Szűk fél év múlva ünnepeljük a kronstadti felkelés kitörésének századik évfordulóját. Ha megünnepeljük. A mai Magyarországon Lenin, a bolsevik forradalom, az orosz kommunisták és szociálforradalmár ellenfeleik, no meg az anarchista matrózok emlékére egyaránt rárakódott a fröcsögő gyűlölet és a tökéletes közöny. Érdemes megemlékezni arról, hogy száz esztendeje Kronstadtban véres leszámolás történt azok között, akik a maguk módján mind egy igazságosabb jövőt akartak a nagy Oroszországnak és naiv lélekkel az egész világnak?
Akárhogy is, 1921. február 28-án szövegezték meg a kronstadti flotta-bázis matrózai nevezetes kiáltványukat ("rezolucija" oroszul), és másnap, március elsején a szimbolikus nevű Horgony téren fogadta el ezt a tizenöt pontot a tengerészek és a helyi civilek nagygyűlése. Ideiglenes Forradalmi Bizottságot is választottak, amelynek elnöke egy jó svádájú tengerész, a Petropavlovszk nevű hadihajó huszonkilenc éves gépésze, Sztyepán Petricsenko lett. A felkelés tizennyolc napig tartott, március 17-én fojtották vérbe (vértengerbe) Trockij és Tuhacsevszkij vöröskatonái. A felkelők a kevesebb mint három hétig tartó lázadás nagyobbik részét újabb és újabb felhívások megfogalmazásával töltötték, amelyekkel a pétervári munkásokat és általában a bolsevik uralomban csalódott embereket próbálták maguk mellé állítani. De kísérletet sem tettek Pétervár elfoglalására, egyedül a közeli, légibázisként is szolgáló Oranienbaumot próbálták megszállni (vagy felszabadítani), sikertelenül. Mintegy tizennyolcezer tengerész lényegében tétlenül várta, hogy a bolsevikok leszámoljanak velük. Az első rohamot még visszaverték, de március tizenhetedikén a kommunisták elfoglalták a szigetet, és leverték a kronstadti felkelést.
Hadtörténeti szempontból a kronstadtiak veresége leginkább az időjárásra volt visszavezethető. A Finn-öböl jege ezekben a hetekben még vastag volt, a bolsevikok egész hadsereget vonultathattak fel rajta a Pétervártól mintegy harminc kilométerre fekvő szigetre. Ugyanaz a jég viszont mozdulatlanságra kárhoztatta Kronstadt két nagyobb és több kisebb hadihajóját. A bolsevikok ezzel tisztában is voltak, látták a jégpáncélon megjelenő első tócsákat, ezért siettek leverni a felkelést. Még az éppen akkor összeülő pártkongresszus küldöttei közül is sokan fegyvert fogtak a rendszer védelmében. A kronstadtiakat elsősorban katonai parancsnokuk, az egykori cári tiszt Kozlovszkij tábornok biztatta aktív katonai támadásra, de a matrózokból álló Ideiglenes Forradalmi Bizottság nem szánta el magát Pétervár megtámadására. Egy ilyen akció győzelmi esélye egyébként napról napra csökkent. Február második felében még több pétervári gyárban sztrájkoltak az éhség, a tüzelőhiány, a rossz hangulat miatt, s az elégedetlenség az ott állomásozó katonákra és tengerészekre is átterjedt. De a kommunista vezetők a Cseka vasszigorával és extra élelmiszeradagokkal lassan úrrá lettek a helyzeten, és március első hetében már elég erősnek érezték magukat a Kronstadt elleni első (egyelőre sikertelen) rohamra.
Végeredményben mégsem a jégen csúszott el a kronstadti lázadás. A történelmi és ideológiai összefüggések ismeretében mind a matrózok tartózkodása Pétervár megtámadásától, mind a bolsevikok gyors akciója a felkelés leverésére érthető volt. A kronstadti matrózok közösségét a huszadik század elejétől a radikális forradalmiság jellemezte. Legtöbben szegényparaszti családokból jöttek, megtapasztalták az orosz falu végtelen nyomorát és elmaradottságát. Ezzel éles ellentétben a flotta az orosz haderő messze legkorszerűbb része volt. Leningrádban járva engem is meglepett, hogy a nevezetes Auróra cirkáló, amelyet 1900-ban bocsájtottak vízre, mennyire modernnek, technikailag imponálónak tűnt a magamfajta szárazföldi patkány számára. Az otthoni nyomor, a modern technika a hajón és a tisztek kegyetlen bánásmódja együttesen öntudatos lázadókká kovácsolta a matrózokat. Alaphangulatokat az anarchizmus jellemezte, de 1917-ben a cári és polgári erőkkel szemben még a bolsevikokat támogatták. 1917 februárjában tisztjeiket megölve támogatták a forradalmat, júliusban és novemberben a bolsevikok oldalán harcoltak, s aktív szerepet vállaltak az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében. A véres és könyörtelen polgárháborúban is a bolsevikok soraiban küzdöttek. Így 1921 márciusában az ellátási nehézségek, a családi háttért jelentő falu kifosztása és a kommunista párt diktatórikus uralma ellenére is nehéz volt totálisan szembefordulniuk azzal a hatalommal, amelyért négy éven át az élvonalban harcoltak.
A másik oldalon pedig Lenin megértette, hogy a kronstadti felkelés veszélyesebb a bolsevikok számára, mint a korábbi fehér és külföldi támadások. A matrózok partraszállása Pétervárott katonailag közvetlen veszélyt jelent volna a "forradalom szívére", s a kronstadtiak szándékától függetlenül új támadásra ösztönözhette volna a már legyőzött fehéreket. Ideológiailag pedig megtörte volna azt a képletet, mely szerint Oroszországban a szocialista forradalom küzdött a cári, reakciós jobboldallal és a nyugati imperialista hatalmakkal. Lenin érdeke ezért az volt, hogy fehér emigránsok pénzelte puccsnak mutassa be a felkelést. A felkelők között viszont egy ideig tartotta magát az a legenda, hogy Lenin csak Trockij és Zinovjev "túszaként" egyezett bele a Kronstadt elleni támadásba. Ami pedig a katonai erőt illeti, a bolsevikok ekkorra már nagyjából megnyerték a polgárháborút, elegendő harcost és fegyvert tudtak néhány nap alatt az ostromhoz mozgósítani. Kronstadtra viszont némi, Finnországból küldött élelmiszeren túl semmilyen segítség sem jutott el a külvilágból. Az orosz emigráció megpróbálta támogatni a felkelést, akár fegyverrel is, de a saját véres polgárháborújába belefáradt Finnország nem engedte át a területén a felkelőknek szánt muníciót. Így miután a matrózok lemondtak a Pétervár elleni támadásról (ami persze rendkívül kockázatos akció lett volna), lényegében tehetetlenül várták vagy a külföldi segítséget, vagy a bolsevik rohamot.
Az anarchisták szeretik "Harmadik forradalomnak" nevezni a kronstadti felkelést, természetesen az 1917-es februári és októberi mintájára. Követeléseik 1921-ben is a "minden hatalmat a szovjeteknek" jelszóra épültek. Új szovjet-választásokat követeltek a "munkások és parasztok" részvételével, szólás- és sajtószabadságot az anarchisták és a baloldali szocialisták számára. Ugyancsak követelték a szakszervezetek és parasztszervezetek szabad működését, a bebörtönzött szocialisták szabadon bocsátását, valamint a kommunista párt államhatalmi funkcióinak megszüntetését. Gazdasági és társadalmi követelés mindössze kettő szerepel a tizenöt pontos felhívásban: a parasztok és a kisiparosok, ha nem alkalmaznak bérmunkát, szabadon dolgozhassanak és termelhessenek. A hadikommunizmushoz képest ez "liberális" vívmány lett volna, de a már készülőben levő, Lenin-féle NEP (Új gazdasági politika) messze túllépett ezen a magángazdaság szabadságát illetően.
A felkelés alatt Kronstadtban naponta megjelent az Izvesztyija című lap, amely az orosz eredeti mellett angol fordításban is fent van a neten. Száz esztendő után is megindító olvasni a tizennégy lapszámot. A hadi hírek mellett megjelennek benne a független matrózközösség mindennapjai is. A Helyőrségi Klubban folyó oktatás programja, cigarettapapír osztása a szakszervezeti tagoknak, figyelmeztetés a lovak megfelelő táplálására, versek és csasztuskák. Derék legények voltak ezek a kronstadti tengerészek, bátrak, őszinték, az igazság és az egyenlőség iránti ősi vágy hajtotta őket. Nehéz nem rokonszenvvel olvasni közleményeiket, elnézni a régi fényképeken tiszta arcukat, megérteni csalódásukat a bolsevikokban és töretlen hitüket egy újabb forradalomban. De józan ésszel, a történelem szigorú logikáját ismerve nagyon nehéz elképzelni, hogy a vaskézzel diktatórikus államot építő bolsevikokkal és a régi rendet visszahozni akaró fehérekkel szemben hogyan győzhetett volna az anarchisták, kisebb szocialista pártok és parasztvezérek laza szövetsége. És milyen államot akartak, államot akartak-e egyáltalán építeni azon a hatalmas területen, amelyet éhes és mohó birodalmak és új országok akartak Oroszországtól elragadva meghódítani, felosztani, vazallussá tenni.
A vég kétszeresen is tragikus volt. Március 17-én és 18-án Tuhacsevszkij csapatai legyőzték az utolsó ellenállást is. Egy-két ezer felkelőt a helyszínen agyonlőttek, a foglyokat börtönökbe, büntető táborba szállították. Kivégzés, kényszermunka, éhezés, járvány pusztította el a legtöbbjüket. De a Finn-öböl jege, amely az ostromlókat segítette a harcban, menekülést kínált a levert felkelés harcosainak is. Mintegy nyolcezren egyszerűen átsétáltak Finnországba. Ott kemény körülmények között internálták őket, nem tarthattak kapcsolatot a helyi lakossággal. Sokan ezért éltek a szovjet hatóságok amnesztia-ajánlatával, de akik bedőltek az ajánlatnak és hazatértek, azok azonnal a büntető táborokban találták magukat. A legszomorúbb a felkelés vezetőjének, Sztyepán Petricsenkónak a sorsa. A két általánost végzett, de tehetséges parasztfiú előbb víz- és gázszerelőnek tanult, majd gépész lett a Petropavlovszk hadihajón. Több forradalmi megmozdulásban részt vett, egy ideig kommunista párttag volt, de rokonszenvezett Mahno anarchista felkelésével is. Finnországba érve hamarosan arra biztatta a neki még mindig engedelmeskedő menekülteket, hogy éljenek az amnesztiával és térjenek vissza Oroszországba. Ugyanakkor kategorikusan elutasította, hogy matrózaival együtt csatlakozzon Vrangel tábornok fehér hadseregéhez. Ezt a két döntését még magyarázhatjuk baloldali, anarchista-szocialista meggyőződésével. De bár nyilván értesülnie kellett a hazaküldött társai sorsáról, 1922-ben az akkor független Lettországba utazott, és az orosz követségen a szovjet titkosszolgálat ügynökének jelentkezett. Finnországban két évtizeden át szovjetkémként működött, egyszer be is utazott a Szovjetunióba, ahonnan akkor még kiengedték. 1945-ben végül a finnek kiadták a Szovjetuniónak, a Gulágra került és két évvel később ott halt meg. Tragikus sorsa akár jelképe is lehetne az orosz anarchisták, mensevikek, eszerek, paraszt forradalmárok tragédiájának, akik a bolsevikok és a fehérek között őrlődtek és pusztultak el.
A legjobban még Kozlovszkij tábornok járt, aki Finnországba menekülve beléphetett a finn hadseregbe. Nyilván nem forradalmi érdemeiért, hanem azért, mert korábban cári tiszt volt, akárcsak a finn hadsereg megannyi tisztje, köztük Gustav Mannerheim, a szovjetellenes háború parancsnoka is.
Kronstadt 1991-ig zárt város volt, de ma már autóval, városi busszal, metróval is megközelíthető, s a jégmentes időkben hajójárat is visz oda. Sok évtizeddel a matrózok felkelése után Oroszország mégis talált magának egy harmadik utat a kommunizmus és a fehér uralom között. De hogy ezt akarták-e a Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajó matrózai, vagy valami egészen mást, már sohasem tudjuk meg.
Hegyi Gyula jelenkori megemlékezése után, álljon itt egy másik visszaemlékezés, az felkelés leverésében résztvevők egyikétől. Ivan Sztyepanovics Konyev, a Szovjetunió marsallja, Prága felszabadítója a 2. világháborúban, 24 éves fiatalemberként vett részt az eseményben az akkor még csak 20 éves író, A. A. Fagyejev közelében. 1966-ban írt visszaemlékezéseiből idézünk. (A negyvenötös esztendő, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1968)
