A karabahi konfliktus sok megfigyelőt, és némely szakértőt is összezavar a nemzetek önrendelkezéséhez való joga, és a határok sérthetetlenségéhez és a területi integritáshoz való jog nemzetközi jogi ellentmondásai miatt. E zavarodottság forrása a megfelelő értelmezés hiánya a nemzetközi jogban kialakult elvek és a posztulátumok hierarchiájában, amely kérdést Wilson amerikai elnök és a Párizsi békekonferencia ideje óta (1919-1920) nem lehet nyíltan tárgyalni, és amely anélkül, hogy megváltoztatta volna a nemzetközi jog lényegét, puhított a megfogalmazásain.

A valóságban az osztálytársadalmak legfontosabb nemzetközi jogi elve mindig is a győztes joga volt (és rögtön a második legfontosabb a kompenzáció elve maradt). Természetesen a világ igazságtalan, de erre még nincs más tapasztalatunk. A szerbek, tuaregek vagy irakiak pozícióját nem a jogaik, az igazságosság vagy igazságtalanság határozza meg, hanem a NATO bombázók száma, és bizonyos nyugati kormányok agresszivitása.

Ez kristálytisztán megmutatkozik a hegyi-karabah-i (vagy tágabb értelemben, az örmény-azeri) konfliktusban, ahol minduntalan a határok sérthetetlenségéhez való jogra és az önrendelkezés jogára hivatkoznak; a politikai realitást azonban a forgandó hadiszerencse határozza meg. És a hadiszerencse csapodár szerető, nem tudni mikor ki lesz a kegyeltje; azonban egy nagy kedvence, Bonaparte Napóleon úgy vélekedett, hogy megfigyelései alapján a nagy seregek általában szerencsésebbek.

A területek felosztásának gyakorlati kivitelezhetetlenségéből – mivel az örmények és az azeriek békében keveredve éltek évszázadokig – azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Karabahi konfliktus megoldása vérengzés nélkül csak a nemzetköziség elvei mentén elképzelhető, és minden megoldási kísérlet, amely figyelembe venné a nacionalizmus különböző kombinációit, eleve kudarcra van ítélve.

Ezt sokan vitatják, de a félreértés tárgya nagyon egyszerű. Mi határozottan állítjuk: az örmények és az azeriek csodálatos, civilizált, vendégszerető, nemes és jóravaló emberek, akik jószomszédi viszonyban éltek egymás mellett évszázadokig, és fognak továbbra is, boldogan és elégedetten, és bizonyos eseményekre csak a irányadó tanulságként fognak emlékezni – ebben nincs is választásuk, így rendelték a Hatalmas Istenek: a Történelem és a Földrajz.

Az ellenfeleink azt állítják, hogy az örmények és az azeriek békétlen, utálatos és visszataszító emberek, akik nem tudnak a szomszédjukkal békében élni, és így elkerülhetetlenül háborúzniuk kell egymás ellen, amíg csak el nem pusztítják egymást.

Az elvek és nézőpontok különbözősége nyilvánvaló, azonban ellenfeleink megközelítése (hacsak nem anyagi érdektől, például fegyverkereskedők nyílt vagy burkolt megvesztegetésétől meghatározott) egyfajta politikai impresszionizmusból táplálkozik, ahol is a média beszámolóiból kapott benyomások világtörténeti törvényszerűségekként jelennek meg… A jelenség érthető, de az elemzés és előrejelzés szempontjából káros.

Idén egy évfordulót ünneplünk: 1920-ban, száz évvel ezelőtt A Munkások és Parasztok Vörös Hadseregének 11. Hadosztálya tapasztalatilag bizonyította mindenkinek, hogy az örmények és az azeriek békében és jószomszédi viszonyban akarnak élni, és mélyen hidegen hagyja őket, hogy az adminisztráció bürokratái hol húzzák meg a közigazgatási határokat. De szintén 1920-ra, az örmény és azeri nácik (a Dashnakok és a jobboldali Muszavat) a jelenleginél sokkal befolyásosabbá váltak, és a nácik által a másik nemzet ellen szervezett népirtások a szovjethatalom visszaállítását megelőzően valóban brutálisak voltak – nem úgy, mint most.

No és aztán? A Vörös hadsereg 11. hadteste Lewandowski parancsnoksága alatt egy héten belül helyreállította a népek testvériségét, az örmény és azeri munkások teljes támogatásával. A parasztság el is fogadta a bolsevikok ajánlatát – a népek testvérisége terménybeszolgáltatásért cserébe (egy rövid ideig). És ez empirikus valóság, nem politikai romantika.

Azóta egy független gondolkodó számára sem lehet kétséges: az örmény és azeri nép internacionalizmusa nem elméletileg, hanem tapasztalatilag került bizonyításra – ahogy megérkezett a 11. hadtest, ahogy az örményeknek és az azerieknek nem kellett félnie többé élet és halál uraitól, azonnal beállt a béke és a népek testvérisége.

Most ugyanez a helyzet ismétlődik. Kétségkívül megakadt a mobilizáció Örményországban és Azerbajdzsánban is – az örmény és azeri dolgozók nem akarnak fegyverkereskedők hasznáért és a helyi uraságok hatalmának fenntartásáért meghalni (és még kevésbé idegen államok önző és mohó érdekeiért). Az örmény és azeri dolgozók jól értelmezik a dolgokat, nem akarnak egy őrült testvérgyilkos háborúban régi kerékgumikból bunkereket építő vállalkozók (bár a papírok szerint ezek különleges betonból és acélból készültek – de most, hogy azeriek kezére kerültek, menjetek nézzétek meg, és bizonyítsátok a bíróságok előtt!) és ön-zuhanó drónok beszállítóinak profitjáért ölni és meghalni. Az anyák elrejtik fiaikat a sorozás elől, ami mind Bakuban, mind Jerevánban elakadt. Meglepő, hogy a tábornokok a totális korrupció kontextusában másra számítottak.

Ezért hát a hisztéria mindkét fél nacionalista propagandájában – a Hegyi-Karabah Autonóm Terület fegyveres erői, amelyek harminc éve a háborúra készülnek, az egyébként nem is túl intenzív összetűzések tizedik napjára súlyos lőszerhiánnyal küzdenek; az egyetlen erőforrás, amiből talán túl sok is állhatna a tábornokaik rendelkezésére, nos az nem más mint a létszám. Az azeri propaganda szintén ellentmondásos helyzetben találta magát – ugyanebben a harminc évben untalan ismételgette a hivatásos hadsereg felszerelésének gondolatát, és a tömeges sorozás leállítását, de végül kénytelen szolgálatba hívni tartalékosait.

Az örmények és az azeriek tisztában vannak vele, hogy a most utolsó emberig harcot kiáltó politikusok gyerekei jó oktatást kaptak, és ezzel járó különleges hadi beosztásokat is, amivel elüldögélhetnek a harcoktól távoli főhadiszállásokon, ahogy annak lennie kell. Sok különleges beosztás van a hadseregben, de ezek közül nem sok számít ágyútölteléknek. Így aztán a 2002-ben született kamaszokat nevezik ki “harcosoknak”, és küldik a dróncsapások alá.

Ilyen a Kaukázus – az emberek a bazárban szerzett pletykákból élnek évszázadok óta – itt akkor sem tudsz elrejteni semmit, ha kiutasítod az újságírók nagyrészét, és jó brandyvel leitatod a maradékot. Mind az azeri, mind az örmény átlagemberek megakasztották a mozgósítást, ezzel megfosztva a tábornokokat és a tiszteket az adódó karrierlehetőségektől.

Res ad triarios rediit - a toll, a televízió és az internet ragadozóit mobilizálták, de a náci propaganda vad rikácsolása egyik oldalon sem tudja kompenzálni a légvédelem és a muníció hiányosságait.

Van-e hát kiút? Természetesen! Az internacionalizmus, és a népek testvérisége. Földbe szúrni a bajonettet, és barátkozni. A probléma az, hogy a tartós béke mind N. Pashinyan és I. Aliyev hatalmába fog kerülni (és ezzel ők is tisztában vannak). A koronavírus mindkét köztársaság társadalmára és gazdaságára túl kemény csapást mért, túl erős az elégedetlenség a dolgozó tömegek soraiban, és túl sokan vannak, akik ennek a két országnak az irányítására pályáznak.

Mindeközben az örmény és azeri munkások helyesen úgy ítélték, hogy jobb élő és kétlábú kivándorlónak lenni, mint halott, vagy féllábú katonának (ugyanis utóbbi kettő örökre szól), és megakasztották a mozgósítást – senki nem akar sem ölni, sem meghalni pusztán oligarchák hasznáért, és politikusok hatalmi törekvéseiért...

Igen, cudar időket élünk, de az emberiség történelme nem csupán cudar időkből áll, és mi, az emberiség gond nélkül képesek vagyunk visszaállítani a békét a Transzkaukázusban, mint tette azt a Vörös Hadsereg 11. hadteste éppen száz évvel ezelőtt. Ők bizonyították be számunkra, hogy ez nem csak hogy lehetséges, hanem nem is túlontúl nehéz feladat.