy furcsa szürkezóna az általában a közbeszéd által esztétikainak gondolt irodalom és a közélet között.

Borbély András szerint „látványos például, ahogy a legtöbb vonatkozó kritikai szövegben szinonimaként használják a közéleti, a társadalmi és a politikai fogalmait, mintha mindaz, amit a fogalmilag többé-kevésbé uralt, legalábbis konszenzuálisan érteni vélt esztétikai mezőn túlról érzékelnek, valamiféle differenciálatlan, amorf káoszban vegyülne el, vagyis mintha az irodalmon túli mezőt az irodalmárok strukturális összefüggésekben nem, csak – ahogyan Takáts József fogalmaz – »tematikus ködfoltokként« érzékelnék.”[10] Amiért a műfaj jellegéből fakadóan a szövegek túlmutatnak egy pusztán poétikai diskurzuson, a társadalmat egy „tematikai ködfoltként” tételezni azt jelenti, mint már mondottuk, hogy a szegénység, a nemi és a faji kirekesztettség, az able-izmus helyzetét egy történelmi állandónak véli, a felsorolt állapotokat és viszonyrendszereket már-már metafizikus állapotként tünteti fel. A kötet azzal, hogy időben kimereszt társadalmi jelenségeket, csak elhomályosítja ezeket a dinamikus összefüggéseket és a struktúrák természetét.

A „szegénység” ilyen meghatározatlan ködfoltként való kimerevítése mind társadalomtörténeti, mind ideológiakritikai, de tulajdonképpen még esztétikai nézőpontból is reflektálatlanul ideologikus eljárásnak tekinthető.[11]

Úgy vélem, hogy csak abban az esetben tudná meghaladni a társadalom tematikus ködfoltként való ábrázolását, ha a történetekbe bevezetne egy magasabb absztrakciós szintet, amely a valóság jelenlegi állapotának társadalmi-történeti szétcincálása. Az irodalmi riport, olvassuk Borbély Andrásnál, azon túl, hogy rámutat a társadalmi tények történeti voltára, kritikai viszonyban is áll vele: megszünteti a tények zárványszerű, önmagukban álló voltát, és érthetővé teszi a számunkra, hogy ezek egy nagyobb összfolyamat részei.

Mivel szövegek irodalmi riportokként nem fókuszálnak a valóság társadalmi-történeti összefüggéseire (a puszta ábrázolás vagy reprodukció helyett), ezért talán érdemes ezeket az „Igaz Meséket” nem riportként, hanem stilizált interjúkként értelmezni. Túlnyomóan a benső életre összpontosítva , annak a részletes ábrázolásával a szövegek többé-kevésbé tudatos nevelőmunkát végeznek annak érdekében, hogy a lélektelen, mechanikus, idegen törvények által uralt külső valósággal szemben az egyetlen „mérvadó” valóságot, a lelki életet, a személyes jóakaratot állítsák. Ezzel pedig csak tovább fokozzák azt a politikai és társadalmi közönyt, amellyel – vélhetőleg – szembehelyezkedni kívánnak.

Címfotó: Röhrig Dániel – Népszava

[1] Borbély András: „Határkonfliktusok”. új szem, 2023. 04. 11 (Hozzáférés dátuma: 2023. 09. 15.) https://ujszem.org/2023/04/11/hatarkonfliktusok-megjegyzesek-az-irodalmi-szociografia-elmeletehez/

[2] Uo.

[3] Az irodalom kapcsán egyből eszünkbe juthat a Nincstelenek és a Harmadik Híd, míg a filmművészetben a nemrég megjelent Magyarázat Mindenre és Háromezer számozott darab – noha a fenti kritérium alapján csak nagyon óvatosan teszem e műveket egy kalap alá, mivel politikai fókuszuk és művészi eljárásaik eltérőek.

[4] Arról, hogy miért fejlemény (hisz azért korábban is volt Kincskereső kisködmön vagy Édes Anna) lásd: Farkas Zsolt: „A madagaszkári dzsungelről. Egy lemúr vallomásai a novemberi Városligetből (Garaczi Lászó: Hasítás)”. In: Pozíciók és Kompozíciók. K.E.R.T. Kiadó, Budapest, 2022, 45–47. (különösképp a 38. lábjegyzet: „ironikus módon a rendszerváltás a kultúrában ezt a fő különbséget jelenti: előtte nem volt mindegy, mit gondolsz; utána, az lett”). Dióhéjban arról van itt szó, a rendszerváltással kezdetét vette egyfajta esztétista ideológia, amely elválasztotta a „megtisztított” irodalmat a társadalomtól: „Nem lesz annál se nagyobb, se kisebb jelentősége. Szakmai lesz, profi lesz, végre alanyban-állítmányban fog gondolkodni, nem kell a Vízügyi Hivatal dolgait is megoldania, arra is meglesznek a megfelelő professzionális erők, eljön a szabadság és szakértelem kánaánja.” (Uo: 46. o.)

[5]Tóth Emese: »„Hagyom, hogy belebotoljak emberekbe és történetekbe”«. Helikon. 2023. 06. 13. (Hozzáférés dátuma: 2023. 09. 25) https://www.helikon.ro/bejegyzesek/hagyom-hogy-belebotoljak-emberekbe-es-tortenetekbe

[6] Abban az értelemben semleges, hogy a fennálló rendszert természetesként, eleve adottként feltételezi. Ez rímel a már korábban említett ellenzéki attitűdre, amely alatt azon gondolatot értem, miszerint a politika az egyének egyéni normaszegésének és a másokkal szemben egyéni szinten elkövetett kirekesztésnek a kivédése és megelőzése, nem pedig az ezeknek táptalajt adó rendszerszintű problémák leleplezése és megváltoztatása (legfeljebb reformista korrekciója). Különben ez az elgondolás azonos azzal a felfogással, amely a Magyarországon észlelhető autoriter fordulat okait nem a nagyobb rendszerszintű összefüggésekben, hanem a hatalmon lévő korrupt kormányzás szeszélyeiben véli felfedezni. Erről bővebben lásd: Scheiring Gábor: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Budapest, Napvilág kiadó, 2019, 23–26. o.

[7]András Csaba: „Magyarország magánélete”. új szem. 2023. 09. 27. (Hozzáférés dátuma: 2023. 10. 25) https://ujszem.org/2023/09/27/magyarorszag-maganelete/

[8] Borbély András: „Határkonfliktusok”. új szem, 2023. 04. 11. (Hozzáférés dátuma: 2023. 09. 15.) https://ujszem.org/2023/04/11/hatarkonfliktusok-megjegyzesek-az-irodalmi-szociografia-elmeletehez/

[9] Uo.

[10] Uo.

[11] Uo.