1. Ukrajna orosz csapatok általi lerohanása, amely 2022. február 24-én kezdődött el, és azóta egyre kíméletlenebbül folytatódik, sokkhatásként ért szinte mindenkit. Az azóta eltelt három hét mérlege: Romba döntött városok, többezer halott és többmillió menekült. Egyre szaporodó amerikai és nyugat-európai szankciók Oroszországgal szemben, ahol a rubel értékének zuhanásával arányosan növekszik a társadalom feletti állami kontroll (kritikus média elhallgattatása, a háborúellenes tiltakozások elfojtása). Minden váratlansága ellenére a háború nem tekinthető véletlen eseménynek. Hosszú, ellentmondásos, globális és regionális, de végső fokon összefüggő folyamatok eredménye. E folyamatok némely meghatározó mozzanatát próbáljuk meg az alábbiakban felvázolni, az általánostól a különös felé, a globálistól a regionális felé haladva.
2. Az elvont-általános háttérok: a tőkefelhalmozás növekvő nehézségei, a kapitalista túltermelési válság. Egyre nagyobb, koncentráltabb tőkék kénytelenek osztozni egy véges kiterjedésű piacon, és egy véges kiterjedésű, véges nyersanyagforrásokkal rendelkező bolygón. Ennek eredménye a tőkés érdekcsoportok növekvő konkurenciája. Ez utóbbiak a vetélkedéshez a tisztán gazdasági eszközök mellett egyre erősebben veszik igénybe a politikai nyomásgyakorlás eszközeit is, amely végül az államok közötti fegyveres konfliktusba torkollik.
3. A Szovjetunió széthullása nyomán az USA világpolitikai-világgazdasági hegemóniája egy időre konkurencia és ellenpólus nélkül maradt. Az utóbbi évtizedekben azonban ezt a hegemóniát egyre komolyabb kihívás éri: Kína teret nyer a világpiacon, az USA által vezetett katonai szövetségi rendszer (NATO) pedig fellazult, tagállamai „különutas” politikába kezdtek: Nyugat-Európa a katonai kiadásait relatíve alacsony szinten tartotta, és az egyes országok a maguk partikuláris érdekei szerint vesznek részt fegyveres beavatkozásokban; Törökország saját regionális érdekszféráját építgeti a Közel-Keleten. Eközben Oroszország Kínához közeledik, és a Közel-Keleten, a Kaukázus térségében illetve az egykori közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokban próbálja növelni befolyását. A legerősebb tőkés érdekcsoportok és az általuk kontrollált államok a világ különböző részein proxy-háborúkat vívnak egymással. Az USA dominanciája az utóbbi években ezen a téren is megingott: Irak, Afganisztán. A szíriai háborúban az USÁ-val régóta szoros szövetségben álló Izrael és Oroszország között egyfajta paktum született, noha szembenálló oldalakat támogatnak. Ennek nyomán Izrael megakadályozta, hogy az USA Ukrajnába telepítse a „Vaskupola” rakétavédelmi rendszert.
4. Az USA-Oroszország – illetve az ezen államokat domináló tőkés érdekcsoportok – közötti konkurenciaharc egyik fő terepe Európa lett. A NATO keleti bővítésével Oroszország politikai befolyása az egykori szovjet szatellitállamokban visszaszorult, és a NATO és Oroszország közötti semleges „pufferzóna” elvékonyodott. Ugyanakkor a belsőleg is megosztott EU egyre kevésbé stabil szövetségese az USÁ-nak. Többek között azért, mert az EU az olaj- és gázimport révén Oroszországtól függ: a háború kitöréséig az európai földgázimport 40 százaléka Oroszországból érkezett.
5. Ukrajna a 2004-2005-ös „narancsos forradalom”, de főleg a 2013-2014-es Euromajdan után került a tőkés nagyhatalmi konkurenciaharc fókuszába. Hogy ennek okait megvilágítsuk, érdemes nagy vonalakban felvázolni az ukrajnai gazdasági-politikai fejlődést a Szovjetunió felbomlását követően. A függetlenné válás után Ukrajna gazdasága – a legtöbb „posztszocialista” kelet-európai államéhoz hasonlóan – óriásit zuhant. A privatizáció nyomán a gyárak jelentős részét bezárták, munkásaikat az utcára tették. Állítólag a 2010-es évek végén 7 millió ukrán vendégmunkás dolgozott külföldön. A 90-es évek elejének hiperinflációja a bérek vásárlóértékét a padlóra küldte. A megmaradt termelőegységek és termőföldek néhány tőkés oligarcha kezében koncentrálódtak, akik tőkeszegényebb konkurenseiket maffiamódszerekkel sajátítják ki, és mára egész régiók gazdasági és politikai életét kontrollálják. Az országos politikára is közvetett vagy közvetlen befolyást szereztek (például Ju. Tyimosenko és P. Porosenko maguk is oligarchák). Az ukrajnai tőkés oligarchák politikai orientációja eltérő. A „narancsos forradalom” ill. később az Euromajdan nyomán hatalomra jutott oligarcha-érdekcsoportok – a lakosság jelentős részének, főleg a fiataloknak a támogatását élvezve – nyugatbarát politikai kurzust vezettek be, célul tűzve ki az ország EU- és NATO-csatlakozását. Oroszország válaszlépése (a lakosság oroszbarát részének támogatásával): a Krím annexiója, a donbasszi szeparatisták támogatása, és az Ukrajnát elkerülő 2. Északi Áramlat gázvezetékének építése, amelynek révén megspórolható az Ukrajnának fizetendő tranzitdíj.
6. Milyen taktikát követtek a nagyhatalmak és maga Ukrajna az Euromajdan után? Oroszország megszerezte a Fekete-tengeri ellenőrzés szempontjából kulcsfontosságú – és a fekete-tengeri orosz flottának Szevasztopolban bázist adó – Krím-félszigetet. A donyecki és luganszki „népköztársaságoknak” támogatást nyújtott Ukrajna hadseregével szemben, de ezeket a területeket nem olvasztotta be Oroszországba, és egészen mostanáig nem is ismerte el őket külön államokként. Ebben több ok is közrejátszhatott. Az egyik, hogy e területek – melyeknek gazdaságát a privatizáció nagymértékben tönkretette – nem játszottak akkora stratégiai szerepet, mint a Krím, és az orosz kormány nem óhajtott költeni a többmilliós donbasszi népesség létfenntartására (pl. nyugdíjfizetésre). Egy másik ok lehetett, hogy a 2015-ös 2. minszki egyezmény betartása esetén (Ukrajna decentralizációja révén) az orosz kormány számíthatott rá, hogy Ukrajna megőrzi semleges státuszát a kijevi kormány szándékai ellenére is. A harmadik ok, hogy a donbasszi konfliktus fenntartásával az orosz vezetés folyamatosan biztosította magának az okot egy esetleges katonai beavatkozásra (és a tömegmédián keresztül folyamatosan igyekezett Ukrajna ellen hergelni Oroszország lakosságát) – ami 2022. február 24-én végül bekövetkezett. Ami az USÁ-t illeti, az aktívan támogatta az Euromajdant, McCain szenátor 2013. decemberében fel is szólalt Kijevben a tüntető tömeg előtt. Trump, majd Biden amerikai fegyvereket adott el Ukrajnának, és a két ország katonái közös hadgyakorlatokat tartottak. Úgy tűnik, az USA szándékosan élezte a konfliktust Ukrajna és Oroszország között. És amikor az már fenyegető méreteket öltött, kivonta utolsó katonáit is Ukrajnából. Törökország – amely Szíriában, a Fekete-tenger vidékén és a Kaukázustól délre is konkurál Oroszországgal, és amely nem ismeri el a Krím Oroszországhoz csatolását – szintén részt vett Ukrajna felfegyverzésében, és a Bajraktar drónok közös gyártásáról is szerződést kötött Ukrajnával. Maga Ukrajna Euromajdan utáni vezetése – előbb Porosenkóval, majd Zelenszkijjel az élen – lényegében hazárdjátékot játszott. Az ukrán burzsoázia hatalomra került része minden erővel az EU-NATO vonalat erőltette Oroszországgal szemben. Lényegében koalícióra lépett a nyugatbarát liberalizmus és a rendvédelmi szervezetekbe beépült (illetve szabadcsapatokban megszervezett) szélsőjobb. A koalíció alapja a russzofóbia és Ukrajna területi egységének védelme/helyreállítása volt. A 2. minszki megállapodás be nem tartásával, a nyelvtörvénnyel és a donbasszi háború folytatásával (amely 2014 óta állítólag kb. 13.000 halálos áldozatot szedett, negyedük civil) a maguk, de egyúttal Putyin malmára is hajtották a vizet.
7. A történelem ismétli önmagát. Marlen Inszarov ukrajnai (korábban Oroszországban élő) mozgalmár 2018-ban így nyilatkozott (nem szó szerinti idézet): „Ukrajna története során több kísérlet volt az európai integrációra, amelyek nagyon rossz következményekre vezettek Ukrajna dolgozó népe számára, és az euro-integrátorok számára nagyon rosszul végződtek. Volt a lengyel nemesi köztársaság uralma alatti euro-integráció, amikor Ukrajna az európai piacon nyersanyag (főleg gabona és némi fa) beszállítója lett. A gabonatermelés érdekében a lengyel földesurak megszigorították a jobbágytörvényt, összeomlott az addig létező ukrán városi kultúra (kézművesség, manufaktúrák), a társadalmi struktúra leegyszerűsödött: vannak a güriző ukrán parasztok, és vannak az ebből jól megélő lengyel földesurak, az euro-integráció vezetői. A dolog azzal végződött, hogy 1648-ban jött Hmjelnyickij atyuska, a kozákok szablyája leszámolt ezzel az első euro-integrációval, Ukrajna kiszakadt a világpiacról, az európai piacról. (…) az euro-integráció berekesztése után rövid időre fejlődésnek indult az ország. Volt egy második euro-integráció, amikor a XIX. század végén a belga, francia, német, angol külföldi tőkét elkezdték Délkelet-Ukrajnában – a Donbasszban, Jekatyerinoszlavban, Harkovban – befektetni. Megjelent a modern nagyipar, a munkásokat keményen kizsákmányolták, a külföldi vállalkozások és igazgatóik a munkásokat nem is vették emberszámba. Annak az euro-integrációnak is vége szakadt az 1917-es forradalom kitörésével. Ezután elindult az ország és a kultúra felvirágzása, a falusi NEP és a városi „agyonlövési reneszánsz” korszaka a 20-as években. Ukrajna az európai kapitalizmus perifériája, amely a világpiacra mindig függő országként integrálódik, nyersanyag vagy legfeljebb félkésztermékek beszállítójaként. Emiatt a helybéli komplexebb ipar hanyatlik és pusztul, ahogyan elpusztult a high-tech ipar 1991 után, a hadiipari gyárak, az űrkutatási ágazatok. Ez már az euro-integráció harmadik hulláma. Egy ideig tartották magukat a kohászati félkésztermékek, de pár évvel ezelőtt Ukrajna végre agrár-nagyhatalommá vált, a repce és a napraforgó mennyisége megelőzte a fémipari termékekét az ukrán exportban. Az ország agrárizálódik, visszaesik a múltba. A burzsoá patrióták egy része a XIX. századba vágyik vissza, más a XVII. századba, a kozákokhoz.” A történelem ismétli önmagát, de nem teljesen. Ukrajna első két európai integrációs projektjének felkelések vetettek véget, amelyek után az ország fejlődésnek indult. Úgy tűnik, hogy a mostaninak egy rettenetes háború vet véget, amely romhalmazzá változtatja Ukrajnát.
8. Sajnos jelenleg minimális az esély arra, hogy egy antikapitalista tömegmozgalom fordítson egyet az események menetén. 1917 egy kiterjedt nemzetközi forradalmi hullám nyitánya volt, amelynek a világháború vetette meg az alapját. Jelenleg a háború Ukrajna területére összpontosul – és ép ésszel senki sem akarhatja annak eszkalációját –, és úgy tűnik, Ukrajna lakossága sincs abban a helyzetben, hogy képes legyen tudatosan szembefordulni a tőkés rendszerrel. Még azon – viszonylag kis létszámú – ukrajnai csoportok egy része is, amelyek a háború előtt osztályharcos és internacionalista állásponton álltak (például a „Fekete zászló” anarchista csoport), a háború kitörése után az orosz imperializmus elleni küzdelem jegyében csatlakoztak a honvédelemhez.
9. A valós megoldás a kialakult éles és tragikus válságra elvi szinten teljesen világos: imperialista háború helyett osztályháború. Ahelyett, hogy a konkuráló tőkés érdekcsoportok egyike mellé odaállnánk ágyútölteléknek, és a másik érdekcsoport mellé állított ágyútöltelékekre lőnénk, inkább azon rendszer ellen vegyük fel a harcot, amelyik ezt az egész konfliktust – amelyben mi csak vesztesek lehetünk – létrehozta. Ezt nevezik hagyományosan „forradalmi defetizmusnak”. Sajnos az elvileg teljesen tiszta program megvalósítása számos gyakorlati akadályba ütközik. És ezekben az akadályokban buknak el most sokan, Ukrajnán belül és azon kívül is. Az egyik akadály, hogy a háború egyetlen országban zajlik, ott viszont tombol. Az orosz hadsereg február 24-én lerohanta Ukrajnát. Ahonnan csak tudott, nekirontott, hadihajókkal, tankokkal, rakétákkal. Az orosz hadsereg bombázza Ukrajna városait, lakóépületeket, kórházakat, iskolákat dönt romba, és a romok alatt emberi tetemek hevernek. Könnyen érthető reakció, ha Ukrajna lakosai az orosz hadseregben a halálos fenyegetést, míg az ukrán hadseregben e halálos fenyegetés egyedüli hatékony ellenszerét látják. Noha a honvédelem minden sikere csak a háború elhúzódását hozza magával, és még egy esetleges ukrán győzelemről is hamar kiderül majd, hogy az valójában az ukrán burzsoázia diadala lesz, a fegyverdörgés, az éhség és fázás nem segítik az efféle belátásokat. És nem látszik egy olyan nemzetközi mozgalom sem (pl. sztrájkhullámok), amelyek magának a tőkés rendnek a megbontásával próbálnák elérni – ha nem is a forradalmat, de legalább a háború leállítását. A tüntetések, tiltakozások többnyire csupán Oroszország invázióját ítélik el, és ezzel még inkább öntik az olajat az ukrán honvédelem tüzére. Nyugat-Európa kormányai pedig azzal „segítenek”, hogy újabb és újabb fegyvereket küldenek Ukrajnának.
10. Ki nyer a háborún? Ukrajna romhalmazzá válik, és további sorsa teljesen bizonytalan. Oroszországot a gazdasági szankciók és az Európába irányuló földgáz-export csökkenése recesszióba taszítják, amelyet leginkább a munkásosztály fog megérezni áremelkedések, munkanélküliség, akár egyes létszükségleti cikkek hiánya formájában. A Putyin-rezsim a bukása elkerülése érdekében fokozni fogja a politikai repressziót. A nyugat-európai kormányok a költségvetési forrásaikat a közszolgáltatásokból a fegyvergyártásba csoportosítják át: kórház helyett rakéta. Az orosz gázimporttól gyorsított ütemben próbálnak függetlenedni, ami az energiaárak növekedéséhez vezet. Úgy tűnik, a nyertes az USA – azaz az USA politikáját meghatározó tőkés érdekcsoport – lesz. Nem csak katonai szövetségi rendszerét szilárdítja meg (akár bővíti is új tagországokkal az eddig semleges, de most Oroszországtól megrémült európai államok köréből), hanem piacot is nyer a cseppfolyósított földgázipara és fegyvergyártása számára. De akárhogyan is történjen, ez egy tőkés háború – és egy tőkés háborúban csak a tőke győzhet.
