Számomra árnyaltabbá tette az Ukrajna elleni, február 24-ei támadással kapcsolatos moszkvai döntést egy kínai elemzőnek a Rosszija v globalnoj politike (Oroszország a globális politikában) című lapban megjelent cikke. Nem mintha nem hallottam volna már korábban is olyan vélekedést, hogy

a pekingi vezetés nem nézte jó szemmel Putyin döntését, kínai forrásból azonban először olvastam olyan elemzést , amely bár vázlatosan, mégis összefüggéseket érzékeltetve értékeli a helyzetet.

A Nemzetközi Kutatások Sanghaji Egyetemének professzora, Huang Csing, a Valdaj oroszországi nemzetközi vitaklub üléseinek résztvevője többek között azt állítja a kínai–amerikai kapcsolatokra az ukrán–orosz összecsapások aporopóján reflektáló írásában, hogy „Kínát is sokkolta az ukrajnai hadművelet megkezdése”. Ez „fejlett hírszerzési képességei” ellenére váratlanul érte a pekingi vezetést. A szerző azt írja: a kínai stratégák szerint Vlagyimir Putyin orosz elnöknek nem kellett volna nagyszabású katonai akciót indítania. Moszkvának a professzor szerinti céljai – Ukrajna semleges státuszának rögzítése, NATO-csatlakozásának megakadályozása, Washingtonnak az európai biztonsággal kapcsolatos megalapozatlan állításainak leleplezése, a gazdasági válság kezelésében az európai, illetve az amerikai érdekek ütközésének felmutatása – e nélkül is elérhetők lettek volna.

Huang Csing nézete szerint Moszkva akkor járt volna el helyesen, ha megelégszik egy jelentős haderőnek az orosz–ukrán határ közelébe való telepítésével, a Donyecki (DNR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) függetlenségének elismertetésével, s Kelet-Ukrajnába békefenntartó csapatok küldésével. Az érvelés persze több sebből vérzik. Hiszen a megelőző nyolc évben a kijevi kormányok a két szakadár állam autonómiájának az országon belüli megadásáról sem voltak hajlandók tárgyalni érdemben. Mi több, az orosz hadsereg támadása előtti napokban az amerikai befolyás alatt álló Volodimir Zelenszkij kijelentette: Ukrajna levette a napirendről a német–francia–lengyel–orosz bábáskodással, Kijev, illetve a köztársaságok képviselői által 2014-ben, illetve 2015-ben tető alá hozott minszki megállapodások ügyét, ami szintén az országon belül rendezte volna a területek sorsát.

Az is kérdéses, hogy a hivatalos Peking elősegítette volna-e a DNR és az LNR függetlenségének létrejöttét. Hiszen a professzor cikkének egy másik részében maga ír arról, hogy Kína alapvető álláspontja a nemzetközi ügyekben

„Valamennyi ország szuverenitásának és területi integritásának sérthetetlensége, beleértve Ukrajnát is.”

Azt már én teszem hozzá, hogy főleg Tajvan miatt kínai önös érdekeket követve. Talán többeket meglep, hogy a kínai elemző általában is elítélően értekezik Oroszországról, amikor azt írja róla az orosz lapban (!), hogy „a világpolitika negatív tényezője, nagyhatalmi imázsát és befolyását csak kolosszális romboló potenciál felmutatásával tartja fenn”. A szerző szerint ez ellentétes azzal az elvvel, melynek alapján Kína olyanokhoz viszonyul pozitív módon, akiket a béke fenntartására és az emberi civilizáció fejlődéséhez való hozzájárulásra törekvés jellemez. Ugyanis „Kína fenntartható fejlődéséhez világbéke és jólét szükséges, és nem érdeke, hogy az Egyesült Államokkal és Európával fenntartott együttműködés rovására erősítse kapcsolatait Oroszországgal”.

Huang Csing szerint ugyanakkor ez a felfogás azt sem teszi lehetővé, hogy „Kína csatlakozzék az USA vezette nyugati táborhoz Oroszország ellen”. Hiszen Washington magatartása szintén konfrontatív. Joe Biden elnök és magas rangú amerikai tisztviselők még az Ukrajnát ért orosz támadás után is többször nevezték Kínát az Egyesült Államok „legkomolyabb ellenfelének”, és az USA „Kína eredményesebb megfékezése érdekében” növelte katonai erőfeszítéseit az Indiai- és a Csendes-óceáni térségben.

Mindazonáltal az írásom célja nem a szerző kínai–amerikai kapcsolatokkal foglalkozó elemzésének részletes ismertetése, az ukrajnai háború keletkezésével összefüggő provokatív amerikai magatartásra vonatkozó megállapításainak bemutatása, illetve az ukrajnai háború lezárásával összefüggő elgondolásainak taglalása. Az olvasó a fent megadott link, s esetleg egy fordítóprogram segítségével, könnyen tájékozódhat erről az eredeti írásból. Itt és most mindenekelőtt azt szeretném felvetni, hogy

az Ukrajna ürügyén az USA és Oroszország között február 24-e előtt is zajlott proxy, azaz helyettesek útján folytatott hibrid háborút a Kreml talán nem csak Washington miatt változtatta fegyverekkel vívott összecsapássá, hanem Peking törekvéseinek fékezésére is.

Megjegyzem, a kínai szakértő nem veti el azt az opciót, hogy Vlagyimir Putyin és köre birtokában lehetett olyan ismereteknek, amelyek miatt úgy döntöttek, hogy az addig „csupán” gazdasági, informatikai eszközökkel, titkosszolgálatokkal, a nemzetközi és a nem kormányzati szervezeteken, a médián keresztül, benne a közösséginek mondott internetes platformok felhasználásával, a migráció tömegessé tételével, a választott kormányok meggyengítésével, elmozdításával, a diplomáciai csatározásokkal vívott küzdelmeket egyszeriben forró háborúvá változtatták. E feltételezett, bár Vlagyimir Putyin beszédeiből részben rekonstruálható, ismeretek fölött azonban nem időz el. Azt azonban nyomatékosan leszögezi, hogy a múltban

„Hszi Csin-ping kínai elnök több telefonbeszélgetést és online találkozót folytatott Németország és Franciaország vezetőivel. Kína támogatja a normandiai formátumot – vagyis a négyoldalú tárgyalásokat Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna részvételével. (…) Kína nem vesz részt az Oroszország és az Ukrajna közötti konfliktusban, de kész részt venni a békés megoldás keresésében”.

A felsorolásból éppen a háború egyik meghatározó tényezője, az Amerikai Egyesült Államok hiányzik. Nyilván, nem véletlenül, s a fentiek némi magyarázatot is adnak rá, miért. Közvetve azonban az USA-nak is szól a figyelmeztetés, miszerint bármilyen állhatatosak az ukránok, bármennyi fegyvert önt a Nyugat Ukrajnába, „szinte lehetetlen” legyőzni Oroszországot, mert az, végső soron, atomfegyverhez nyúlhat, ami a világ egészét fogja elpusztítani.

Az egyik fél akaratának a másikra fegyverrel való rákényszerítése, illetve a békés megoldás opciója a háború elhúzódása. Könnyű kiolvasni a szerző soraiból, hogy a kínai vezetést, igazán ez a forgatókönyv tölti el aggodalommal. Mert, amíg »Ukrajna csatatér marad, nem csak a két ellenfél, hanem az USA és Európa is beleesik az „ukrán csapdának” nevezett – végtelen, mindent felemésztő játékba«. A „minden”-be értelemszerűen beletartozik Kína, amelynek töretlen gyarapodásához elengedhetetlen a korábbi kereskedelmi–üzleti csatornák visszaállítása.

Csakhogy, szerintem, az orosz vezetők ebben a pillanatban akár azt is gondolhatják, hogy ez nem feltétlenül áll országuk érdekében. Ugyanis ne feledkezzünk meg arról, hogy Peking terveiben az orosz térség ugródeszkaként szerepelt a gazdag nyugat-európai piacok felé. Az új selyemút, nagyrészt Oroszország területén és az orosz flotta által ellenőrzött, az orosz jégtörők által hajózhatóvá tett északi, tengeri útvonalon, úgy szelte volna át a hatalmas eurázsiai térséget, hogy abból nem sok haszna származott volna Moszkvának. Továbbra is maradt volna az, ami az utóbbi két-három évtizedben volt:

a fejlett világ nyersanyag-, energia- és élelmiszerszállítója. Egyébként minden, de szinte szó szerint minden, valamire való ipari technológiát, járművet, precíziós műszert, informatikai eszközt Nyugatról, illetve a Távol-Keletről szerzett volna be. 

E helyzet tartóssá válása hosszabb távon nem egyszerűen Oroszország félperifériás állapotát állandósítaná, hanem a teljes lecsúszás lehet a következménye. A Kreml szemszögéből ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan perspektíva. Viszont azzal, hogy az USA a NATO folyamatos keleti bővítésével, Ukrajna fegyverraktárrá és az Oroszország elleni katonai felvonulási tereppé változtatásával – Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter 2014-es (!) figyelmeztetése ellenére – „a megszállt erőd helyzetébe” sodorta az oroszokat, Moszkvának mozgásteret is nyitott.

Szinte érthetetlen, miért nem számolt és számol ennek következményeivel sem a washingtoni, sem a brüsszeli vezetés. Semmit meg nem értve az orosz történelemből, szinte buborékból szemlélve a világot, maguk idézik elő, hogy a Kreml oldaláról bizonyos értelemben újabb honvédő háborúként legyen eladható a nyugati akciókra való reagálás. Indokolhatóvá válnak a katonáktól és családtagjaiktól, s általában a közemberektől kért áldozatok, az anyagi és a szellemi erőforrások központosításával megvalósítható, gyorsított fejlesztések.

A helyzet ilyetén alakulásában nagy szerepet játszott a Nyugat által az oroszországi politikusok, üzletemberek után a sportolók és számos ismert művész szankcionálása, sok tekintetben a kollektív bűnösség alapján, az egyénnek az állama által hozott döntések miatti megbüntetése, sőt az orosz klasszikusok elleni nyugati hecckampány. Az USA vezető körei által befolyás alatt tartott nemzetközi gazdasági-pénzügyi, egészségügyi, sportszervezetek, bankok, más magáncégek az elmúlt hónapokban

sokféle módon lenyúlták az orosz állam, számos oroszországi vállalat és százezernyi magánszemély pénzét, vagyonát, vagy csak egyszerűen lehetetlenné tették a jogos jussukhoz, többek között az egyéni bankszámláikhoz való hozzáférést. Ismét csak a kollektív bűnösség szóban ezerszer megtagadott elvét követve.

A bankszámlák zárolásának, a közösen elhatározott és kivitelezett nagyberuházások leállításának, az ingatlanok konfiskálásának, az értékesített áruk, köztük repülőgépek, autók, munkagépek, háztartási eszközök, bútorok tömege utáni jótállás, alkatrész-utánpótlás a nyugati cégek számára fölöttébb jövedelmező megtagadásának, a hajózás akadályozásának, a nemzetközi szerződésekből való kilépéseknek, az egyéni utazások korlátozásának, a művészek megbélyegzésének egyetlen, a Nyugat által Bonaparte Napóleontól, Theodore Roosevelten, Adolf Hitleren át Zbigniew Brzezinskiig meghirdetett célja: több évszázados sikertelen próbálkozás után térdre kényszeríteni, lehetőleg részekre szedni Oroszországot, hogy a helyén létrejövő államokat a nyugati tőkés érdekcsoportok uralhassák.

Ehhez a demokrácia, a szabadságjogok hangoztatása csupán paravánként szolgál. Erre a legjobb példa Ukrajna – a 2014-es államcsínnyel, a nyelvtörvényen keresztül az első és másodrendű állampolgári státuszokkal, vagyis a maga numerus claususával, a náci Németországot kiszolgáló banderisták ideológiájának, s részben gyakorlatának feltámasztásával, az ellenzéki pártok feloszlatásával, vezetőik bebörtönzésével, az ellenzéki médiumok bezárásával, a könyvtárakból, az iskolai tantervekből az orosz klasszikusok műveinek kidobálásával, a történelemhamisító tankönyvekkel. Hát, tényleg az Európai Unióban van a helye!

Mostanában több nyugati, illetve magyarországi szakértőt is hallottam arról értekezni, hogy középtávon biztosan fejre áll az orosz gazdaság, mert nem juthat hozzá a legfejlettebb nyugati technológiákhoz. Talán igen, talán nem. Mindenesetre azokat a fejlett technológiákat eddig sem az orosz cégek kapták. A nagy nyugati vállalatok, amelyek mindegyike jelen volt az orosz piacon, gondosan ügyeltek arra, hogy legféltettebb titkaikat ne osszák meg az oroszokkal. Viszont mióta kivonultak, az orosz kormányban, düntéshozó testületekben, szakértői körökben gyakorlatilag folyamatosan zajlanak azok a tanácskozások, amelyekről a médiumok részletesen beszámolnak. A közönségnek a lehető legrészletesebben bemutatják, milyen nehézségeket okoznak a nyugati büntető intézkedések, s ezek elhárítása érdekében mit kell tenni, hol tartanak a végrehajtásban, milyen kiigazításokra van szükség.

A július 25-ei nap egyik híre volt, hogy szakterületüknek megfelelően kurátori feladatokkal bízta meg az orosz államfő a miniszterelnök-helyetteseket. A megbízások többek között a következő területek fejlesztését ölelik fel:

nagysebességű közlekedés, genetika, biotechnológia, űripar, hírközlés, kvantumtechnika, atom- és hidrogénenergetika, mesterséges intelligencia, nanotechnológia, a bioszféra védelme, a környezetszennyezés visszaszorítása, a vegyi és biológiai biztonság fokozása.

Egy nappal később, azaz július 26-án bejelentették: önálló űrállomást épít Oroszország, s 2024-et követően felhagy a nemzetközi űrprogramban való részvétellel. Nem mintha nem erre készülne az USA és Kína is… A felsőfokú oktatás átszervezésén – ami lényegében a kudarcosnak ítélt bolognai rendszer felszámolását, a tudás elmélyítése érdekében a képzési idők meghosszabbítását jelenti – már túlvannak.

Ezzel együtt, nyomatékosan kérem az olvasót, hogy e sorokat, ne valamiféle lelkendezésként, s főleg ne Moszkva háborús lépéseinek igazolásaként fogja fel! Csupán a helyzet teljesebb megismertetése a célom, mert azt tapasztalom, hogy a hivatásszerűen művelt nyugati médiára épülő magyar sajtó ezzel igencsak adós marad.

Minthogy nem ez a téma, itt és most nem megyek bele abba, mindez miért része a globális piac uralmáért folyó imperialista játszmáknak, s hogy egyrészt miért agresszió Moszkva ukrajnai háborúja is, másrészt viszont mennyiben mutat a Kreml döntéshozóinak lépése hasonlóságot – vagy éppen különbségeket – például Nagy-Britannia, még inkább az USA, de akár Izrael és mások megelőzőnek nevezett katonai műveleteivel. Megtettem ez erre vonatkozó megjegyzéseimet már más Bekiáltás-cikkekben. Ezúttal csupán arra szeretnék figyelmeztetni, ami persze ma már nem különösebb újság, hogy a Nyugat szankciós politikája egyre nyilvánvalóbban visszafelé sül el. Rövidtávon mindenképpen.

Visszafelé sül el Nyugaton, ahol a sok tekintetben oroszországi energiahordozóktól való függés miatt a szankciók sokak életszínvonalát rontják, vagy éppen életüket lehetetlenítik el. A nyugati magatartás nemhogy Putyin orosz államfő, a hadsereg főparancsnoka elleni lázadásra ösztönözné az oroszországiakat, de egyelőre inkább erősíti, mint gyengíti az ottani társadalmi kohéziót. Ezt nem csupán az orosz elnök minden eddiginél nagyobb arányú népszerűségi és támogatottsági mutatói jelzik, hanem az igazán nagynevű tudósok, művészek mellette való nyilvános kiállásai is. Hogy mást ne mondjak: országos, sőt nemzetközi hírű színészek, rendezők, zenészek lépnek fel az ukrán hadsereg által feladott, mégis naponta ágyúzott Donyec-medencei településeken.

Tudatos rombolásuk együtt jár a civil halottak és sebesültek számának növekedésével.

Mindez tovább fokozza a Kijev elleni dühöt a keleti térségek lakosságában. Megismétlem, tovább fokozza, mert 2004, az Ukrajnán belüli autonómiát követelő első tömegmegmozdulások, majd a félkatonai, a náci eszméket valló büntető zászlóaljak garázdálkodásai, vérengzései, az ezeket követő, tízezernyi civil, köztük több száz gyerek halálát, tízezrek rokkanttá válását okozó ágyúzások miatt nem tekinti hazájának Ukrajnát az itt élők többsége. Ráadásul a lövészárkokban a népi milíciákból szervezett egységek vívják a közelharcot az ukrajnai állam katonáival. Tehát a DNR és az LNR alakulataiban az ottani városokban, falvakban élők férfi hozzátartozói szolgálnak. Szó szerint is a hátországukban lévő családtagjaikat, rokonaikat, lakásaikat, házaikat védik az ő felfogásuk szerinti betolakodókkal szemben.

A hátországbeli lakosság az orosz államtól kapja az életmentő élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat. Orosz rubelben fizetik ki a nyugdíjakat, amit éveken át a legtöbbektől megtagadott az ukrán állam. A települések, az utak, a mezők aknamentesítése után Oroszországból érkezett anyagokból, az orosz hadsereg építő alakulatainak közreműködésével kezdődött meg számos helyen az újjáépítés, illetve az elpusztított kombájnok helyett a határon túlról ideszállított gépekkel a gabona betakarítása. A túlnani messzi városokból jött orvosok közreműködnek az ukrán ágyúzások civil sérültjeinek operálásában. Számos oroszországi önkéntes veszi gondjaiba az idősebbeket, az elesetteket.

Bármit mondjanak róluk Nyugaton, ez az oroszországi tömegek szolidaritásérzésén, magatartásán egyelőre biztosan nem fog változtatni. A többségük ma már – és még – a fent már említett honvédő háborúként éli meg a történéseket. Annak minden kísérő jelenségével, például a mozgósító dalok éneklésével együtt. Hogy érzékelje az olvasó ezt a hangulatot, javaslom, kattintson erre a linkre. A raszta hajú Shaman nevű énekes egyik koncertjén az „Én orosz vagyok” dalát énekli, tomboló sikert kiváltva, amiből, meglehetősen példátlan módon, az orosz állami televízió nagy nézettségű, közéleti-politikai elemző műsoraiban is bejátszottak már részleteket.

Nyersfordításban a cikkem végére illesztem a dal szövegének néhány sorát. Csupán azért, hogy az amerikai(ukrajnai)–orosz háborúnak – egy nagyobb összecsapás előjátékának, amelyben élesben és tömegesen próbálják ki az újabb fegyvereket és módszereket, illetve használják fel a lejárt szavatosságú raktárkészleteket? – egy olyan hangulati aspektussal is megismertessem az érdeklődőt, amivel nem szoktak foglalkozni sem a külpolitikai, sem a gazdasági, sem a katonai szakértők. Pedig talán érdemes számolni a helyzet érzelmi hátterével is, ha valóban képet akarunk kapni arról, mire számíthatunk a jövőben! Ezeket a tényezőket mintha nem vennék figyelembe a nagyhatalmak fővárosaiban.

Amiként Washington csak a saját érdekeit követi, egyre nyilvánvalóbban az Európai Unió országainak rovására is, ugyanúgy a brüsszeli vezetők szintén érzéketlenek a közvetlen környezetükön túli kisembereknek okozott nehézségekkel kapcsolatban. De ma már Moszkva sem azzal foglalkozik, mint még nem is oly régen, hogy mit szólnak a lépéseihez a Fehér Házban. Hogy Kijevben mit, azzal pedig a legkevésbé sem törődnek. És feltehetően a pekingi vezetőket sem nyugtalanítja különösebben a kelet-ukrajnai, illetve az orosz lakosság hangulata. Sőt, a sanghaji professzor cikke alapján úgy vélem, hogy az e jegyzetben említett helyi részletek általában sem érdeklik őket. Viszont az alighanem meglepetésként hatott rájuk, hogy a számos legfelsőbb szintű, köztük már-már meghitt találkozó ellenére konstatálniuk kellett, hogy

a Kreml vezetői a pekingiekkel is készek szembemenni, mert azt gondolják: a Nyugatnak való két–három évtizedes kiszolgáltatottság után mindent el kell követniük azért, nehogy egy másik hatalom hálójában találják magukat.

Ennek egyik jele, hogy miközben e cikket írtam, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter két afrikai országban vette fel a kapcsolatot azokkal az ottani kormányzati tényezőkkel, akik annak idején még a Szovjetunió egyetemein tanultak. Gondolom, ezért az aktivitásért sem különösebben repesnek Kínában, amelynek gazdasági behatolása a fekete kontinensre közismert. Nem mintha az orosz és a kínai állam gazdaságilag egy súlycsoportban lenne, de annak azért Pekingben sem örülhetnek nagyon, ha a befolyásért, bármilyen kis mértékben, de másokkal is meg kell mérkőzniük a jövőben. Ha úgy tetszik, nekik is szokniuk kell a gondolatot, miként a washingtoni vezetőknek, hogy mintha tényleg vége lenne az egypólusú világnak, s a régebbi Amerika-pólusúval szemben nem állhat össze egy Kína által egyedül uralt rend.

Ebből viszont borítékolhatóan az következik, hogy hosszabb távon ugyanúgy kiéleződhetnek a Peking és a Moszkva közötti feszültségek, miként az korábban, a Szovjetunió időszakában is megtörtént nem egyszer, beleértve a fegyveres konfliktusokat is. Remélhetőleg, idáig azért nem fajulnak a dolgok, ráadásul a múltban előbb-utóbb mindig kiderült, hogy valamiképpen csak egymásra vannak utalva az erők és az érdekek világméretű küzdelmében. Mindenesetre az orosz vezetés február 24-ei ukrajnai lépése után, amivel – átmenetileg? – a selyemút szálai is összegubancolódtak jelentős gazdasági hátrányokat okozva a kínai cégeknek, s magának az államnak, az ég alatti birodalom irányítói nem hagyhatják figyelmen kívül meddig is mehetnek el az oroszokkal a jövőben.#

CÍMKÉP: Egy képkocka SHAMAN, az orosz rockénekes „Én orosz vagyok” klipjéből – „Szeretni és lélegezni akarok / Más nekem nem is kell / Csak olyan, amilyen vagyok / Összetörhetetlen, / S ez minden, merthogy // Én orosz vagyok / Az úton végig megyek / Az apám vére bennem…”