Hogyan igazolják újszerűen a német imperializmus régi terveit a "dekolonizációról" szóló diskurzusban. A valódi orosz nacionalizmus ennek kedvez. De ettől még nem lesz igazabb.

Át kellene-e neveznie magát a Gorkij Színháznak? Ezt a kérdést nemrég a Freitag hetilap egyik írója és szerzője vitatta meg nyilvánosan. A téma természetesen az ukrajnai háború volt - és egyesek számára egy 1936-ban elhunyt szovjet író neve provokációnak számít egy berlini színház esetében, még akkor is, ha ennek semmi köze a jelenlegi oroszországi háborúhoz.

Michael Jäger ellenvéleményében jó érvekkel indokolta, hogy a Gorkij név eltűnése a berlini városképből miért nem járulna hozzá biztosan az ukrajnai háború befejezéséhez. Gorkij sem tartozott a Lenin által bírált orosz soviniszták azon típusához, akik a bolsevikok között is léteztek. Fiatalabb éveiben Gorkij a későbbi Szovjetunió számos államát beutazta, és a nacionalizmus ellen kampányolt.

Ráadásul a 20. század elején azokhoz az orosz baloldaliakhoz tartozott, akik a bolsevikokkal szoros kapcsolatban álltak, de velük többször nézeteltéréseik is voltak. Így Gorkij nem támogatta a bolsevikok által Lenin áprilisi téziseinek kihirdetése után követett irányt. Azt az irányvonalat, amely a bolsevikokat 1917 áprilisa és novembere között nagyon közel hozta az anarchistákhoz, Gorkij ultrabaloldalinak minősítette.

Csak az 1920-as évek végén revideálta akkori kritikáját, és lett a Kommunista Párt tagja. Lehet őt bírálni, hogy nem akarta észrevenni a Szovjetunióban kezdődő sztálinizálódási folyamatot - de nem lehet nacionalizmussal vádolni.

Hogyan jutnak be az "etnopluralista" tézisek a művészet világába?

A vita azonban egy nem is olyan új diskurzusba ágyazódik, amely Oroszországot "dekolonizálni" akarja. Konkrétan ez azt jelenti, hogy ennek az áramlatnak a hívei a különböző orosz etnikumokat saját kisállamokba akarják vezetni. Így a "Posztoroszországi Szabad Népek Fóruma" honlapja egyértelműen kijelenti:

Együtt kell működnünk az Orosz Föderáción kívül élő orosz állampolgárokkal. Olyan feltételeket kell teremteni, amelyek mellett egyszerűen nem marad más választásuk, minthogy elpusztítsák az Orosz Föderációt.

Együtt kell működni a nyugati különleges szolgálatokkal és az ukrán biztonsági szolgálattal, hogy szabotázscsoportokat, valamint olyan ideológiai csoportokat képezzenek ki, amelyek az Orosz Föderáció területén élő helyi lakossággal együtt fognak dolgozni.

Együtt kell működni a helyi elitekkel, akik elégedetlenek a status quo-val, vagy akiknek vannak "gyengeségeik" - vétkeik, mint korrupciós rendszerekben való részvétel és egyéb olyan dolgok, amelyeket nem akarnak nyilvánosságra hozni.

A posztoroszországi szabad népek fóruma

Az egész előfeltevés etnonacionalista, mert azt feltételezik, hogy minden népcsoportnak saját állammal kell rendelkeznie, és csak ott tudja megvédeni szokásait és kultúráját. Innen már a hagyományos viseletek és szokások nem állnak messze. De ezek az etnikai-etnikai diskurzusok már régen utat találtak a művészet világába.

Hogy ez hová vezet, az a Kunstraum Kreuzberg mostani kiállításán válik világossá, ahol a gyarmatosítás-elmélet különböző hívei mutatkozhatnak be "Baskíria a kollektív önsegítő gyakorlatokért" címmel. "185 különböző etnikai csoporthoz tartozó ember él Oroszországban**. Ennek ellenére az országot még mindig "fehérnek" tekintik, különösen nyugaton" - olvasható a közleményben. Valójában a "népi kultúra" fogalma alá sorolható művészeti hozzájárulások váltakoznak egy olyan interaktív bemutatóval, amely a baloldal nagy részét Putyin ötödik oszlopaként ábrázolja.

A csernobili balesetről szóló, művészien jól sikerült videóban azt állítják, hogy ez a nukleáris gyarmatosítás esete volt. Ez figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy ez a mindenáron való haladás hamis elképzelése volt, amely a sztálinista Szovjetunióban hegemón volt, és egészen az 1980-as évekig az is maradt. Az atomerőmű építésében a legkülönbözőbb szovjet régiókból származó emberek vettek részt - és az áram nem csak Oroszországba került. Ebből a szempontból furcsa, hogy ebből a gyarmatosítás történetét építik fel.

Pedig a tézisnek több mint 100 évre visszanyúló történelmi háttere van. Annak idején Matthias Erzberger a Centrumpártból és a balti német lelkész Paul Rohrbach írt háborús memorandumokat. Ebben azt propagálták, hogyan kell "az orosz kolosszust természeti, történelmi és néprajzi összetevőire bontani".

Egy 1916-os külügyminisztériumi előadásában Rohrbach azzal a metaforával állt elő, hogy Oroszország egy narancs, amelyet úgy lehet az egyes szegmenseire szétválasztani, hogy "kellő gondossággal egyetlen repedésen vagy seben sem kell egy csepp lének sem elfolynia".

Ahogyan a Szovjetunió projektet rossz hírbe keverik

Az olyan szervezetek, mint a Szabad Népek Fóruma és a Gesellschaft für bederohte Völker (Fenyegetett Népek Társasága (GfbV) ezt az elméletet dekolonizációs koncepciójukkal követik. Honlapjukon megtalálható ezeknek a dekolonizátoroknak a vágyálma - mindenféle többé-kevésbé kis államok a mai Oroszország területén, amelyek aztán német-EU befolyási övezetévé válhatnának - ez a régi német imperialista álom több mint 100 éve.

Az államtörés ezen koncepciójának semmi köze az állam és a nemzet legyőzésének libertárius és anarchista elképzeléseihez. Hogy a német imperializmus értelmében vett államcsonkítás koncepciója hova vezet, azt Jugoszlávia példája mutatta meg.

Jugoszláviában Németország az 1990-es évek elején fontos szerepet játszott az etnonacionalista megosztottság megteremtésében, ami minden oldalról gyakran gyilkos nacionalizmussal társult, és olyan háborúkhoz vezetett, amelyek aztán lehetőséget adtak Németországnak, hogy katonai hatalomként újra érvényesüljön ott, ahol a Wehrmacht is bombázott - mint Belgrádban.

Nem véletlen, hogy a két konföderáció, Jugoszlávia és a Szovjetunió volt a német államépítők célpontja. Jugoszláviában különösen erős volt a náci Németország elleni partizánharc, amely a megszállóknak súlyos veszteségeket okozott - a Szovjetunióban pedig Sztálingrád jelentette a német vereséget a második világháborúban.

Így az államfelbomlasztás német politikája revansot vehetett. A szövetségben mind Jugoszlávia, mind a Szovjetunió esetében olyan etnonacionalista csoportok voltak, amelyeknek elődei már az első és a második világháborúban is gyakran támogatták az akkori német érdekeket.

Hogyan sajátították ki a jobboldali száműzött csoportok a gyarmatosítás diskurzusát?

A Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte sorozatban megjelent "Migration und Innere Sicherheit" (Migráció és belső biztonság) című könyvében Matthias Thaden történész a Német Szövetségi Köztársaságban 1945 és 1980 között működő horvát száműzött csoportok példáján alaposan megvizsgálta, hogyan védte a politika kezdetben a horvát usztasák egykori náci szövetségeseit.Az 1960-as évekig a kitelepítettekért, menekültekért és háborús károsultakért felelős szövetségi minisztérium volt az illetékes - és a régi szövetségesek támogatása is a szokások ápolása címke alatt futott. Thaden aprólékos tanulmányában bemutatja azt a politikai változást, amely a horvát száműzött ellenzékben is elkezdődött az 1960-as évek végén.

Az 1970-es évek közepétől a gyarmatosítási diskurzus oda is beköltözött, bár az ultrajobboldali politikai szemlélet megmaradt. Jugoszláviát most már szerb gyarmatként ítélték el, ami modernebbnek hangzott, mint a jugókommunizmusról szóló régi jobboldali frázisok.

1990-től kezdve az államot szétszedők végül sikerrel jártak. Hogy ez Oroszországban működni fog-e, az még mindig nyitott kérdés. Abban az időben, amikor egyesek az Oroszország feletti gyors ukrán győzelemről beszéltek, már voltak elképzelések az állam szétdontásának gyakorlatba ültetéséről. Ennek persze kedvez a valóságban létező orosz nacionalizmus és rasszizmus.

Másrészt, először is meg kell jegyezni, hogy a mai Oroszországnak ugyanolyan kevés köze volt a Szovjetunióhoz, mint Milosevics Szerbiájának az egykori Jugoszláviához. Mindkét szövetség, Jugoszlávia és a Szovjetunió is olyan elképzelések megvalósítása volt, amelyek már jóval korábban is léteztek a munkásmozgalom balszárnyán.

Szó volt például a balkáni népek egyesítéséről. Ennek az volt a lényege, hogy egy olyan államszövetség jöjjön létre, amelyben az etnikai elnevezések és az etnikai vér-, talaj- és viseletpolitika a múlté lesz. Ezt az elképzelést a baloldaliaknak kellett megvédeniük az új etnopluralistákkal szemben. Az az elképzelés, hogy minden etnikai csoportnak saját államra van szüksége, nacionalizmus, és semmi köze a baloldali emancipációs elképzelésekhez.

Természetesen nem szabad megfeledkezni a törekvés és a valóság közötti eltérésről, még a Szovjetunió multinacionális koncepciójának megvalósításában sem. Nem csak Lenin volt az, aki még a bolsevikok soraiban is figyelmeztetett a nagyorosz sovinizmusra.

A Szovjetunió sztálinizálásával ez a nacionalizmus felerősödött. Egy élvonalbeli baloldalnak le kell vonnia ebből a következtetéseket. Ez azt jelenti, hogy a nacionalizmus, a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formája ellen a baloldalon is folyamatosan harcolni kell. Ez a szükséges önkritika azonban nem jelenti azt, hogy tendenciaszerűen nacionalista koncepciókban kell menedéket keresni, mint ahogyan ez az állambontók és dekolonizátorok között bizonyosan megtalálható.

Forrás: https://www.telepolis.de/features/Es-geht-um-die-Zerteilung-der-Russischen-Foederation-7546290.html

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó