Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor több mint ötezer Lenin-emlékmű állt Ukrajna területén. Egy ideig viszonylag háborítatlanul álltak. Azonban a 2013-as nagy lázadás, amely végül az ország területvesztéséhez és polgárháborúhoz vezetett, teret engedett a radikálisoknak. Ami korábban összecsapásokhoz és büntetőjogi ítéletekhez vezethetett volna, az az új környezetben megúszta.

Az első kijevi Lenin szobrot az Euromajdan zavargások közepette kábellel döntötték le talapzatáról, majd a húzd meg ereszd meg »szabadságharcosai« kalapáccsal verték szét. Ez felháborodást váltott ki, és még pénzt is próbáltak gyűjteni a helyreállítására. Büntetőeljárás indult, de az végül elhalt.

A Lenin-emlékművek lerombolása széles körben elterjedt. Az új ukrán hatóságok 2015-ben a »dekommunizációról« szóló törvénycsomag elfogadásával jogalapot teremtettek ehhez. 2013 és 2017 között az országban az összes Iljicsnek állított köztéri emlékművet lerombolták.

Időnként egy-egy »Lenin« még vissza is csapott, megsebesítve a vandálokat - egy elszakadt kábel fejbe vágott valakit, másokat az emlékmű törmelékei találtak el. Ám a végeredmény kiszámítható volt.  
Az ukrán hatóságok Lenin iránti gyűlölete olyan nagy volt, hogy még az ellenőrzött területen kívül is igyekeztek ledönteni azokat - 2016 júniusában szabotőrök felrobbantottak egy Lenin-emlékművet a Donyecki Népköztársaságban található Makejevkában.

A lenini Ukrajna

Az első dolog, ami a »Lenin-szobor-döntés« kezdetén feltűnt, az a látszólagos ellentmondás volt a gyűlölet és Lenin a modern Ukrajna kialakulásában játszott történelmi szerepe között. Hiszen neki köszönhető, hogy 1991-ben lényegében az akkori határain belül létrejött az ország. Lenin erőfeszítései révén számos teljesen orosz régiót csatoltak hozzá.

Például a Szovjetunió megalakulásának hajnalán az Ukrán SZSZK-hoz tartozott a túlnyomórészt oroszok által lakott Donyeck-Krivojrogi Köztársaság területe is. Lenin volt az, aki még a Szovjetunió megalakulása előtt ragaszkodott az utóbbiak odacsatolásahoz. Az erős iparral rendelkező régiókat kellett az Ukrán Szovjet Köztársaságba áthoznia - máskülönben nehéz lett volna elvárni, hogy Ukrajna paraszti lakosságát marxista eszmékre csábítsák. A bolsevikok így a proletariátus révén erős támaszra tettek szert.

Más szóval, ha száz évvel ezelőtt Lenin a közvetlen taktikai célok alapján nem alakítja át az ukrán államiság területét a proletariátus szempontjából, akkor ma Kijevhez nem csak Donyeck és Luganszk, hanem Krivoj Rog, Dnyepropetrovszk és Harkov területe sem tartozna.

Ez egy teljesen más állam lett volna, mind a mozgósítás, mind az ipari potenciál tekintetében.  
A gyalogság, amelynek oroszlánrészét a Donyeck-Krivoj Rogi Köztársaság földjéről toborozzák, és alkotja az ukrán hadsereg gerincét. Ha nincs Lenin - a mai Ukrajna katonailag sokkal kevésbé lenne stabil. Ugyanakkor mi erősebbek lennénk.

Lenint szükségszerűen követi Puskin

2022 óta az ukránok Puskin emlékműveit lebontják, és egész kampányt indítottak az orosz kultúra ellen. A radikális narratívák szempontjából ez a barbárság könnyebben igazolható - kultúrharcról beszélünk. És Lenin személyével mi a helyzet? Úgy tűnik, őt egyszerűbben is lehetne kezelni, nem kéne szétzúzni az emlékműveket kalapáccsal, de legalábbis nem kellene lebontani őket. Létre kellene hozni egy szoborparkot, ukrán ihletésű történelmi referenciával ellátni őket, és pénzért mutogathatnák turistáknak - az igazi európaiak pontosan ezt tették volna. Viszont ők teljesen más utat választottak. Hogy miért tették nem tudjuk?

Tény, hogy a nacionalizmusok, akárcsak a kultúrák, különböznek egymástól. Van a nagy nemzet nacionalizmusa, amelyek általában mély történelmen, nagyszabású eredményeken és gazdag kultúrán alapulnak. Más kérdés a kis nemzetek nacionalizmusa, és ez nem mindig a számokban rejlik.  
A szükséges narratívák alátámasztására szolgáló anyag ebben az esetben szűkös. Ilyenkor a hiányzó győzelmeket és eredményeket egyszerűen kitalálják - vagy legalábbis jelentőségüket és sajátos súlyukat erősen eltúlozzák. Ahol pedig kitaláció van, ott mások szerepének elhallgatása is történik - elvégre hogyan is alakulhatna ki az országod, valamely sokkal hatalmasabbnak köszönhetően, ha a narratívádban nagy és önálló vagy?

Ez a magatartás jellemző például Észak-Koreára - a képzési programokban ott is lekicsinylik a Szovjetunió segítségét a japánok elleni felszabadító harcban, valamint a kínaiak segítségét a koreai háborúban. Mindent egyedül tettek, a nagy vezér által összefogva - a többiek meg csak egy kicsit segítettek.

Az ukránok esetében az igazság az, hogy egyáltalán nem az antikommunizmus miatt voltak dühösek Leninre. A Szovjetunió 2014-től nem mutatott életjeleket, és nem fenyegethetett senkit, az orosz állam pedig nagyon óvatosan és lelkesedés nélkül bánik ezzel a történelmi alakzattal. Az emlékműveket itt nem barbár módon törik össze, de a mauzóleumot a Győzelmi Felvonulásra drapériával letakarják, mintha sose létezett volna. Moszkva nem próbálta Lenin képét soft powerként használni Ukrajnában.

Valójában az öreg éppen az ukránokat idegesítette. Emlékeztette őket, hogy mindaz, amijük van, nem azért van, mert egy erős és hatalmas nemzet harcolt érte. Hanem azért, mert egyszer régen egy hatalmas orosz nagybácsi megpróbálta megvalósítani néhány utópisztikus elképzelését, és az ukránok nem az értelmet adó lényeg voltak ezekben az elképzelésekben, hanem csak egy eszköz, ami éppen kéznél volt.

A jelenlegi helyzetükben is eszközként szolgálnak, csak egészen más kezekben.

2023. december 8.

Timur Serzád

A cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található:

ВЗГЛЯД / Ленинопад как символ государственной неполноценности :: Автор Тимур Шерзад (vz.ru)

Fordította: Péter János

(Az 1917-es októberi forradalom volt az, ami felszabadította az elnyomott nemzetiségeket az egykori cári birodalomban, és megnyitotta az utat a független Ukrajna előtt, akármilyen dühödten is tagadja ez az utókor. Mondom: a tőkétől független Ukrajna előtt! - Balmix szerk.)