Egyrészt persze az már önmagában pozitívum, ha a diplomáciából eltűnnek az „én atomgombom nagyobb, mint a tiéd”, „Párizsban már németül kezdtek tanulni, mikor az USA megérkezett”, „undok nőszemély” (hol Theresa May brit miniszterelnökre, hol Angela Merkel német kancellárra értve), „brutál gyilkos” (Juncker EU bizottsági elnökre), „pöcegödör országok”, „az EU olyan rossz, mint Kína, csak kisebb” jellegű kitörések.

Másrészt kétségkívül üdvözlendő Joe Biden multilaterális hajlandósága is: a jelek szerint visszatérne a Párizsi Klímaegyezménybe, az Egészségügyi Világszervezetbe, nem blokkolná tovább a Világkereskedelmi Szervezetet, és így tovább. Ezek kimondottan szerencsés fejleményeknek ígérkeznek, azonban hamar előbukkanak majd a korlátaik.

A Biden-adminisztráció – mint eddigi összes demokrata elődje – nem szívjóságból élesztgetné újra a multilaterális szervezeteket, hanem mert így több esélye van a szövetségeseit csatasorba rendezni maga mögött. A nemzetközi intézmények adott esetben jól jöhetnek, ám mint azt Obama elnök mondta „időnként meg kell csavargatnunk azoknak az országoknak a karját, akik nem azt csinálják, amit mi akarunk”. Ez az európaiakra is igaz: Biden alelnökként büszkén mesélte, hogy „jól rájuk könyököltünk”, amikor az EU nem akarta bevezetni az USA által szorgalmazott, Oroszország elleni szankciókat.

A NATO-T VEZETŐ EGYESÜLT ÁLLAMOK OBAMA ALATT KÉRDEZÉS NÉLKÜL JELENTETTE BE AZT IS, HOGY EZUTÁN ELSŐSORBAN ÁZSIÁRA ÓHAJT FÓKUSZÁLNI, NEM KIS MÉRTÉKBEN TRAUMATIZÁLVA EZZEL AZ ATLANTISTA SZÖVETSÉGESEKET.

Magyarán, Washington „normalizálódása” jó dolog Európának – ott és akkor, ahol és amikor a Biden-adminisztáció által követett amerikai érdekek egybeesnek majd az európaival. Ahol azonban eltérés lesz köztük, nos ott édesmindegy, hogy Trump vagy Biden éri el, hogy meghunyászkodjanak. Márpedig problémás téma bőven akad. Akár a kereskedelemre gondolunk (a Boeing-Airbus vita nem tűnik el, s az óriás tech-cégek adóztatásának fejtörője sem), akár Oroszországra (Biden szerint Moszkva „fő fenyegetés”, miközben Párizs stratégiai, Berlin pedig gazdasági partnert is lát benne), akár energiapolitikára (a küszöbön álló Északi Áramlat 2 vezetéket Biden „elfogadhatatlannak” nevezte), akár a területen kívüli szankciókra (melyek mindenkit sújtanak, aki nem tartja maga is be az USA által bármely ország ellen hozott büntetőintézkedéseket), akár hadiiparra (ahol Amerika Európát lényegében kötött piacként kezelné a maga termékei számára), akár pedig Kínára. Ez utóbbi kapcsán az EU külügyi főképviselője azt mondta: a kirajzolódó Washington-Peking ütközésben Európának nem kell választania, mindössze stratégiai autonómiára van szüksége, hogy saját politikáját folytassa.

Csakhogy a transzatlanti kapcsolatban évtizedek óta épp itt van a kutya elásva. A diplomáciai körökben csak „az a-betűs szó”-ként emlegetett európai autonómia vörös posztó kivétel nélkül minden amerikai kormányzat számára. Az USA külpolitika nagy bölcseként számontartott Zbigniew Brzezinski a „Globális uralom vagy globális vezetés” című könyvében 2004-ben mesterien érvelt a – Biden-programban ismét hangsúlyt kapó – szövetségek fontossága mellett, ám rögvest rámutatott: „Egy politikailag erős Európa, mely az Egyesült Államokkal gazdaságilag képes versenyezni, miközben katonailag már nem lenne Amerika függőségében, Washington elsőségét nagyjából a Csendes-óceán térségére korlátozhatná”. Ezt elkerülendő, Európának egy Amerikát hasznosan kiegészítő, ám tőle semmiképp nem autonóm szerepben kell maradnia.

Trump elnök négy éve arra elég volt, hogy mindenkit végleg ráébresszen: az alárendelt helyzet bizony komoly hátrányokkal jár. Macron elnök fáradhatatlanul ismételgette, hogy „ha nem önállósodik, akkor eltűnik Európa”, s még a német kancellár is odáig ment, hogy „Európának saját kezébe kell vennie sorsát”. Kérdés az, hogy most az „új transzatlanti korszak beköszöntét” milyen alapokon várják az európaiak. Képesek lesznek-e a Biden-adminisztrációt azzal fogadni, hogy vannak témák, amikben remekül együtt fogunk tudni dolgozni, ám vannak, amikben továbbra is eltér a pozíciónk. Ha találunk közös nevezőt jó, ha nem, az sem tragédia. Vagy ehelyett az európaiak hozzák a papírformát, s egymást taposva próbálnak jópontokat szerezni Washingtonban.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ahányszor Amerika udvariasabban bánik velük, az EU-kormányok egy része hálásan belemegy szinte bármibe. Készséggel elhiszik, hogy az Egyesült Államok „erősebb Európát” támogat, és szándékosan elsiklanak afelett, hogy „Amerika kiegészítéseként, semmiképp nem önállóan” képzeli azt. Az Obama-adminisztráció Európa-ügyi megbízottja, Philip Gordon, szokatlan nyíltsággal így fogalmazott: „Erős, egységes Európát szeretnénk látni, mely egy hangon szól. Minden világok legjobbikában ez a hang azt mondaná, amit mi hallani akarunk. Ha viszont nem azt mondja, amit mi hallani akarunk, akkor jobban szeretnénk, ha kevésbé lenne egységes ez a hang”. A labda – mint a transzatlanti kapcsolatokban mindig – most is Európa térfelén van.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre.

Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Joe Raedle/Getty Images