Édouard Louis (2015): Leszámolás Eddyvel. Budapest: Ab Ovo (fordította: Pataki Pál).

Édouard Louis friss diplomával a zsebében, fontos szociológiai ismeretek birtokában tekint vissza mélyszegénységben eltöltött gyerekkorára, ezáltal felsejlenek a miértek: rendkívüli éleslátással azonosítja azokat a kényszerítő erőket, amelyek oly sok ember életét határozzák meg – hazánkban is.

A regény az ezredforduló környékén játszódik, helyszíne egy pikárdiai falu (Pikárdia egy elszegényedett észak-francia ipari régió). Vörös téglás épületek, földutak, a sosem alvó gyár fehér füstje – ez a látkép jellemzi a munkástelepülést, melynek társasági központja a buszmegálló, ahol a fiatalok esténként összegyűlnek inni. Amikor a szerző évekkel később visszatér a faluba, a helyi kamaszokat ugyanitt találja.

A sorsok folytonos ismétlődése okán minden, ami a faluban történik, magától értetődőnek tűnik: az elbeszélő gyakran használja a „természetes” szót, ezzel is a kilátástalanságot, a kitörés lehetetlenségét érzékeltetve. Természetes például, hogy a fiatalok a környékről házasodnak.

Már az első lapokon kiderül, hogy környezete egyértelmű életutat jelöl ki a fiatal Édouard Louis (Eddy) számára is: a faluban fogja leélni az életét gyári munkásként, feltéve, hogy nem csúszik lejjebb.

A társadalmi pozíció érzékeléséről

„Nem mi voltunk a legszegényebbek. A legközelebbi szomszédainkat, akiknek még kevesebb pénzük és koszos, elhanyagolt házuk volt, anyám és az egész falu lenézte. Nem volt munkájuk, így a község lakóinak ahhoz a kisebb csoportjához tartoztak, akiket a többiek naplopóknak neveztek, azt mondták róluk, hogy élvezik a szociális segélyt, amúgy a kisujjukat se mozdítják, csak várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb.”

Bár a falu gerincét a néhány kilométerre található sárgarézgyár adja, a falu lakói munkásosztálybeli pozícióból egyre inkább prekár pozícióba csúsznak. Eddy apja utal erre, mikor kamaszkoráról beszél: „de persze akkoriban, ha kidobtak egy gyárból, találtam egy másikat, nem úgy vót, mint manapság”.

A létbizonytalanságban élő tömegek növekvő számának a globális kapitalizmus ciklikus, válságokat és fellendülést generáló működésében is szerepe van: ún. tartaléksereget- alkotnak.

Gazdasági fellendülés idején bizonyos mértékig be tudnak tagozódni a bérmunka világába, például az építőiparban vagy egy gyárban találnak állást. Válság idején azonban kiszorulnak a formalizált és nagyobb biztonságot nyújtó bérmunka világából, alkalmi és informális (sokszor szürke vagy fekete) munkákra (például szezonális mezőgazdasági munkákra) szorulnak a boldoguláshoz.

A globális kapitalizmusban az osztályhatárokat gyakran etnikai határok is megerősítik, Magyarországon ezt a pozíciót nagyrészt a cigányság foglalja el. A cigány-magyar különbségtétel és a rokonság című könyvében Kovai Cecília részletesen elemzi, hogy ez az összefonódás hogyan eredményezi az észlelés torzulását. Kutatásában rámutat, gyakran attól függ, hogy cigánynak érzékelnek-e valakit, hogy milyen az osztálypozíciója.

Hazánkban gyakori informális munkák például a „lomizás-vasazás”, a „csigázás” (éti csigák gyűjtése) vagy a gyógynövények gyűjtögetése. Bár e tevékenységek mind a bérmunka világán kívül esnek, látszólag paradox módon a kapitalista termelési rendbe illeszkednek, és a fizetett bérmunka hátországát képezik. A „lomizás-vasazás” valójában a hulladékfeldolgozás nem intézményesült formája. A Magyarországon gyűjtött éti csigákat nyugat-európai országok konyhái vásárolják fel. A gyógynövényeket gyógyszercégek hasznosítják.

Mivel a prekár munkák informálisak, sokszor a helyi társadalom szemében sem bírnak értékkel. Így lehet, hogy aki ebből él, arról mégis paradox módon azt tartják, hogy „ő még egy napot nem dolgozott életében”. Nem csoda, hogy Eddy családja naplopónak tartja a szomszédaikat, valamint ez a szó jelenik meg akkor is, mikor Eddy egy gyerekkori verekedést idéz fel közte és egy kislány között:

„A szülei jobb anyagi helyzetben voltak, mint az enyémek, de nem voltak igazán burzsujok: az anyja kórházi alkalmazott, az apja technikus az elektromos műveknél. Aznap Amélie azt mondta nekem, hogy megbántson – és pontosan tudta, ezzel sikerült is megbántania – hogy a szüleim naplopók”.

Azért, hogy saját helyzetük jobb színben tűnjön fel, a falu lakói mindig a náluk szegényebbekkel szemben határozzák meg magukat. Eddy családja is igyekszik palástolni saját szegénységét, a gyerekek lelkére kötik, hogy hallgassanak arról, hogy időnként ételosztásra járnak.

A falu lakóinak szemszögéből a pedagógus és a kisbolt tulajdonosa is magas társadalmi pozíciónak tűnik: „…a nővérem (…) úgy döntött, spanyoltanár lesz, hogy sok pénzt keressen. Mi úgy tartottuk, hogy a pedagógusok a középosztályhoz tartoznak, apám bosszankodott, amikor sztrájkoltak Tele vannak dohánnyal, s akkor még ők hőbörögnek.”

Pedagógus hallgatóként szeretném aláhúzni ezt a jelenlegi magyar sztrájk kapcsán is oly ismerős mondatot: bár gazdasági tőke viszonylatában a tanártársadalom helyzete mélyen elkeserítő, számos kilátástalan helyzetben élő ember nézőpontjából a pedagógus még mindig értelmiségiként, hatalmi pozícióban tűnik fel.

A társadalmi pozíció érzékelésének e viszonylagossága megnehezíti a kölcsönös szolidaritást és a közös érdekek felismerését.

A kisbolt tulajdonosa ki is használja e helyi közösségen belüli hatalmát. Mikor nincs pénzük, anyja rendre Eddyt küldi el „felírásra” (hitelre) vásárolni, mivel a gyereken könnyebben megesik a boltos szíve. Eddynek nagyon megalázó, mikor a boltos a vásárló asszonyok füle hallatára prédikálni kezd arról, hogy Eddy szülei miért nem dolgoznak többet, hiszen ő is minden nap itt van a boltban, csak így lehet valahova jutni, mielőtt felírná a tartozást.

Középosztálybeli pozícióból nézve gyakran a „naplopás” részeként értelmeződik az utcai élet. Ennek is megvan azonban a túlélésben betöltött funkciója: az utcai kapcsolódásokon keresztül lehet informális munkákhoz, információkhoz jutni. Nem csoda, hogy a férfiak a helyi kocsmánál, az asszonyok az iskola előtti téren, a fiatalok pedig a buszmegállóban tömörülnek.

A hatalomról

A regényben az iskola vörös téglás épülete térben sem válik el a gyártól, ahogy szimbolikusan is egyenes út vezet egyikből a másikba. Az intézmény nem tud mit kezdeni az alsóbb osztályokhoz tartozó gyerekekkel. (A középosztálybeli tanárok sztenderd franciát beszélnek a helyi pikárd helyett, ismeretlen számukra a gyerekek társadalmi valósága, például, hogy otthon nincs olyan tér, ahol nyugalomban leckét tudnának írni.)

Az iskola szakmunkásokat termel: a pályaválasztási tanácsadó lebeszéli Eddy nővérét a tanári pályáról, helyette bolti eladó válik belőle; az orvosi álmokat dédelgető Sabrina pedig házi gondozó lesz, mint Eddy anyja.

Eddy anyja sokat bánkódik azon, hogy nem tanult tovább:

„Azt gondolta, hogy nagy tévedéseket követett el, akaratlanul is útját állta […] egy könnyebb, kellemesebb életnek, távol […] attól az állandó szorongástól, hogy nem tudja rendesen beosztani a család pénzét – egyetlen baki oda vezethetett, hogy a hónap végén nem lesz mit enni. Nem értette, hogy az életútját, amit ő tévedéseinek nevezett, éppen ellenkezőleg, tökéletesen logikus, előre beállított, könyörtelen mechanizmusok összessége határozta meg. Nem jött rá, hogy a családja, a szülei, testvérei, sőt a gyerekei és a község szinte valamennyi lakója ugyanezekkel a problémákkal küzdött, tehát hogy, amit ő tévedéseknek nevezett, valójában a dolgok folyásának a legtökéletesebb kifejeződése volt.”

A lázadás több ízben megjelenik a regényben. Eddy apja elküldi főnökét a fenébe, és lelép Dél-Franciaországba, egy alkalommal pedig hangosan kiáll egy homoszexuális férfi mellett egy csoport másik fiúval szemben. A kurta, „A másik apa” címet viselő fejezet Eddy anyjának tolmácsolásában (a családi történetek átadása női feladat) a cselekménybe ékelődve tudósít az apa múltjáról, egy párhuzamos sors lehetőségéről, amely azonban hamar el is úszik. Az elbeszélés további részében látható, hogy az osztályhelyzet által megszabott kényszerítő erők az egyénnél jóval hatalmasabbak. (Eddy apja délen sem jár szerencsével.)

Egy másik fejezet anekdota Sylvain-ről, Eddy unokatestvéréről, aki hétvégi kimenője után megtagadta a visszatérést a börtönbe, majd a rendőrök elől menekülve beverte egy épülő ház ablakait, a falakra pedig az NLP feliratot graffitizzta (Nique la police = Bassza meg a rendőrség). E szlogent a magyar közönség leginkább Mathieu Kassovitz A gyűlölet című filmjéből ismerheti, amely a francia nagyvárosok külvárosi negyedeinek nyomorát és az abból fakadó társadalmi feszültségeket mutatja be. Mikor a bírósági tárgyaláson az ügyész számon kéri rajta a feliratot, Sylvain azt mondja, az NLP valójában Nique la procureur-t akar jelenteni (=Bassza meg az ügyész).

Ez a szemtelenség valójában a tehetetlenség tünete: Sylvain nem érti az ügyész csavaros, jogi nyelven megfogalmazott kérdéseit, így saját érdekeit, az esetleges enyhítő körülményeket sem képes kifejezni. A lázadással Sylvain nem jut sokra: a börtönben hal meg rákban.

Pierre Bourdieu francia szociológus szimbolikus erőszakként írja le ezt a jelenséget:

a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelő intézményekben – így a bírósági tárgyaláson is – látszólag egységes követelményeknek kell megfelelni, amelyek nyomán objektív döntések születnek, e követelményeket azonban a (felső) középosztályra szabták, ezért az alsóbb társadalmi osztályok tagjai gyakran nehezen igazodnak el ezek útvesztőjében.

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2022/03/eddy-204x300.jpg 204w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2022/03/eddy-37x55.jpg 37w" alt="" width="350" height="514" class="alignleft wp-image-17016 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />Édouard Louis hasonló epizódot idéz fel Ce que la vie fait à la politique (Mit tesz az élet a politikával?) című esszéjében. Egy üzemi baleset következtében apja háta megsérült, gyári munkáját nem folytatta, ezt követően több éven keresztül munkanélküli volt, majd utcaseprőnek állt.

Egyszer egy választási kampány során egy politikus, akit Louis apja akárhányszor megpillantott a TV-ben, mindig szidni kezdett, és esküdözött, hogy ha majd találkoznak, jól megmondja neki a magáét, ellátogatott a faluba, az utcaseprők alagsori raktárába. Amikor a tényleges találkozás megtörtént, ott, a seprűk és szemeteszsákok között, apját elriasztotta a politikus hatalmat sugárzó kiállása: drága ruhái, magabiztos testtartása, a testőrök és asszisztensek, akik körülvették. A politikusról fiának később azt mondta: „szimpatikus volt”, „azt hittem egy seggfej, de igazából jó srác”.

Eddyék házában négy tévé is van: az ott megjelenő üzenetek érnek el a helyiekhez. A (szélső)jobboldali pártok populista ígéretei megmozgatják a falu lakóit, akik rendre és biztosabb egzisztenciára vágynak. Azt remélik, hogy a bevándorlás visszaszorításával hozzájuthatnak ehhez, így rendszeresen szidják az arabokat és a feketéket, azonban saját személyes kapcsolataikban nem a gyűlölet vezérli őket. A faluban lakó martinique-i Jordant valójában kedvelik:

„Igaz, hogy nem szeretem a feketéket, mostanában mást se látni, mindenütt probléma van velük, a saját országukban is háborúznak, és idejönnek a verdákat felgyújtani, de te, Jordan, te jó fej vagy, te nem vagy olyan, téged komálunk.”

Vagy ahogy „A másik apa” című fejezetben Eddy anyja rámutat:

„És ezér nem beszél apád az utazásáról, […], mer ugye nagyon furcsa, egyáltalán nem logikus, hogy most azt mongya, hogy meg kell ölni az arabokat, és amikor lenn élt délen, a legjobb haverja egy arab vót.”

A televízióban megjelenő sztereotip homoszexuális ábrázolás is kihat Eddy életére: apja a haverjaival azon röhög, hogy Eddy pont úgy affektál, mint az egyik valóságshow szereplője.

A faluban „a szintén vörös téglából épült buszmegállóra rá volt firkálva Nyirlyuk ki a zsarukat. Halál a rohatt buzikra”. A graffiti szemléletesen sűríti az iskola kudarcát (rossz helyesírás), a rendőrség mint fegyelmező intézmény elleni lázadást és a nemi szerepeket felforgató, populista retorika szerint üldözendő homoszexuálisok iránt érzett ellenszenvet.

A nemi szerepekről és a homoszexualitásról

„A faluban a nők mintha azért szülnének gyereket, hogy nők lehessenek, különben nem igazán lennének azok. […] Az még nem szült, pedig benne van a korba, valami nem stimmel vele. Nyilván leszbikus. Vagy frigid, vagy nem baszták meg rendesen.”

A falu világa maszkulin világ, ahol a férfias értékek állnak a legmagasabb szinten. Eddy anyja nehéz helyzetekben így jellemzi magát: „Tökös asszony vagyok, nem hagyom magam.” A mindennapi feladatok élesen szétválnak: míg a férfiak nagyrészt a gyárban dolgoznak, a nők fizetetlen gondoskodási munkákat végeznek (gyereknevelés, főzés, a ház tisztán tartása – amely a földekről szálló por és a gyár füstje miatt igazi sziszifuszi munka), emellett bolti eladóként vagy alulfizetett gondoskodási munkákkal keresik kenyerüket (Eddy anyja például időseket mosdat).

A munkamegosztásba erősen beleszólnak a nemi szerepek, mondhatni perdöntő jelleggel diktálják azt. Eddy apjának önérzete nem bírja elviselni, hogy a felesége több pénzt keres nála, így csak akkor engedi meg, hogy dolgozzon, mikor ő munkanélküli lesz. Addig egyetlen alacsony fizetésből élnek.

A gyári munkába hamar belerokkannak a férfiak, ahogy a pénztárosnők ízületei is gyorsan tönkremennek:

„mintha a fiatalság nem biológiai tény, nem életkor kérdése, nem egy egyszerű életszakasz volna, hanem inkább egyfajta kiváltság, amely csak azok számára adatik meg, akiknek társadalmi helyzetük révén lehetőségük van az ifjúság örömeinek élvezetére.”

A folyamatos fizikai fájdalmak ellenére a gyengeség, a betegség is férfiatlannak számít. A férfiak orvosellenessége többször előkerül a regényben. Ugyanakkor az is kiderül, hogy az orvostól való ódzkodás legfőbb oka, hogy nincs rá pénz. Nem egy ember hal meg ellátatlanságban (ahogy fűtésre sem telik, Eddy nagymamája egy jéghideg házban fagyoskodik).

A homofóbia számos esetben belsővé tett nőgyűlöletként jelenik meg a regényben: valójában a falu lakóiból az vált ki undort, ellenszenvet és haragot, ha egy férfi nőknek tulajdonított, nőiesnek vélt viselkedésmintákat mutat.

Eddy már kiskorától kezdve döbbenetet és kétségbeesést vált ki szüleiből. A fiúkhoz képest magas a hangja, „affektál”; a foci, a motorok és a rap helyett a színház érdekli. A fiú hamar rádöbben, hogy az ő mássága tágabb keretbe illeszkedik: szemtanúja lesz annak, hogy a szülei is megszégyenülnek az ő vélt férfiatlansága miatt. (Az apja lesütött szemmel magyarázkodik a fociedző előtt, amiért Eddy elmarad az edzésekről. Azt hazudja, fia nincs jól. Lány barátainak magas számát pedig anyja a többi asszony előtt úgy magyarázza, hogy Eddy egy igazi Don Juan.)

Eddy hamar megérti, hogy a férfiatlanság látszata és ezáltal a melegség szégyellnivaló, ezért saját öccsét elkezdi féltésből heterónak nevelni.

Az, hogy valójában felvett szerepekről van szó, jól tetten érhető a következő jelenetben:

„Apám már megint nem tudta kontrollálni magát. Egyébként nem is nagyon próbálta, sőt, még dicsekedett is Igen, ideges vagyok, nem hagyom annyiba, és ha kiborulok, akkor rendesen kiborulok. Ez volt az ő férfiszerepe. De legjobban azt szerette, mikor anyám mondta ki helyette De hát mit lehet csinálni, Jacky már ilyen, olyan, mint a férfiak általában, könnyen dühbe gurul és nehezen csillapodik. Ilyenkor úgy tett, mintha nem hallaná anyámat, de elégedett mosoly jelent meg az arcán.”

Hasonlóképp a látszat fontosságáról szól, hogy Eddy az iskolában igyekszik titkolni, hogy két társa rendszeresen megveri vélt melegsége miatt: „Ez a gyanújukat igazolta volna Belleguelle buzi, hiszen összeverik (vagy fordítva, mindegy).” Mindez akkor csúcsosodik ki, mikor Eddy és néhány kamasz fiú a faluból egy pornókazettán látottakat utánozva homoerotikus aktusban vesz részt – miután rajtakapják őket, a pletyka az egész iskolában elterjed, azonban csupán Eddyt csúfolják buzinak töretlenül, az esetben érintett többi fiúnak elnézik a történteket. „Az lett volna a logikus, ha őt [az egyik fiút] is lebuzizzák. Nem tenni a bűn, hanem lenni. És főleg annak látszani.”

Az egész regény során Eddy próbálkozásainak lehetünk szemtanúi, ahogy az elvárásokhoz próbál idomulni, például azzal, hogy lányoknak kezd udvarolni. A kényszeres azonosulási szándék hatására saját testétől is elidegenedik:

„Ebben az időszakban egyre inkább hittem abban, hogy – ahogy mindig is mondták nekem – valójában lány vagyok fiútestben. […] Mindenütt és mindig azt hallottam, hogy a lányok szeretik a fiúkat. Mivel én is a fiúkat szerettem, csakis lány lehettem. Arról álmodoztam, hogy a testem megváltozik, hogy egy nap arra ébredek, eltűnt a nemi szervem. Úgy képzeltem, hogy egy éjszaka elfonnyad, és reggelre átadja helyét a női nemi szervnek. Nem hullhatott le csillag úgy, hogy ne fogalmaztam volna meg kívánságomat: ne legyek többé fiú.”

Mikor teste végképp kudarcot vall a lányok felé való közeledésben (azt képtelen heteroszexuális aktushoz idomítani), Eddy számára bebizonyosodik, hogy sosem fog tudni „megjavulni”. Innentől kezdve egyetlen célja lesz: elmenekülni abból a közegből, amely örökké meg fogja vetni őt. A menekülésre tett kísérlet kétszer jelenik meg a regényben: Eddy még kisgyerekként úgy dönt, világgá megy.

A jelenet szívszorító: Eddy egy bokorban lapulva várja, hogy utána jöjjenek, megrémül attól, hogy esetleg nem veszik észre, így direkt köhög egyet; mikor apja megtalálja, zokogva mondja: „Ezt nem szabad csinálni, tudod, hogy szeretünk, nem kell elmenekülni” (itt ismét felvillan a „másik apa” alakja).

A gyermeki, komolytalan szökés után még súlyosabbnak tetszik az elkerülhetetlen, jóval kegyetlenebb választás: a tudatos, lassú, tervszerű menekülés. Eddy egy városi líceumba jelentkezik (a francia iskolarendszerben az érettségit megelőző három évfolyam ehhez az intézményhez tartozik), és miután felvételt nyer, fokozatosan távolodni kezd szülőfalujától.

Leszámolás Eddyvel

„Mostantól a nevem nem engem nevez meg.”

Ez a Marguerite Duras-idézet szerepel a regény elején, mottóként. Édouard Louis a líceum után még messzebb kerül gyerekkori környezetétől: az óriási presztízsű École Normale Supérieure párizsi csúcsegyetemen filozófiát, szociológiát tanul, a francia irodalmi élet ismert alakja válik belőle. Pierre Bourdieu szellemi örökségéről szóló kötetet szerkeszt, doktori értekezését az osztályváltók életútjáról írja, témavezetője Didier Eribon, a Visszatérés Reimsbe című könyv szerzője.

Arról, hogy mi történik Eddyvel, a regényben csak felvillanó képek formájában szerzünk tudomást, elszórt utalások és egy epilógus formájában. Utóbbi megtöri a regény addigi rendezettségét: mintha a töredezett, hiányos központozású szöveg is azt a hasadást tükrözné, amely az elbeszélőben végbemegy.

A regény valósága a szerző életének valóságára rímel: a kitöréssel, mely oly keveseknek adatik meg, együtt jár a teljes szétszakadás, az otthontalanság és a sosem múló szégyen.

A kitöréshez Édouard Louis-nak korábbi énjével kell leszámolnia. Olyannyira, hogy 2013-ban a nevét is megváltoztatja. A regényből is kiderül, hogy eredeti neve Eddy Bellegueule (becenévnek ható keresztnevét amerikai tévésorozatok után kapta, vezetékneve magyarul: Széppofa), ám ez a felsőbb osztályokban ritka név az új közegében idegenül hat.

A magyar nyilvánosságban a kulturális migránsok helyzetét többek között Milbacher Róbert írása tematizálta, amely Borbély Szilárd Egy elveszett nyelv című esszéje nyomán született. A regényben az elbeszélő is utal az elveszett nyelvre, mikor gyerekkori párbeszédeket szó szerint idéz, majd egy ponton megszakítja azt: „belefáradok abba, hogy rekonstruáljam a nyelvet, amit akkor használtam”.

Eddy új közegében döbbenetet vált ki, hogy nem volt fogszabályozója, hogy hangosan beszél, hogy nem szereti a halat (gyerekkorában akkor ettek halat, mikor már nem volt mit enni, így apja horgászni kényszerült). Az olcsó, tápláló, zsíros ételek formálta életerős test a magasabb körökben nem kívánatos, Eddynek sokkoló a „polgári entellektüellek feminin teste”: „Lehet, hogy nem is vagyok buzi, ahogy hittem, csak éppen nekem polgári testem van, amely gyerekkorom világának börtönébe került.”

De mikor hazalátogat, már a faluban sem talál otthonra, árulónak érzi magát. Mikor a ‘kajálni’ helyett a ‘vacsorázni’ igét használja, megszólják: „Nézzétek már, hogy beszél, minek képzeli magát. Persze, elegáns egyetemre jár, úrnak képzeli magát, filozofálgat. Filozofálni számukra azt jelentette: úgy beszélni, mint ahogy az ellenséges osztály tagjai, a jómódúak, a gazdagok.” Az utolsó néhány oldal árulkodó lenyomata annak, hogy a szilárd talaj megtalálásával párhuzamosan valójában mennyire a szilárd talaj elvesztéséről szól ez a regény:

„Már nem azt a melegítőfelsőt viselem, amelyet a líceumba kerülésem alkalmából kaptam. Piros és rikító sárga, Airness márkájú. Olyan büszke voltam, amikor megvettük, anyám azt mondta, Ő is büszke.

Ez a líceumi ajándékod, nagyon sokba került, látod, nagy áldozatot hoztunk, hogy megvegyük neked. De ahogy megérkeztem a líceumba, láttam, hogy ez nem illik az itteni környezetbe, itt senki nem öltözik így, a fiúk férfikabátot hordanak, vagy gyapjú lebernyeget, mint a hippik.

Az én melegítőfelsőmet megmosolyogták. Három nappal később szégyenkezve bedobom egy kukába. Az anyám sír, amikor azt hazudom neki, Elvesztettem.”

Címfotó: Népszava