Interjú az írónővel és aktivistával, az elembertelenedett nyelv következményeiről és arról, milyen belekerülni minden muszlim „sajtószóvivőjének” szerepébe.

Hogyan tudunk szabadon beszélni? Ezt a nagy kérdést teszi fel Kübra Gümüşay a Nyelv és lét c. könyvében, amelyben azokat a szűk határokat elemzi, amelyek között sokan anélkül tudják magukat kifejezni, hogy meghatározott kategóriába préselnék magukat. Kübra Gümüşay aktivista és szerző a nyelvet egy olyan speciális architektúrának írja le, amelyben egyesek otthon vannak, mások kívül maradnak. Ezért, mondja Gümüşay, foglalkoznunk kell a nyelv architektúrájával, annak érdekében, „hogy azok lehessünk, akik vagyunk”.[1]

STANDARD: Ön hosszú ideig a német médiában rendezett vitákban az iszlám és a multikulturalizmus képviselőjeként sokat szerepelt, az utóbbi időkben azonban alig vesz részt ezekben a műsorokban, miért?

Gümüşay: Nietzsche értelemszerűen azt mondja: Ha abból élsz, hogy legyőzd az ellenségedet, akkor érdekelt vagy abban, hogy minél tovább életben tartsd őt. Amikor ezt olvastam, feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon egy olyan ipar része vagyok, amely destruktív vitákat tart életben? Rájöttem, igen. Ezért utasítottam el minden, vitaműsorokba és más rendezvényekre szóló meghívást. Helyette más területeken kezdtem el dolgozni és mind intellektuálisan, mind anyagilag eltávolodtam ettől a feladattól. Mert ezekben a műsorokban soha nem arról van szó, hogy a társadalmunk nagy kihívásaira új ötleteket fejlesszünk ki, hogy közösen keressünk konstruktív válaszokat, hanem csupán virtuális pofozkodás történik. Látszólag abszolút igazságok lépnek fel egymással szemben és küzdenek a publikum kegyeiért. A végén aztán van egy győztes. A vita, a vélemények ütköztetése azonban nem így működik. Hozzá kell tennem, hogy a szerepem egy reaktív szerep volt, reagáltam a különböző véleményekre, és ezzel teljesen magamra maradtam. 

STANDARD: Miben állt ez a reaktív szerep?

Gümüşay: Ezt a szerepet az intellektuális takarítónő szerepének neveztem el. Ezekben a vitaműsorokban elhangzott valami destruktív, elembertelenítő, néha egyszerűen valami abszurd, például valami olyasmi, amely az emberi méltóságot megkérdőjelezi. Olyan kérdéseket dobtak fel, amelyeket egy plurális demokráciában, amely az egyenlőségre és igazságosságra épít, ebben a formában nem is lehetett volna megvitatni.

STANDARD: Például?

Gümüşay: Amikor Alexander Gauland az AfD[2]-től kijelentette, hogy az emberek Jerome Boateng-et, a német válogatott focistáját nem szeretnék szomszédjuknak, akkor erre egy vita robbant ki arról, hogy vajon a fekete emberek jó szomszédok lehetnek-e. Az én feladatom volt ilyen esetben utólag a helyzet rendezése: megcáfolni az abszurd tételeket és összesöpörni az ilyen kijelentések következtében összetört cserepeket, egyfajta szellemi takarítást csinálni.  Mert ezeknek a műsoroknak a szerkesztői az ilyen lealacsonyító kérdések megvitatásával nem töltötték be az újságírói gondosság, körültekintés és felelősség alapelvárásait, helyette ezeknek az elveknek a megvalósítását ráterhelték olyan személyekre, mint például én.  Ahelyett, hogy bizonyos kijelentéseket e műsorok újságírói kritikusan szétszálazták volna és a kijelentések szerzőit szembesítették volna a szavaik következményeivel, na, ehelyett minket hívtak meg a műsorba. Így lehetett elérni, hogy ilyen, emberiséget gyalázó álláspontok adásba kerülhessenek. Teljesen mindegy volt, mennyire jól végeztem a munkámat, mindenképpen egy destruktív rendszer része voltam. Nem leszünk az ilyen műsoroktól és megkomponált vitáktól okosabbak, nem keletkeznek új felismerések, és a végén nincs egy híd, nincs potenciális megoldási mód, amelyekkel e társadalmi konfliktusok megértéséhez közelebb kerülhetnénk. Ehelyett bénító és félelmet keltő forgatókönyveket mutatnak be.

STANDARD: Könyvében a politikai embertelenségeket elemzi a nyelv közvetítésével. Hogyan jutott el ehhez a komplex témához?

Gümüşay: Először megkísérlem, hogy a nyelv architektúráját tudatosítsam. Így olyan emberek is, akik kialakult politikai meggyőződéssel rendelkezek, bele tudnak kezdeni a nyelvi építmény megismerésébe. Így lehet megérteni és érezni, hogy és hogyan határozza meg, formálja és irányítja a nyelvi architektúra az észlelésünket.  Hogy bizonyos szavak és struktúrák nem is tartoznak bele ebbe az építménybe. A legtöbb ember számára a nyelv struktúrája nem tudatos. Ha valaki megsért egy normát, akkor a struktúra falaiba ütközik, így egyre inkább tudatosul benne, hogy létezik egy ilyen architektúra. Azonban aki különböző szempontból privilegizált, egész életén keresztül egyazon nyelvi architektúra rendszerében mozog, anélkül, hogy észrevenné, hogyan formálódik és alakul általa ő maga is. Azok az emberek viszont, akik nem az adott nyelvbe születtek bele és szocializálódtak, állandóan a nyelv falaiba ütköznek. Ha ismerjük nyelvünk struktúráját, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, hogy megfelel-e ideáljainknak vagy pedig még csavarnunk kell rajta.

STANDARD: De az architektúra az eligazodást is szolgálja, igaz?

Gümüşay: Rendben van, ha a világunkat kategóriákban fogjuk fel, szükségünk van erre annak érdekében, hogy a világban elnavigálhassuk magunkat. Viszont a kategóriák ketreccé válnak akkor, ha azt gondoljuk, hogy a kategorizálással egy ember megmagyarázható – amivel egyúttal egy egész csoportról alkotunk ítéletet. Nemrég egy egykori néprajzi múzeumban voltam, amely a gyarmatosító múltat kritikusan mutatta be. Nagyon jól látható, ahogy a gyarmatosítók emberképe az emberek elembertelenítéséhez vezetett. Mindent megmértek: az orr hosszát és szélességét, a szemek közötti távolságot. Az embereket objektumokként kezelték, akiket kikutatni és megmagyarázni lehet. Ez a kikutató, abszolutikus és megalázó szemlélet folytatódik, amikor úgy közeledünk emberekhez, hogy MI értjük őket. Elnagyolt kategóriák vannak a fejünkben és azt mérlegeljük, hogy vajon melyik kategóriába is passzol ez az ember. És ha egyik kategóriába se passzol, akkor új kategóriákat gyártunk, annak érdekében, hogy továbbra is fenntarthassuk ítélkező hozzáállásunkat. Ez egy olyan hozzáállás, amely nem hagy teret sem a komplexitásnak, sem a sokrétűségnek, amely szükséges ahhoz, hogy az ember és a világ változásait feldolgozhassuk. Pedig nincs olyan ember, aki azt állíthatná, hogy emberré válásában, tanulásában, létezésében már készen van. Létezik olyan valaki, aki azt állítaná magáról, hogy már „elkészült”?

STANDARD: Az ilyen kategorizálás következménye, ahogy erre a könyvében utal is: ha Ön, egy láthatóan muszlim nő pirosban átmegy az utcán, akkor Önnel együtt 1,9 milliárd muszlim nő megy át a pirosban.

Gümüşay: Olyan társadalomban élünk, amelyben az emberekben gyakran nem az individuumot látják, hanem egy tulajdonság, egy kategória, egy vallás, egy embertömeg képviselőjét. Ha beszélünk ezekről a struktúrákról, az lehetővé teszi, hogy más hozzáállás alakuljon ki. Aki abban a tudatban él, hogy minden személyes hiba, minden egyéni jelleg mindenki másra áttevődik, akivel egy kategóriában található, az elkezd eltávolodni ezektől az egyéni jellegzetességeitől, személyes hibáitól, feltűnő jegyeitől – olyan dolgoktól, amelyek minket emberré, individuummá tesznek. Amikor felszállnak egy buszra, kényszerítve érzik magukat biztonságuk érdekében arra, hogy meggyőződjenek róla, hogy senki nem lát bennük veszélyt, mert egy olyan kategóriába sorolták őket, amely szerint ők valószínűleg veszélyesek. Vagy ha állandóan cáfolniuk kell, hogy elnyomottak és nem teljes értékűek, olyanok, akik a nyelvet nem értik. Mindez befolyásolja, formálja az embereket, különösen a gyerekeket, akik valamilyen formában a normától eltérnek, akiknek egészen más kérdéseket tesznek fel, mint a többi hasonló korú gyereknek. Miért van két anyukád? Honnan jöttek a szüleid? Miért ilyen a bőröd? Miért nem ezt az ünnepet ünneplitek, hanem egy másikat? Az egy egészen más tudás, amit ezeknek a gyerekeknek ki kell fejleszteniük, azért, hogy azonos értékű embereknek ismerjék el őket. Nekünk ezeket a kérdéseket nagyon jól kell tudnunk megválaszolni, mert ezek a kérdések és válaszok döntik el azt, hogy egyenrangú emberként fogadnak-e el minket.

STANDARD: Miért lett erősebb a rasszizmus társadalmunk középrétegében?

Gümüşay: Mindig is volt rasszizmus, a társadalom középrétegeiben is. Csupán annyi történt, hogy gátlástalan, gyűlölködő, embertelen nyíltságában szalonképessé vált. Több oka is van ennek. Egyrészt, könnyű embereket egy absztrakt szinten gyűlölni. Amikor emberekről nem mint emberekről beszélünk, hanem menekültekről mint „menekülthullám”, ezzel őket természeti katasztrófává degradáljuk, ezzel megtagadjuk tőlük személyes sorsukat. Mihelyst egy olyan nyelven beszélünk, amelyből az emberiesség szikrája is hiányzik, akkor ezeket az embereket kiszolgáltatjuk. Mert ezzel ők nem egyenlőek a többi emberrel, már nem olyanok, mint mi. Álmaik, reményeik, céljaik, félelmeik – mindez háttérbe szorul, már elsősorban csupán kategóriának tekintjük őket, számoknak, absztrakt fogalomnak, olyannak, amelyik benyomul az országunkba. Ilyen nyelvi szinten egyszerű politikát csinálni, egyszerű a fenti nyelvi szimbólumokkal hőssé válni: ÉN kivezetlek benneteket ebből a katasztrófából, én megvédelek benneteket. Ez az embertelen nyelvi architektúra a bázisa annak, hogy valakit nem emberként ismernek el. Pontosan emiatt nagyon fontos, hogy tudatosítsuk, hogyan beszélünk egymással, hogyan beszélünk egymásról.

STANDARD: Ebben az összefüggésben kritizálja Ön a közösségi médiákat és azok használóit. Hogy vakon az internetplatformok szabályai szerint játszanak, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben átlátnák ezeket a szabályokat.

Gümüşay: A közösségi platformok olyan algoritmusokkal rendelkeznek, amelyek meghatározott magatartásokat privilegizálnak, vagy legalábbis jutalmaznak. Képzeljük el, hogy egy étteremben ülünk, bejön egy férfi és elkezd kiabálni és valakit szidalmazni. Mit tennénk? Valószínűleg csóválnánk a fejünket, hogy mutassuk, nem értünk egyet ezzel a magatartással, talán fel is állunk és a veszekedők közé állunk, vagy az étterem vezetői kiutasítják az illetőt az étteremből. A hőbörgő személy bocsánatot kérne ebben az esetben, vagy elhagyná az éttermet. Online viszont a felháborodásunk, fejcsóválásunk, a hőbörgő személy rendreutasítása oda vezet, hogy a hőbörgő személy egyre több figyelmet von magára, és így egyre nagyobb relevanciát ér el. Minden egyes provokációval, minden egyes embertelenséggel, minden egyes gyűlölködéssel, amely felhalmozódik, nő a figyelem és a végén ez a csőcselék releváns hanggá válik. Vagyis, így gyűjtjük be azokat a szavazatokat, amelyek gyűlölködés és destruktivitás révén tűntek fel, kerültek a figyelem középpontjába – és ezek uralják ezután a vitát. És mi, akik fellépünk az alapjogok mellett, kiállunk a kulturált együttélés mellett, mi elkezdünk a gyűlölködésre reagálni, mert ez egyszerűbb.

STANDARD: Mennyiben egyszerűbb?

Gümüşay: Mert mi morális értelemben felettük állónak érezzük magunkat, és reakcióink által meg tudjuk mutatni, kik vagyunk. Talán egy olyan idealista cél is meghúzódik a háttérben, hogy bizonyos kijelentéseket nem szabad megjegyzés nélkül hagyni. Mindez érthető motívum. De, ha egy lépést visszalépünk, látható lesz: A hozzáállás fontos, de ha a hozzáállás felmutatása állandósul, állapottá válik, akkor a társadalom stagnál. Mert akkor a fő dolgunk, hogy megakadályozzuk, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak. Stagnálunk, mert már csak azzal foglalkozunk, hogy a status quo-t fenntartsuk, ahelyett, hogy víziókat fejlesztenénk ki arról, hogyan szeretnénk élni, milyen irányban szeretnénk továbbfejlődni. Már boldogak vagyunk pusztán attól, hogy a dolgok nem lesznek rosszabbak.  Ez túl kevés.

STANDARD: Vagyis reagálás helyett inkább saját ötletekkel és témákkal határozzuk meg a vitákat?

Gümüşay: Pontosan. Meg kell teremtenünk azokat a tereket, amelyekben mi egymással a vízióinkról beszélünk és jövőbefolyásoló, fontos kérdéseket teszünk fel, ahelyett, hogy a destruktivitásra és a provokációkra reagálnánk. A jövőre vonatkozó vitákra és véleménycserékre van szükség, amelyek segítenek bennünket abban, hogy a társadalmi kihívásokat és sérelmeket együtt megoldjuk. El kell érnünk, hogy azoknak, akik gyűlöletet terjesztenek, és embertelen politikát művelnek, reagálniuk kelljen. Olyan vitákban, amelyeket nem a félelem ural, a provokációjuk és az embertelenségük csak korlátozottan tud érvényesülni, mert már nem ők adják meg az alaphangot – és remélhetőleg így destruktivitásuk is lelepleződik.

***

KübraGümüşay (szül. 1988) könyvszerző és aktivista, Hamburgban él. „Idegenszavak szótára“ c. könyvét jelölték a Grimme Online Award-ra.                       Az általa többekkel együtt alapított internetes kampányt #ausnahmslosgegensexualisierteGewalt und Rassismus – kivétel nélkül a szexualizált erőszakról és a rasszizmusról – Clara-Zetkin-Frauenpreis díjjal jutalmazták. A rasszizmus, a feminizmus és a digitális hálózatok kultúrájának témaköreivel foglalkozik.

Az interjút Beate Hausbichler a Der Standard 2020. február 02-ai számában ezen a címen jelentette meg:

 Kübra Gümüşay: „Az én szerepem az intellektuális takarítónő szerepe volt”

https://www.derstandard.at/story/2000113962701/kuebra-guemuesay-meine-rolle-war-die-einer-intellektuellen-putzfrau

Egy nappal később a cikk címe megváltozott:

„Megkomponált vitáktól nem leszünk okosabbak[3]”

https://www.derstandard.at/story/2000113962701/kuebra-guemuesay-inszenierte-diskussionen-machen-uns-nicht-schlauer

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

[1] Ez a bekezdés a később megnyitott linkben szereplő cikk címe alatt jelent meg, az elsőben nem volt benne.

[2]Die Alternative für Deutschland (rövidítve: AfD, Alternatíva Németország számára) jobboldali populista, egyes részeiben szélsőséges jobboldali párt Németországban. 2013-ban EU-szkeptikus és jobboldali liberális pártként alakították. Forrás: .de.wikipedia.org › wiki › Alternative_für_Deutschland

[3] KübraGümüşay: "InszenierteDebattenmachenunsnichtschlauer"