Csak a Nyugat képes megmenteni az afgán nőket "vad" apáiktól, férjeiktől, testvéreiktől vagy fiaiktól? Könyvrészlet

Az Enduring Freedom hadművelettel 2001. október 7 - én kezdődött el, az afganisztáni "terror elleni háború", amely a mai napig az Egyesült Államok és szövetségesei leghosszabb háborújává vált, több ezer halottal és sérülttel, köztük német katonákkal. Ez a új-gyarmati "keresztes hadjárat" olyan sebeket hagyott maga után, amelyek talán soha nem gyógyulnak be.

Emran Feroz először írja le ezt a háborút afgán szemszögből „A leghosszabb háború - 20 éves háború a terrorizmus ellen”^[1] című könyvében. Sok emberrel beszélt a helyszínen: Hamid Karzai -tól a tálib tisztségviselőkön át az érintett polgárokig, akik elsősorban szenvednek ettől a háborútól. Részlet a ma megjelenő könyvből:

A "Terrorizmus háborújának “ hatodik bűncselekménye Afganisztánban

"Attól tartok, hogy az afgán nőknek és lányoknak nagyon nehéz bántalmazásokban lesz részük. Ezek a brutális emberek őket hátrahagyják és lemészárolják. Összetöri a szívemet" - mondta George W. Bush a Deutsche Welle - nek adott interjúban 2021 júliusában.

Bush szerint mindenkit aggasztott a NATO Afganisztánból való kivonulása - és ismét meg akarta győzni a közvéleményt, hogy "az ő keresztes hadjárata" javította az afgán nők helyzetét. Ezeket a tényszerűen hamis állításokat nem kérdőjelezte meg egyetlen felelős média sem, helyette inkább a háborús bűnös Bush kapott lehetőséget az önkifejezésre.

Az afgán nők felszabadítása mindig is az egyik legfontosabb érv volt a katonai beavatkozás mellett Hindukus^[2]-ban. Ez nemcsak az amerikai "terror elleni háború" óta volt igaz, hanem igaz volt a brit korona gyarmatosítási kísérleteire és a szovjet csapatok inváziójára is. Miközben e könyv utolsó sorait írom, az ember újra hallja az "afgán nők árulását" vagy azt, hogy "elhagyják őket".

Nyilvánvalóan csak a Nyugat képes megmenteni az afgán nőket "vad" apáiktól, férjeiktől, testvéreiktől vagy fiaiktól. Az ilyen típusú jelentések és a hozzájuk kapcsolódó narratívák többnyire figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy Afganisztánban jelen lévő Nyugati hatalmak soha nem az afgán nőkkel, hanem csak saját érdekeikkel foglalkoztak.

A nők felszabadításának szlogenjét elsősorban nem nők hangoztatták, hanem a brutális hadvezérek és emberi jogi bűnözők, akik semmiben sem különböztek a táliboktól és más szélsőséges szereplőktől, amikor a nők jogairól volt szó. Közöttük ismert politikusok, hadvezérek, és vallási vezetők voltak, akik gyakran még azokat a közvélemény elé kilépő nőket is kigúnyolták, akik kritikusan megkérdőjelezték e férfiak szerepét. Ezért tiszteletlenül bántak velük, vagy akár sértegették is a kritikusan megszólaló nőket a kamerák előtt.

A sértegetéseknek kitettek között voltak újságírónők, aktivisták, politikusok. Ennek kirívó példája Malalai Joya volt parlamenti képviselő, nő- és emberi jogi aktivista, aki 2005 - ben egy parlamenti ülésen több férfi képviselőt kritizált, és helyesen tette világossá, hogy esetükben, csakúgy, mint számos más kabuli politikus esetében, olyan személyekről van szó, akik "a demokrácia segítségével“ kerültek hatalomra, azonban de facto háborús bűnösök, akik néhány évvel korábban romokká és hamuvá tették Afganisztánt.

Joyát ezért megsértették, megtámadták és kiutasították a teremből. Pedig Yoja csak azt a tényt hangsúlyozta, amelyet a Nyugat a mai napig elhallgat: az állítólagos felszabadítókat soha nem a nők jogai érdekelték Afganisztánban, hanem csak saját hatalmi érdekeik és a „terrorizmus elleni háború” fenntartása, amely az afgán nők és lányok millióinak még több szenvedést okozott. Ez különösen nyilvánvaló Afganisztán azon régióiban, amelyeket ritkán látogatnak nyugati újságírók.

Példa erre Badikhel falu Khost tartományban, a pakisztáni határ közelében. Körülbelül 250 család él itt. Közöttük Habib ur-Rahman, az ötvenes évei elején járó széles vállú férfi. Egykor pilótaként szolgált az afgán hadseregben, amíg szívproblémái nem lettek, és be kellett fejeznie karrierjét.

Röviddel ezután ur -Rahman és családja visszaköltözött szülőfalujába, ahol körülbelül két éve működtet egy lányiskolát - önkéntes alapon és saját otthonában. Napközben körülbelül 30 iskolás lányt tanít a nappalijában, este félretolja az asztalokat és a székeket, és szétteríti a matracokat magának és családjának. Badikhel jelenleg nem áll a tálibok ellenőrzése alatt.

Azonban a szélsőségesek befolyása időközben ebben a régióban is erősen megnőtt, akárcsak Afganisztán sok más részén. Habib ur-Rahman privát oktatási projektje ezért is forradalmi. A tálibok egykor számos lányiskolát bezártak, és afgán nők millióit tiltották el minden oktatástól és munkától. Ma még a térség aktív tálib tagjai is elküldik lányaikat, nővéreiket és unokahúgukat ur-Rahman házi iskolájába.

Helyi kezdeményezések (bázis demokrácia^[3])

A tanárnak nemcsak a szélsőségesekkel volt problémája, hanem sok szkeptikus falusival is, akiket meg kellett győznie. Afganisztán vidéki területein néha rendkívül konzervatív társadalmi struktúrák vannak, amelyeken nem lehet egyszerűen áttörni - különösen nem erőszakkal.

Ehelyett helyi mozgalmakra van szükség, amelyek konstruktívan és fenntarthatóan megváltoztatják az ilyen szerkezeteket. Habib ur-Rahman kezdeményezése a legjobb példa erre. Idővel számos családot tudott rávenni arra, hogy lányaikat iskolájába küldjék. Az iskolában minden nap reggeltől a déli imáig könyvelést, földrajzot, iszlám tanulmányokat, történelmet és pastu anyanyelvüket tanulják.

A tálib rezsim idején aligha lehetett volna elképzelni a Badikhel-ben egy lányiskolát, amelyet ráadásul férfi vezet. De az elmúlt húsz évben a falvak is megváltoztak. Habib ur-Rahman azt mondja, hogy azoknak a szélsőségeseknek, akik a falujából származnak, nem lenne gondjuk az iskolájával. "Női rokonaik az én iskolámba járnak, miközben a faluból származó szélsőségesek harcolnak és bujkálnak. A tálib harcosok már nem a falunkban élnek, de bátorították a lányokat, hogy járjanak iskolába. Oktatásuk fontos számukra" - mondja.

Amikor a kilencvenes években a tálibok hatalomra kerültek, átültették a gyakorlatba szélsőséges-patriarchális értékeiket. A nőket egyszerűen nem engedték kimenni utcára egy közeli férfi rokon társasága nélkül. Az ország számos részén betiltották a leányiskolákat.

Ma a tálib vezetés szándékosan homályosan fogalmaz. "Nem akarjuk kiterjeszteni a lányok és nők oktatását vagy munkavégzésüket. Vannak azonban számunkra fontos iszlám normák. Nem nyugaton élünk" - hangsúlyozta Sher Mohammad Abbas Stanekzai, a tálib delegáció tagja Katarban, több interjúban.

A szélsőségesek gyakran nem tudják maguknak sem pontosan megválaszolni, hogyan kell kinézniük ezeknek a normáknak. Ezen kívül sok afgán helyesen mutat rá a katari tálib vezetés álszent hozzáállására, akik családjukkal az Öböl - Emirátusban élnek, fiaikat és lányaikat drága magániskolákba küldik, amelyek liberálisabbak, mint az afgán oktatási intézmények.

A Badikhel falu leányiskolájának azonban semmi köze a modern elit egyetemekhez. Inkább azt mutatja, mennyire paradox és bonyolult a helyzet. Miközben ur-Rahman tanítványainak férfi rokonai iskolába küldik a lányokat, más tálib harcosok következményekkel fenyegették meg Habib ur-Rahmant. "Ezek a fenyegetések nemcsak megzavarják munkámat, hanem ellenem és a családom ellen irányulnak. Ez persze nem teszi könnyebbé az itteni életet"-mondja ur-Rahman.

A régiót jól ismerők nem lepődnek meg a tálibok ellentmondásos viselkedésén Badikhel-ben. Orzala Nemat politikai etnográfusnő szerint, aki a kabuli Afganisztán Kutatási és Értékelési Egységet (AREU) vezeti, a szélsőségesek hasonlóan viselkedtek már a kilencvenes évek végén. „A tálibok soha nem voltak olyan helyzetben, hogy meg tudják győzni saját embereiket olyan nem iszlám normákról, mint a leányiskolák bezárása. "

"Fogalmuk sincs saját vallásukról"

Sok más afgánhoz hasonlóan Nemat is úgy véli, hogy a tálibok alapvetően az iszlám ellen lépnek fel, és fogalmuk sincs a vallásukról. Hiszen az emberiség történetének első egyetemét, a marokkói Fezben található Al-Qarawiyyin Egyetemet a 9. században Fatima al-Fihri muzulmán jótevő alapította. Kapui a mai napig nyitottak. Már Khost városban is van egyetem. Habib ur-Rahman fiai ott tanulnak. "Az egyik orvos lesz, a másik mérnök. Nagyon büszke vagyok" - mondja.

A két diák időnként a városban tankönyveket szerez apja iskolájához, vagy beugranak tanárokat helyettesíteni. A lányiskiolai diákjai közül sokuknak célja az egyetem. "Egy nap egyetemre akarok menni. Orvos vagy tanár szeretnék lenni és szolgálni a népemet" - mondja Latifa, akinek bátyja tálib harcos. Az érettségit majd a városban kell letennie, mert Habib ur-Rahman házi iskolája csak hat osztályos. Az iskolát szinte senki nem támogatja.

Ur-Rahman a falusi lakosok adományaiból vásárolta meg a néhány felszerelést az osztályterem számára. Az oktatási lehetőségek hiánya az afgán falvakban ugyanis nem csak a táliboknak és gondolkodásmódjuknak köszönhető. "Kíváncsi vagyok, hogy a kormány egyáltalán tudja - e, hogy iskolát vezetek a saját házamban. Sokan beszélnek a fővárosi iskolákról és egyetemekről, de mi a helyzet a falvakkal?"

Csak az amerikai kormány mintegy egymilliárd dollárt öntött az afgán oktatási rendszerbe az elmúlt két évtizedben. Több száz új iskolát akartak építeni, és tanulókkal megtölteni az osztálytermeket. Ehelyett a pénz nagy része a korrupt hadvezérek (warlords) és politikusok zsebében kötött ki. Sok iskola teljesen üresen maradt, miközben számukra pénzt gyűjtöttek.

Szellemiskolák

Azmat Khan amerikai újságíró kutatása kimutatta, hogy 2015 - ben legalább 1100 iskolát működtetett az afgán oktatási minisztérium. De valójában csak töredékükben tanítottak. Ezek a "szellemiskolák", ahogy az iskolákat a kritikusok nevezik, csak papíron léteztek a segélypénzek mosására. Sok esetben tudatosan választották ki a lányiskolákat, hogy a nyugati pénzáramlás továbbra is fennmaradjon.

"Iskolánk valódi, de úgy tűnik, senkit sem érdekel. A nyugati segítség soha nem érte el Afganisztán ezen részét"- mondja ur-Rahman. Pontosan tudja, hogy nem valószínű, hogy ez a közeljövőben megváltozik. Khost város lakói elsősorban saját kemény munkájukból élnek. A tartományban a férfiak és nők egyaránt a mezőn dolgoznak, és nyáron aratással foglalkoznak, ugyanakkor sok férfi migráns munkavállalóként dolgozik az Egyesült Arab Emírségekben.

Ott általában taxisofőrként, építőmunkásként vagy a vendéglátóiparban dolgoznak. Khost- ban befektetik munkájukból származó jövedelmeiket, amely mára szép várossá nőtte ki magát. Ezek a gazdasági struktúrák az egyik oka annak, hogy sokan nem csatlakoznak a tálibokhoz.

Mivel az Egyesült Államok 2020 tavaszán kilépési megállapodást írt alá a tálibokkal, a harcos csoportok visszatérése valószínű. Afganisztán városainak urbán központjaiban sok megfigyelő és afgán fél attól, hogy visszatérnek a régi, komor tálib idők - ideértve a nők és lányok új oktatási tilalmát is, bár Ashraf Ghani elnök kabuli kormánya és az amerikai tárgyalók egyértelművé tették, hogy nem tűrik az ilyen gyakorlatokat.

"Az iskolába járás mindig is nehéz volt az afgán nők számára. De most bizakodó vagyok, hogy lassan változni fognak a dolgok. Boldog vagyok, hogy iskolába mehetek, és sokat tanulhatok"-mondja Mahbuba, Habib ur-Rahman egyik tanítványa. Kezdetben néhány családtagja ellenezte iskolába járását. Közben azonban már mindenki támogatja őt: "Még más rokonokat is bátorítanak arra, hogy a lányaikat iskolába küldjék. Ez magától értetődik, hiszen az afgán társadalom fontos része vagyunk."

Maguk az afgánok érték el

A Badikhelhez hasonló pozitív eredményeket maguk az afgánok érték el - nyugati segítség nélkül. Ugyanakkor sok nyugati megfigyelő továbbra is úgy véli, hogy az afgán nőket csak külső beavatkozással lehet "felszabadítani". Ennek érdekében olyan struktúrákat támogattak az elmúlt két évtizedben, amelyek mélyen nőgyűlölőek, és korrupciójuk és hatalomvágyuk miatt akadályozzák az olyan progresszív projekteket, mint például Habib ur-Rahman háziskolája.

A kabuli kormány és nyugati szövetségesei ugyan zászlójukra írják a nők jogait, de többnyire lábbal tapossák ezeket a jogokat. Csak a fővárosban nők ezrei dolgoznak jelenleg koldusként vagy prostituáltként, míg az állítólagos nőjogi aktivisták a Nyugat rivaldafényében sütkéreznek, és magánszemélyként gazdagodnak.

Ennek egyik példája Fawzia Koofi politikusnő és volt elnökjelölt. Ő is tagja annak a küldöttségnek, amely egy ideje képviseli az afgán kormányt a tálibokkal folytatott tárgyalásokon. Afganisztánban azonban Koofi leginkább korrupcióról és más megkérdőjelezhető üzletről ismert. 2015-ben a "Revolutionary Association of Women in Afghanistan" (RAWA), az ország egyik legismertebb nőjogi szervezete közzétett egy cikket, amely leírja Koofi "igazi arcát". Többek között azzal vádolják, hogy kapcsolatba került drogbárókkal és hadvezérekkel.

A német afganisztáni szakértő, Thomas Ruttig is írt a korrupt politikai elit mesterkedéseiről, és ebben az összefüggésben kifejezetten megemlítette Koofi nevét. Ruttig és mások jelentései szerint Koofi testvérei maffiacsempész -hálózatot működtetnek szülőhazájukban, Badakhshan-ban, és számos drogügyletben vesznek részt.

Az afgán média szórványosan beszámolt Koofi családjáról és bűnözésükről. A tálibokkal folytatott béketárgyalások óta Koofi-val számos nyugati sajtóorgánum interjút készített. Személyével szembeni vádakat többnyire következetesen figyelmen kívül hagyták. Ehelyett állhatatos, hősies nőként stilizálták, aki kiáll a tálibok ellen, és 2020 - ban még a Nobel - békedíjra is jelölték.

A nyugati médiák katasztrofális szerepe

Néhány nyugati média gyakran katasztrofális szerepet játszott a nők felszabadításában, és néha egész történeteket találtak ki bizonyos narratívák és világnézet fenntartása érdekében. Egy ismertebb példa erre 2010 nyaráról származik. Az akkor tizennyolc éves Aisha Mohammadzai szerepelt az amerikai Time magazin címlapján - megcsonkított arccal. A nő arca mellé ezt írták: "Ez történik, ha kivonulunk Afganisztánból ."

 

Ld. https://en.wikipedia.org/wiki/Bibi_Aisha

A Time szerint a fiatal afgán nőt erőszakkal feleségül kényszerítették egy tálib harcoshoz. A sikertelen menekülési kísérlet után a férfi családja megtorolta ezt és levágta a nő fülét és orrát. A díjnyertes kép médiapolitikai vitát váltott ki. Sokan elgondolkodtak azon, vajon rendben van -e csak egy ilyen megcsonkított arcot feltenni a címlapra.

Felmerült az a kérdés is, hogy a történet mennyire felel meg a tényeknek. Valóban azok a szélsőségesek voltak érintettek ebben a történetben, akiket 2001 - ben elüldöztek a nyugati csapatok? Vagy "csak" a brutális családi erőszak nyilvánult meg, amely a NATO inváziója óta továbbra is létezik, többek között számos olyan területen, amelyet nem a tálibok, hanem a kormány irányít?

A Time története Aisha megcsonkítását közvetlenül a tálibokhoz és a nyugati csapatok bevetéséhez kapcsolta. Ez tág értelmezési tartomány, ha figyelembe vesszük, hogy évek óta különböző jelentések hangsúlyozzák, hogy a nők elleni erőszak elsősorban a nagyvárosokban található. Ez a valóság bonyolultabbá teszi a dolgokat, mert a tálibok által ellenőrzött sok vidéki területtel ellentétben a városokat a Washington által hatalomra segített kormány irányítja.

Lehet vitatkozni arról, hogy "a történelem javát" a feleségét elnyomó barbár tálib harcos története jobban szolgálja, mint egy brutális "családi dráma" narratívája, amely nem rendelkezik politikai háttérrel, és ráadásul nem hozható kapcsolatba a nyugati csapatok állomásozásával.

Ezzel összefüggésben a Pajhwok afgán hírügynökség arról számolt be, hogy a táliboknak semmi köze az ügyhöz. Természetesen, tekintettel az afgán nőt ért kegyetlenségre, azt gondolhatnánk, hogy ez az apró részlet nem fontos. De ez teszi az egész történetet „szenzációssá“,  rendkívül erős érzelmi reakciókat kiváltva, ami nagymértékben befolyásolhatja a politikai döntéseket.

A Time vezető hírmagazin a nyugati világban. Éppen ez a folyóirat, Aisha történetével, nagyon szerette volna felépíteni saját narratíváját. Egy olyan történetet, amely illeszkedett a képbe, és bizonyos világnézeteket kiszolgál - elsősorban a nyugati női felszabadítás meséjét Hindukus - ban.

Azok számára azonban, akik már több éve tudósítanak Afganisztánból, ez nem elszigetelt eset, és nem is kivétel. Az ilyen régiókba utazó újságírók jól tudják, hogy mindig vannak kollégák, akik kétségbeesetten keresnek bizonyos történeteket.

Többnyire fehérek, nyugatiak, gyakran férfiak, mindig tolmácsokkal és adatrögzítőkkel mozognak, és vastag orientalista szemüvegen keresztül látják a világot. Amint visszatérnek szülőföldjükre, "szakértőnek" számítanak, akiknek sok mesélnivalójuk van, ismerik a kultúrákat és a hagyományokat, és esetleg tudnak beszélni néhány mondatot a szóban forgó ország nyelvén.

 (* A cikkben található alcímek nem a könyvkivonatból származnak, hanem a szerkesztöség illesztette be a szövegbe)

 

^[1] https://www.heise.de/tp/autoren/?autor=Emran%20Feroz

^[2] https://de.wikipedia.org/wiki/Hindukusch : Hindukus Közép-Ázsia hegyvidéke, melynek jelentős része Afganisztánban, kisebb része Pakisztánban fekszik. https://hu.wikipedia.org/wiki/Afganiszt%C3%A1n

^[3] Graswurzelbewegung (englisch grassroots movement), bázis mozgalom, olyan politikai-társadalmi kezdeményezés, amely a lakosság kezdeményezésére épül (bázis demokrácia). https://de.wikipedia.org/wiki/Graswurzelbewegung