2015. március 08.
AMY GOODMAN: Kommentálná, mi történik Oroszországban és Ukrajnában?
NOAM CHOMSKY: Ami történik, az egészen csúnya. És úgy gondolom, a kritikák jórészt pontosak, de a lényeget megkerülők. Van egy háttér, amiről gondolkodnunk kell. Az USA-ban és Britanniában most divat elítélni Putyint valamilyen torz elmeként. Van egy cikk a PsychologyToday-ben, amely az agyát elemzi, kérdezve, miért olyan arrogáns. Azzal vádolják, hogy Asperger-szindrómában szenved; ingerlékeny, patkányarcú ember, amint Timothy Garton Ash leírja stb.
Mindez nagyon emlékeztet az 1950-es évek elejére, amikor végzős egyetemi hallgató voltam. Akkoriban az USA-nak túlnyomó hatalma volt, az ENSZ-t faltörő kosként tudta használni ellensége, a Szovjetunió ellen, így Oroszország persze sok határozatot megvétózott, elítélt. Vezető antropológusok az USA-ban és Angliában elemezni kezdték, miért olyan negatívok az oroszok, mi készteti őket arra, hogy az ENSZ-ben folyton nemet mondjanak. És azt állapították meg, hogy az oroszok azért negatívok, mert bepólyázzák a gyermekeiket, ami negatívvá teszi őket. Hárman vagy négyen a Harvardon ezt nevetségesnek találtuk és diaperológiának (pelenkatannak) neveztük. Ezt most újra előadják, ami a kremlinológia torzképe. Ezt állítják vissza a jogaiba, éppen most.
De tény, hogy – bármit is gondolnak Putyinról, OK, ingerlékeny, patkányarcú férfi Aspergerrel, vagy amit akarnak – az oroszoknak van alapjuk, és ezt meg kell érteni. Így például az establishment fő folyóiratában, a Foreign Affairs-ben megjelent John Mearsheimer vezércikke valami olyan címmel, mint „A Nyugat felelős az ukrán válságért”. És ő beszél a háttérről. A háttér a Szovjetunió bukásával, 1989-1990-nel kezdődik. Tárgyalások voltak Bush elnök, James Baker és Mikhail Gorbacsov között arról, hogyan kezeljék az akkori témákat. Egy döntő kérdés: Mi történik a NATO-val? A NATO-t kezdettől fogva azzal reklámozták, hogy meg kell védeni Nyugat-Európát az orosz hordáktól. OK, nincsenek többé orosz hordák, mi történik hát a NATO-val?
Nos, tudjuk mi történt a NATO-val. De a döntő téma ez volt. Gorbacsov beleegyezett, hogy Németországnak, egy egyesült Németországnak megengedjék a belépést a NATO-ba, egy ellenséges katonai szövetségbe. Ez egy igazán figyelemre méltó engedmény, ha gondolunk az előző évszázad, fél évszázad történetére. Németország egyedül, néhányszor gyakorlatilag elpusztította Oroszországot, és az most beleegyezett Németország belépésébe egy ellenséges, az egyetlen szuperhatalom által vezetett katonai szövetségbe. De volt egy quid pro quo, hogy Németország, a NATO egy hüvelyknyit sem fog mozdulni kelet felé. Ezt a mondatot használták a tárgyalásokon, Kelet-Németországról beszélve. És ezzel a feltétellel léptek tovább. A NATO viszont azonnal Kelet-Németországba ment. Amikor Gorbacsov természetesen viharosan tiltakozott, az USA tájékoztatta, hogy ez csak szóbeli vállalás volt, nem volt papíron. Ennek a ki nem mondott tartalma volt: ha eléggé naiv vagy azt gondolni, hogy velünk gentlemen’s agreement-et lehet kötni, ez a te problémád. Ezt nem ők mondták, én mondom. De a NATO Kelet-Németországba lépett, Clinton alatt egészen Oroszország határaihoz.
Csak néhány hete, amerikai katonai berendezések vettek részt egy katonai díszszemlén Észtországban, néhány száz yardnyira az orosz határtól. Oroszországot támadó USA fegyverek veszik körül – néha „védelminek” nevezik őket, de mind támadó fegyverek. Az új ukrán kormány, amely az előzőnek a megdöntése után kerekedett felül, a múlt december végén, határozatot fogadtatott el túlnyomó többséggel – azt hiszem valami 300 a nyolchoz – bejelentve a szándékát belépni a NATO-ba. Egyetlen orosz vezető, bárki is az, sem tűrheti el, hogy Ukrajna, az orosz aggodalmak geostratégiai központjában, egy ellenséges katonai szövetséghez csatlakozzon. Elképzelhetjük, például, hogyan reagált volna az USA a hidegháború idején, ha a Varsói Szerződés kiterjeszkedett volna Latin Amerikára, és Mexico és Kanada most a Varsói Szerződéshez csatlakozást tervezné. Persze, ez akadémikus kérdés, mert az első lépés erőszakos USA válaszhoz vezetett volna és a dolog egyáltalán nem jutott volna tovább.
AMY GOODMAN: A kubai rakétaválság.
NOAM CHOMSKY: Igen, nagyon érdekes gondolkodni arról, ami ténylegesen történt a kubai rakétaválságban, ami nagyon meglepő. A csúcspont október 26. és 27. volt, éppen a végén. Hruscsov levelet intézett Kennedyhez, ajánlotta a válságnak véget vetni az orosz rakéták Kubából és az USA rakéták Törökországból történő egyidejű, nyilvános kivonásával. Ezek elavult rakéták voltak, már adott volt a kivonási rendjük, sokkal halálosabb USA rakétákkal és sebezhetetlen Polaris tengeralattjárókkal való felváltásuk folyt. Ez volt az ajánlat. Kennedy elutasította. És a saját szubjektív értékelése szerint, bármit is jelentsen, a nukleáris háború esélye egyharmad volt egy félhez. Ennek a történelem legszörnyűbb döntésének kellett lennie. Hruscsov szerencsére visszakozott. Az USA titokban azt mondta, hogy persze visszavonná az elavult rakétákat, amelyekre már nem volt szüksége. De, egy pillantást vetve az erők mérlegére, azt az elvet kellett követni, hogy nekünk jogunk van bárkit bekeríteni halálos támadó fegyverekkel, amelyek egy másodperc alatt elpusztíthatják őket, de ők a közelünkben sehol sem tehetnek semmit. Ugyanígy, vessenek egy pillantást a konfliktusra Kínával a tengeren. Hol van ez? Kalifornia partjainál? A Karib tengeren? Nem, ez Kína partjainál van. Ott kell védenünk azt, amit a tengerek szabadságának nevezünk. Ez része annak a koncepciónak, hogy a világ alapjában a miénk, és jogunk van bármit tenni bárhol, ahogy tetszik és senkinek sincs joga ezzel szembeszállni.
Most, Ukrajna esetében, megint, bármit is gondolnak Putyinról – gondolhatják, hogy ő a legrosszabb szörnyeteg Hitler óta – még akkor is van egy ügyük, amelyet egyetlen orosz vezető sem fog feladni. Nem fogadhatják el a jelenlegi ukrán kormány lépését a NATO-hoz, sőt valószínűleg az Európai Unióhoz való csatlakozás felé sem. A kérdésnek van egy nagyon természetes rendezése: erősen deklarálni, hogy Ukrajnát semlegesíteni fogják, nem lesz semmilyen katonai szövetség része; némely további, kevésbé egyeztetett választás mellett a régiók autonómiájáról. Lehet ravaszkodni így és úgy, de ezek a békés rendezés alapfeltételei. Késznek kell lennünk ezt elfogadni, másként egy nagyon veszélyes helyzet felé haladunk. Az Ítéletnap Órája, a Bulletin of the Atomic Scientists híres órája, három perccel áll éjfél előtt. Ez nagyon közel van az éjfélhez, amikor elpusztulunk. Ez 1983 óta a legközelebbi értéket érte el.
És emlékezhetünk arra, mi történt ezután. A Reagan-kormányzat, amint hivatalba került, erősen provokatív akciókba kezdett. Szondázni akarta az orosz védelmet, ezért légi és tengeri támadásokat szimulált Oroszország ellen, nagyon nyilvánosan és nyíltan. Azt akarták, hogy az oroszok tudják, hogy lássák a reakciójukat. Nos, ez nagyon feszült pillanat volt. Pershing II. rakétákat telepítettek Nyugat-Európába, tízperces repülési idővel Moszkváig. Reagan bejelentette az úgy nevezett csillagháborús programot, amelyet védelminek neveztek, de a stratégiai elemzők mindkét oldalon egyetértettek abban, hogy az első csapást mérő, rakétavédelmi fegyver. Rendkívül feszült időszak volt, az oroszok aggódtak, a mostanában közzé tett archívumi anyagok szerint nagyon nagy mértékben. Egy USA felderítési jelentés részletesen elemezte a reakcióikat és arra jutott, hogy „Reális a háborús rémület”. Közel kerültünk a háborúhoz. Még rosszabb; 1984-ben, a csúcson, amikor az Ítéletnap Órája közeledett éjfélhez, az oroszok automata érzékelő rendszere sokkal rosszabb volt a miénknél. Nekünk műholdas rendszerünk volt, a rakétákat az indulásuktól érzékeltük. Nekik csak lokátoros érzékelésük [ téves – műholddal érzékelték – DJ] volt, csak akkor tudta érzékelni a rakétákat, amikor már láthatók voltak radarral. Kijeleztek egy USA rakétatámadást [valójában pont az döntött, hogy a lokátorok nem jelezték, nem igazolták vissza a műhold „állításait”, - DJ]. A protokoll szerint ezt az információt továbbítani kellett volna a főparancsnokságnak, amely akkor megelőző csapást indít. A jelzés egy bizonyos Sztanyiszláv Petrovhoz került, aki úgy döntött, hogy nem továbbítja. Ezért élünk és beszélhetünk még róla.
2015 március 4. Amy Goodman és Aaron Maté, DemocracyNow! Videointerjú
(Ford. Szende Gy.)
Eredetileg itt jelent meg http://transform.hu/index.php/elemzesek/elemzesek-kulfold/711-a-veszelyes-proxi-haboru-utan-egy-semleges-ukrajna-kinal-utat-a-bekehez-oroszorszaggal, elérhető a Balmix kezdőoldal Archív Magyar Transform rubrikában (kereső: Chomsky, 15. cikk)
A DJ megjegyzéseket olvasónk fűzte hozzá
