Gyermekkorom jórészt betegségekkel telt, és a leggondosabb ápolás mellett is sokszor hagytak egyedül. Ilyenkor, ha már belefáradtam az olvasásba, játszani kezdtem a magam kitalálta játékot, amit a végtelenségig lehetett folytatni, mert világot építettem, ami soha nem lehetett kész. Minden, amit beleépítettem, csak az enyém volt, mert én választottam ki a látható világból mindazt, ami a maga minőségében a legjobban tetszett. Az égen futó felhőkből azokat, amelyek a szürke többféle árnyalatában ember- vagy állatszerű alakokat gomolyogtattak. A fákból a szomorúfűzeket, mert betegségemben mindig szomorú voltam. A színekből nem tudtam választani, mert akkor láttam őket a legszebbnek, ha egyszerre ragyogtak fel. Játékaim közül a mackót, mert olyan tömzsi volt, mint én. A házak közül az olyan fagerendákból épülteket, amelyeket az orosz rajzfilmekben láttam, és nagyon réginek és meseszerűnek tűntek – mert azok is voltak, hiszen Bolondoska Ivanuska háza volt  ilyen. A formák közül a gömböt, mert arra is hasonlítottam. Csak dalom nem volt még, pedig szerettem volna énekelni a világomat benépesítő kedvenceimnek. Jobb híján népdalokat énekelgettem, mert közülük sokat ismertem. Így voltam magányos világomban dallamtalanul.

        Amikor felgyógyulva,  egészségesen visszakerültem a létező világba: iskolámba, osztálytársaim közé,  szinte már feledtem kis magánvilágomat. Egy  hosszú betegség után éppen nem tanítás volt: az iskola  ünnepélyre készült.

      Különös ünnepség volt akkor 1957. április 4-én: ott állt az iskola minden tanulója az előírásos ünneplőben: fehér blúz, sötétkék rakott szoknya,  fehér térdzokni – bár még vacogtunk egy kicsit a koratavaszi időben az udvaron. Az ünnep elején a recsegő mikrofonból elhangzott az agyongyötört lemezről a Himnusz, majd először az Igazgató bácsi beszélt,  furcsán: valami Illés Bélától idézett anekdotával indította azt, hogy mit is ünnepelünk;  aztán  beszélt  a Szülői Munkaközösség Elnöke – , és hirtelen véget ért az ünnep. Vártuk, hogy a szokott módon felcsendüljenek a szovjet himnusz jól ismert hangjai, majd mehessünk haza. De nem csendültek fel. Az Igazgató bácsi és a pódiumon nyüzsgő néhány tanár pusmogni kezdett, toporogtak, szemlátomást zavarban voltak, a technikai vezető – a portás bácsi – egy lemezzel a kezében ide-oda lépegetett a tanárok és a zenegép között. Végül, az Igazgató bácsi,   tehetetlenségét leplező határozottsággal, kiemelt egy lemezt, és odaadta a  portás bácsinak, aki rántott egyet a vállán, és feltette azt.

           Már az első hangokra teljesen elcsitult a zsibongó lánysereg: egy soha nem hallott, szokatlanul fenséges, gyönyörű kórus énekelt valami lélekbe markoló dallamot. Amikor a végén a lemez lerecsegett, még percekig csend volt az udvaron. Senki nem tudta, mit hallottunk, de én ujjongtam: ez lesz az én dalom, ez hiányzott eddig, ezt kerestem. A többiekkel abban egyetértettünk, hogy  ilyen szép ünnepzáró dalunk még nem volt.

           Később szüleim rendszeresítették zenei élményeimet: bérletet kaptam Hanna nevű barátnőmmel együtt a Zeneakadémia vasárnap délelőtti matinéira. Az első alkalommal  féltünk, hogy unni fogjuk, de  a műsorvezető személyisége egészen elragadó volt,  - ezen érdeméért a nevét is hajlandó voltam megtanulni: Lukin László – és nagyon ügyesen állította össze a műsorokat. Minden matinén egy-egy témát járt körül, így meg tudta mutatni a műfaj jellemzőit, a darabok hasonlóságát és különbségeit. Az első alkalommal a tánc volt a téma: ettől a fülbemászó, könnyen érthető keringőből, polonézből és mazurkából - Chopin műveiből – szőtt összeállítástól  jutott el Erkel Palotásáig és Kodály Galántai táncok című művéig. A keringő mint első motívum igazán lebilincselő volt, egyrészt mert háromnegyedes ütemét már  ismertük, másrészt jól lehetett  hajladozni-dülöngélni a székeken az érzelemdús zenékre. A Palotást később fogadtam csak be, amikor a szalagavatón a kötelező táncok – nem is könnyű – egyike volt: a Kodály-mű méltóságát csak felnőtt fejjel és a tánc származásának és felhasználása jelentőségének megértése után tudtam felfogni.

            A második téma az álarcosbálok és a barkarolák voltak: Lukin előadásában színes forgatagként elevenedtek meg előttünk a „túl komoly, felnőtteknek való darab” megítélés   miatt a gyerekektől elzárt Szentivánéji álom  maszkos szereplői, és Lukin még a Shakespeare-dráma szövegét is a gyermekfülekhez hajlította. Beszélt még Weber, Rossini és Donizetti műveiről, és nagyon érdekesen, a szövevényes mesét szálakra bontva Schumann Karneváljáról, melyben a bohócvilág jellegzetes alakjai, Pierrot és Harlequin, a szomorú és vidám bohóc éppúgy megtalálható, mint Florestan (a szenvedélyes) és Eusebius (az álmodozó). A Karnevál világa varázslat: a zenén keresztül megismerkedhettünk  Chopinnel és Paganinivel is.

          És haladt az idő  a zenetanulás hangszeres óráin is, ahol a zongora mellett szolfézst is kellett tanulni, amit én szívesen tettem, egyrészt mert kiskamasz szívem teljes őrületével beleszerettem a szolfézstanárba, aki csak tíz évvel volt idősebb nálunk, másrészt mert nem szolfézst tanított, hanem zenetörténetet. Ami azt jelentette, hogy  meghallgattuk a legnagyobbak zenéit, kottát, sőt partitúrát kaptunk hozzá, és a kötelező szolfézsanyagon túl megtanultuk, mi az a moduláció, hogyan siklik át egy dallam szinte észrevétlenül egy másik hangnembe.  Sokat énekeltünk: Bartók összes egynemű kórusát, Kodály megzenésítéseit (a legszebb talán az Öregek és az Esti dal volt), és Beethoven meg Muszorgszkij dalokat. Káprázatos panorámát tárt fel előttünk Dobszay László, aki szolfézstanárnak éppoly kiváló volt, mint zenetörténésznek és  középkorkutatónak.  Csodálkoztunk,  hogy ez a kiemelkedő tehetségű ember miért tanít szolfézst általános iskolában, miért nem a konzervatóriumba, vagy netán a Főiskolán. A választ sejthettem volna: politikai okokból -  1956-os volt. Csak így. Nem gyilkos, nem rabló: 1956-os.  Neki köszönhetően folyamatosan olvastam  kottát, blattoltam, és megtanultam akár két szólamot is egyszerre hallani. De még a vele hallgatott rengeteg szép mű között sem találtam meg azt a gyönyörű kórust, az én dallamomat.

           Minthogy ennyire megszerettem  a szolfézst, meg  jó eredményeim voltak belőle, elindítottak az országos szolfézsversenyen. Egészen a legfelső fokig jutottam, aholis a döntős darabot a kezembe nyomták. A zsűri vörös posztóval leterített, hosszú asztalnál ült, piros muskátlik között, és a piros muskátlik között észrevettem a zsűri elnökét, magát Kodály Zoltánt. Bénítólag hatott. Megrémültem, amikor az elém tett darabot megnéztem, mert tele volt félhangokkal. Mi a hivatalos zongoraórákon és a hivatalos szolfézson nem tanultunk félhangokat, azaz kis szekundot. Nem mertem belekezdeni a tiltott hangokkal teli darabba. Hosszú vívódásomat látva a zsűri elnöke,  Kodály Zoltán megkérdezte: - Nos, nem tudod elolvasni? – De igen – rebegtem, a tisztelettől és a félelemtől félholtan, - csak hát  ebben félhangok vannak, és mi még nem tanultunk félhangokat, és  ilyeneket nem is ismerhetünk fel! – De gyermekem -, mondta Kodály kedvesen,  egyben leereszkedően. – Ha látod azokat a félhangokat, akkor el is tudod énekelni!  - Ott ült velem szemben az Isten, ősz haja félhosszúra vágva, féloldalt a szeme elé fésülve – nem értettem, miért süti le mindig a szemét, aztán megtudtam, hogy rosszul lát.

        Tehát maga az Isten szólított fel, hogy hágjam át az iskolai tilalmat,   így elénekeltem a dalt. Igen egyszerű volt, a Varga Julcsa bő szoknyája kezdetű népdal. Csak azért lettem második, mert olyan sokáig haboztam. Az eredményért  magától Kodálytól kaptam meg az ajándékkönyvemet. Égett az arcom, éreztem, hogy a fülem is lángol, meg se néztem, mit kaptam, csak elsötétült tekintettel bukdácsoltam a székemig.

        Otthon megnéztem a könyvet: Chitz Klára: Muzsikus Péter kalandjai. Ezt a könyvet el kell olvasni, mert Kodály sajátkezűleg adta, és saját kezével írt is bele  valamit, ami több volt, mint dedikáció. Mindenkihez szóló intés és tanítás volt, amit akkor még nem is értettem.  A könyv a polcomon díszhelyen áll,  és a dedikáció ott ékeskedik benne a szép szöveggel: „hogyha sikerül 6-10 év között olyan élményt adni a gyermeknek, hogy elragadtatást érezzen, megkérdezze: Mi ez a gyönyörű? – akkor már el van látva egész életre. Az ilyen élmény után jöhet a tanulás, és akkor már van értelme és alapja, van mire építeni.” Valami titokzatos vonzást éreztem a könyv iránt, ha már ezzel a dedikációval szánta nekem Kodály, és úgy éreztem – inkább reméltem -, hogy közelebb fog vezetni az én dallamomhoz. Olvasni kezdtem. A mese főhőse egy kisfiú, aki egy komolyzenei koncertre megy a szüleivel, ahol „egy idő után nem bír magával, olyan érzés kapja el, mintha repülne. Izgatott! Örül! Maga sem tudja, hogy miért… Egyszerre csak felugrik és a maga vékony gyermekhangján ő is énekli a DALLAM-ot, mely a pódiumról feléje árad.” Nem tudja, mit hallott, de megszállottan kezdi keresni a zene hatalmas óceánjában azt az egyetlen, gyönyörűséges valamit. A könyv Péter kalandozása a hangok birodalmában.

         Furcsa párhuzamot éreztem Muzsikus Péter vándorútja és az én belső keresésem között: mindketten valami lenyűgöző, de ismeretlen dallamot kerestünk a hangzó űrben. A könyv végére   Muzsikus Péter megtalálta a dallamot, kottája benne volt a könyvben is,  amit akkor már én is el tudtam olvasni, el is énekeltem, és nagy szívdobogással jöttem rá, hogy az én dallamom azonos az övével, méghozzá Beethoven IX. szimfóniájának rendhagyó, IV. tétele, amelyben  a zeneszerző lelke már annyira csordultig van dallamokkal, harmóniákkal, hogy úgy érzi: tágítania kell a hagyományosan zenekari műnek számító szimfóniát,  és  emberi hangokkal teszi az egész világot betölthetőbbé. A könyvben a dallam neve is megvan: Örömóda. Igen, az öröm volt az, ami engem a hideg udvaron átmelegített és Muzsikus Pétert a koncerten éneklésre késztette.

         Ezután persze még nagyon sokszor hallottam, hangversenyeken, lemezen, leválasztva a szimfóniáról, és mindig felidézte bennem azt az első örömöt. Hát amikor még azt is megtudtam, hogy Schiller a vers eredetijében  nem is Freude-t írt, hanem Freiheit-et, amit a cenzúra miatt volt kénytelen  megváltoztatni. Számomra így lett még magasztosabb ez a kórus.

        Különösen azért, mert minden, ami kórus és együtt éneklés, legnagyobb boldogságaimhoz tartozott. Akár utcán menetelve – ez a tábori lét elengedhetetlen kelléke volt -, akár a hivatalos karénekben, az iskolában – erre már általánosban kiválasztottak -, kiemelkedően széppé tették napjaimat. Az meg a boldogságok boldogsága volt, ha valamilyen ünnep alkalmából az utcán vonulva, rendezett sorokban és lehetőleg rendezett hangon, azaz a hamisakat felülmúló tiszta csengéssel, szívünket-lelkünket röpíthettük a magasba. És – utólag belenézve ebbe a szívbe-lélekbe – nem az ünnep tett mámorossá, hanem maga az együttlét, pontosabban az, hogy valamit együtt és egyszerre csinálhattunk. A lépteink közös dobbanása is hozzátartozott ehhez az együtt-élményhez. Ha tehettem, és ez sokszor előfordult, minden felvonuláson részt vettem. Senki nem érthette, miért várom olyan nagyon a közelgő Jeles Napot. Énekeink persze nem szárnyaltak a komolyzene magasságában, így nem kerülhetett sor az Örömódára sem. Pedig hogy szerettem volna egyszer énekelni benne!   

         A vágyott  dallam diadalútja a szükséges  változtatás után - amikor az Örömódát 1972-ben az Európa Tanács tette meg himnuszává, Herbert von Karajan hivatalos átiratában, szöveg nélkül, hogy a soknyelvű Európában ne legyen probléma az éneklés nyelve. 1985-ben az Európai Unió a Beethoven-dallamot választotta az EU himnuszává, ugyancsak szöveg nélkül.

        Nagy ember és nagy zenész kellett ahhoz, hogy megszólaltassa az eredeti szöveget: 1989. november 9-én a Berlini Fal lebontásakor  Leonard Bernstein a szimfónia IV. tételének kórusát a Schiller  szándékából és reményéből sarjadt Freiheit szóval énekeltette.

      Az Örömóda kapcsolódni kezdett a mi történelmünkhöz is. Az Uniós csatlakozás bejelentésének hírére  2003. augusztus 19-én a Hősök Terén  4000 hangon, köztük az én mezzoszopránomon is,  és 250 hangszeren lendült a magasba, és diadalittasan beborította fél Budapestet.

      És új korszak – új élmény -  2018. április 14-én, a sokunk számára a vártnál is rosszabbul végződött választás után hat nappal, az egyre erőteljesebben hangoztatott, egyre szélesebb körben terjedt „elcsalt választás” hívó szóra válaszul az ellenzéki pártok ( DK, LMP, MSZP- Párbeszéd, Jobbik) eddig sosem látott összefogásával, a  Momentum  óriási tüntetést szervezett,   minden elérhető fórumon és felületen, a facebookon, plakátokon, röplapokon, léggömbökön szerteszálló hívásuk eredményeképpen elképesztően nagy tömeg gyűlt össze:  százezer vagy kétszázezer,  talán még több fellázadt és fellázított, becsapott szavazó jött el, hogy kinyilvánítsa  véleményét. A Momentum jól felkészült: színükben, a lilában tüntettek a lufik, a röplapok, a molinók és a zászlók is. Lila volt az az egylapos Kézikönyv a változáshoz címet viselő program, amelyben – ha gyerekesen is – de okosan osztják be az ember idejét vagy időhiányát. Fél perctől egy egész életig tartó program olvasható a térképpel, ábrákkal, iránymutatókkal dúsított lila lapon, s ha végigjárod a táblajátékokhoz hasonlóan megszerkesztett útirajzot, jutalmul megkapod a varázsos jelszót: „És bízz benne: Magyarország jobb hely lesz!” Ezzel a röplappal is a jókedvet, a kedélyt, a kölcsönös szeretetet, bizakodást alapozták meg a Momentumosok. Hangos szó nem volt, csúnya szavakat nem kiabáltak, csak olyat, ami az én szívemnek is jól esett („Orbán takarodj!” és: „Simicskának igaza volt!”), de ennél durvább nem történt. Hömpölygött, hullámzott a tömeg, szinte ringatott az összemosódó hangzavar. Zászlók, táblák színes forgataga – mintha ünnepelni jöttünk volna. Közben  az  alkalomra nyomtatott szamizdat újságot is osztogattak, Szamizdat Magyar Nemzet címen, ami – otthoni olvasásra szánva – még utólag is felkorbácsolhatja a haragot, az indulatot.

          A pódiumról megszólalt a műsor egyik hangadója. –Ki ez? – kérdeztem a mellettem  álló, lila papírzászlós, kedves arcú lányt. -  Az Index riportere -   felelte, és ennek nagyon örültem, már csak azért is, mert fiatal és  jóképű volt. Örültem annak is, amit mondott, mert jó volt hallani, hogy azt mondja, amit én – és talán mindnyájan a téren – ugyanígy gondolunk.  „Olyanok vannak együtt, akik pár éve egymás ellen tüntettek volna. A Kossuth téren jó a hangulat, de azért van feszültség, sokszor felcsendül az ’Orbán takarodj!’ vagy a ’Takarodjatok!’ , de amúgy teljesen békés a tüntetés. Nem is látni olyan arcokat, akik bármire készülnének. Az a nagy különbség az eddigi ellenzéki tüntetésekhez képest, hogy teljesen vegyes a társaság, látszik, hogy a Jobbik nagy része rálépett a damaszkuszi útra, de vannak punkok, Kárpátia pólósok és Budapest pride-os aktivisták is.” Pontos leírása volt a téren álldogálók hangulatának. Most valaki más vette át a szót, és lila zászlós szomszédnőm már mondta is: - Ő G. B. aktivista, - és hallhatóan  őt a tömeg ismerősként üdvözölte. Jó szónokként olyan kérdéseket tesz föl, amilyeneket a tömeg vár, és amilyenekre ő előre tudja a választ. „Csalás vagy nem csalás? – és sorolja azokat a tényeket, amelyek ezt igazolják. G. így fogalmaz: „Ez mind-mind csalás, a csalásnak pedig bukás a következménye.” Úgy gondolja, az volna tisztességes, ha új választást írnának ki. Mindnyájan harsogunk: „Új választást! Új választást!” „Támogatást vártunk volna Ádertől, de az csak egy bajszos senki”. G. meghirdeti a következő szombati tüntetést is, ami majd „határozottabban fogja érvényesíteni követeléseinket.”

         A szónoklatok íve magasabb lett, mert a legfontosabb beszéd következett, a sokak által jól ismert Gy. V. aktivista szólította az egybegyűlteket.  Vele együtt  emelkedett a tömeg hangulata is. Szomszédnőm már kérdés nélkül magyarázott: - Figyeld meg, ő még csak húsz éves, kerek arcú, tiszta tekintetű, majdnem gyerek, de már komoly „mozgalmi múltja” van. – És kezdte sorolni Gy. akcióit. -  2018 az ő éve: január 19-re a Független Diákparlament tüntetést hirdetett, a szervezet nevében  Gy. tette világossá , hogy a demonstráció a közoktatási rendszerben tapasztalt hiányosságokra hívja fel a figyelmet. – Te akkor is ott voltál? – kérdeztem a lila zászlóst. – Persze – mondta, - én mindig ott vagyok.  Akkor a Kossuth téren kétezren voltunk. - 2018. március 15-én  az Opera előtt gyülekeztünk, ott Gy. a reménytelenség miatt külföldre távozó fiatalokról beszélt, és élhető közoktatást követelt. A rendezvény után átvonultunk a  Nemzeti Múzeumhoz.  

        - Figyeld meg – mondta a szomszéd lány, - most is az ő felszólalásában lesznek a konkrét követelmények. –  Gy. valódi szónokhoz illően jól megválasztott jelszóval indított: „Sokan vagyunk! Nagyon sokan! És még többen leszünk!”  A tér vele zúgott. –„Még többen!”  -  „Nemet mondunk az elnyomásra! Ez a kezdete valaminek, ami reményt jelent, hogy nem kell elmenni, hogy itt élhetünk békében, ahol nem eredményes a gyűlöletpropaganda.  Ez a választási rendszer nem tisztességes.” – Valaki bekiabált: - De nem ám! -  „Nincs szabad sajtó. Akik ma félnek a fideszes nagyuraktól, azokhoz nem jut el az információ, mert csak fideszes propaganda van.” Ismét egy hang a tömegből: - Megvették a médiát! – Erre sokan visszhangoztak, hallani lehetett, hogy valahol megpróbálják felsorolni a beszüntetett orgánumokat. -  Meg kell fogadnunk, hogy nem hagyjuk elveszni a hazánkat. Tegye fel a kezét, aki képes és hajlandó kiállni azért, hogy Magyarország újra demokratikus ország legyen!”  - Kiabálás, kezek a levegőben.

„Ki szeretné, hogy ne a Fidesz kormányozzon? Ki gondolja úgy, hogy ezért szükség van arra, hogy mi magyarok összefogjunk?  Tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, hogy minden ellenzéki pártnak közösen kell tenni ezért?”  Kiabálás, egyre hangosabban, kezek a levegőben. Én is egyre lelkesebben ordítok és lóbálom a kezemet. „Ki gondolja, hogy Magyarországon el kell indulnia az ellenzéki pártok közötti tárgyalásoknak?”  -  Igen, igen – zúg a tömeg.  -„Tegye  fel a kezét, aki szerint legközelebb egyetlen ellenzéki jelöltnek kell indulnia?” A válasz most már kórusként tölti be a teret: -  Egyetlennek, egyetlennek!

„Tartsátok fel a kezeteket, hogy az ellenzéki pártok is lássák! Mi együtt  vagyunk a nép, ezt a harcot közösen kell megvívni. Mutassuk meg, hányan gondoljuk úgy, hogy az ellenzéknek van esélye ezt a rendszert begyűrni?” Teljesen felforrósodott a hangulat. A tömeg a telefonokat lengeti: sok ezer telefon a magasban. „Csak együtt van esély!” És  zúg a „Viktátor!”

         A hivatalos program ezzel véget ért. Besötétedett, de a tömeg nem mozdult: érezhetően várakozott. Akkor felzendült a magasból a Himnusz, amit a százezer ember a hangszóróval együtt énekelt. Még így, a tömegben is érzem a könnyeimet. A Himnusz alatt nekem mindig sírnom kell. A Himnusz után felhangzó első akkordokra a tömeg morajlani kezdett, a moraj belefolyt a gépzenébe. Az Örömóda zengett százezer torokból. A mobiltelefonok lámpái folyamatosan égtek, és – fáklya helyett – az emberek a mobiltelefonok fényére hajladoztak jobbra-balra, együtt, egy ütemre lengtek a karok. Százezer hang és százezer mobilfény indult el a Kossuth térről, és vitték az Örömódát az utcákon át, be a városba, át a Dunán, át Budára. Még a házak is mintha hajladoztak volna.

         A tér, a város és a tömeg Örömódában úszott. A Himnusz és az Örömóda az emberek kettős vallomása  arról, hogy hová akarunk tartozni: két hazához, a kisebb, a  régtől miénk szülőföldhöz, és a  nagyobb, a nemrég szerzett  hatalmas hazához, Európához.

         Évtizedek óta ez volt az első, igazi közösségélményem. Ki is rázott a hideg, miközben hazafelé menet tíz centivel a járda felett siklottam, és rájöttem, milyen igaza volt Schillernek, amikor az eredeti versszövegbe Freiheitet írt, hiszen szabadság nélkül nincs öröm. Freude, Freiheit, énekeltem magamban egészen hazáig.  Közben eszembe jutott Kodály szép ajánlása is a Muzsikus Péter könyvbe: ha sikerül olyan élményt adni a gyereknek, hogy elragadtatást érezzen, megkérdezze: Mi ez a gyönyörű? Akkor már el van látva. Hát ez olyan élmény volt.

         Május 26-án benyújtották a gyülekezési jog korlátozására vonatkozó törvényjavaslatot. Az új gyülekezési törvény szerint két embernél több nem mondhat közéleti dolgokról véleményt a nyílt utcán, házak előtt. Nincs kétségem: megszavazzák.

       De  a dallamomat soha többé nem veszíthetem el, és hiszem:  még sokszor fel fog repíteni  a Kossuth tér fölé.