Ezért a belorusz rezsim közeledő összeomlása és az azt követő események sokkal többet fognak mondani, mint az ukrán események, mégpedig nem mást, mint az oroszországi politikai átalakulás lehetséges verzióit vetíthetik előre.

Ugyanaz a rendszer, és az első személy nevének megőrzése, különböző szakaszokon megy keresztül, mind a lazítás, mind a szigorítás felé. Úgy tűnik, hogy még nemrég az ideológiai szlogenek hangoztatásával az ellenségeiket eltávolították, és most pedig pártatlan karrierista hivatalnokokká váltak, akik a nemzetközi színtéren a békés együttműködést támogatják. Vagy éppen ellenkezőleg: tegnap a választási eredményeket egyszerűen meghamisították, de ma több tucat ellenzéki nyom nélkül eltűnik.

Franco tábornok karrierje elején Spanyolországot egy meghódított területként kormányozta, az uralma vége felé békés autokrataként működött, melyet a civil bürokrácia támogatott. Ez a lazulás felé mutató evolúció lehetővé tette az anakronisztikus rezsimének hosszabb ideig tartó fennmaradását, mint azt a történelem engedte volna, ha megőrizte volna az eredeti formáját.

A szemünk előtt a belorusz rezsim fordított átalakuláson megy keresztül. A szociálpopulista politikus választásos diktatúrájaként kezdődött, aki mindig az egyszerű szovjet állampolgárok nevében beszélt, olyanoknak, akik készen álltak az állam számára dolgozni, de nem szándékoztak ezt megtenni a magántulajdonosnak. Aztán átment egy bürokratikus szakaszon, amikor a modern hivatásos vezetők a diktátor politikai hatalma alatt működnek. Még meglátogatta a békés nemzetközi együttműködés központját, amikor elkerülte Abházia és Krím elismerését, és közvetített Ukrajna ügyében a minszki tárgyalásokon.

Az utóbbi napokban azonban Lukasenka egyre inkább úgy kormányozza Fehéroroszországot, mint egy meghódított országot, és rezsimje egyre inkább intézményesített társadalmi konfliktusba kerül.
A rendszer fő célja most nem az örökölt gazdaság megőrzése, nem a szuverenitás megerősítése, nem az autoriter modernizáció, hanem a rossz állampolgárok könyörtelen üldözése a jó emberek nevében.

A különbség az, hogy a keményebbtől egyre lazuló fiatalabb rendszerekben, az ilyen üldözés valóban a jónak elismert polgárok nagy részének támogatását élvezi, és az ellenkező irányba: a lazától a brutálisabb irányba. Az elhasználódott rendszerekben a többség szankciója, reakciója gyakran fiktív.

Ugyanez a brutalitás a fiatal és az öregedő rendszerekben eltérő módon érinti az ellenálló képességüket, és a késői szakaszban az elnyomás inkább meghökkentést és haragot kelt, nem pedig bénító félelmet, még akkor is, ha ez növeli a tiltakozás árát.

Azoknál a vállalatoknál - amelyeket Lukasenka egyszer megmentett a "ragadozó privatizációtól" -  a most végbemenő sztrájkok, azt jelzik, hogy ez már nem azon munkavállalók és parasztok rendszere, amely ellenáll az új kapitalista tulajdonosok megjelenésének. A jelenlegi fehérorosz tiltakozás társadalmi és regionális bázisa sokkal szélesebb, mint a 2011–2012-es orosz tüntetéseké, amelyeket a mai fehérorosz szint lenyűgöző tömeges jellege ellenére főként a főváros fehérgalléros munkásai képviseltek. Minden szempontból sokkal nagyobb méretű, mint az a tiltakozási hullám, amely elfojtására a belorusz erőszakszervezetek, rendfenntartók készültek.

Az erőszakszervezetek készek legyőzni a tiltakozó fiatalokat, de sokkal kevésbé felnőtteket, a gyárak és üzemek társadalmilag hozzájuk közelálló munkásait. Előbb vagy utóbb ez a rendfenntartók megosztását idézheti elő, és ez a legtöbb esetben megelőzi az egyszemélyi, perszonalista rendszer összeomlását.

Pontosan ez az, ami kiváltja például egy erőgép túlhevülését: a tiltakozás váratlan mértéke, időtartama vagy a társadalmi összetétele. Ugyanakkor ez az elitnél is megosztó lehet, alternatív lojalitás központot hozva létre az erőszakszervezetek számára. Az a tény, hogy ez elvben lehetséges, egyértelmű, ami abból a tényből is következik, hogy Lukasenka három fő opponenséből kettő, akiknek nem engedélyezték a választásokon való részvételt, a rendszer volt képviselői.

Egy szövetséges az utcán

 A fehérorosz tiltakozás alapja kibővült, többek között azzal, hogy elkerüljük a tiltakozás külpolitikai dimenziójának a posztkommunista térségben történő gyakori hangoztatását: „Szabadságért Európával, a Rabság Ellen Oroszországgal”. A „Több Európát” jelszót a belorusz tüntetők hallgatólagosan belefoglalják a szabadság fogalmába, ám az oroszellenes irányultság továbbra se látható. Ez mentesíti a fehéroroszokat a korai és nagyrészt mesterséges választástól.

Maga Lukasenka segített megszabadulni tőle. A választások előestéjén letartóztatta az orosz zsoldosokat, a tüntetések során rendszeresen demonstrálta az orosz útlevéllel érkezett forradalmi vendégszereplőket, lekapcsolta a helyi Yandexet (orosz weboldal és keresőmotor- a fordító), és felváltva vádolta a nyugati és orosz  ellenséges központokat.

Az állítólagos wagneritek (orosz magán katonai cég zsoldosai) letartóztatásával a nyugati médiának jól bevált képletét akarta aláaknázni és az orosz beavatkozás elleni erőszak legitimitásának kérdését megalapozni. De ezzel kiiktatta a posztszovjet térben jól ismert és megszokott koordináta-rendszert saját tüntetői és Oroszország számára. Belorusszia esetében azonban a kezdetektől fogva ezt az érvet használta.

Oroszországban másképp nézik Ukrajnát és Fehéroroszországot. Az Orosz közvéleménynek az ukrán rendszer lehet a szövetségese, amelyet ezért meg kell menteni. Belarusz esetében az egész lakosságot barátságosnak tekintik, tehát a rendszer elvesztése nem olyan szörnyű.

Oroszország szempontjából Ukrajnát tekintve a „miénk” - az az ukrán lakosság egy része, akiknek segítséget kell nyújtani az igényeiknek megfelelő kormányzat megteremtésében vagy az ellenséges kormányzat elleni védelemben. Fehéroroszországban a „miénk” - az többé-kevésbé az egész lakosság. Ezért az Oroszországgal is látszólag szövetséges saját kormányuk elleni fehérorosz tiltakozást nem tekintik oroszellenesnek és ellenségesnek.

A felfogás különbsége azon a tényen alapszik, hogy Fehéroroszországban nincs komoly nyelvi és regionális konfliktus, a helyi értelmiség intenzív és hosszantartó emancipációs és nihilista törekvései Oroszországgal szemben nem léteznek, az ország második világháborúban való részvételének, mint a legfontosabb nemzeti értéknek, természetét nem kell felülvizsgálni, és a történelmi identitásuk kutatása, ami a Litván Nagyhercegség idejére vezethető vissza, a modern idők számára problémamentes.

Azonban a belorusz tiltakozás másképpen viszonyul Oroszországhoz, mint az ukrán. A beloruszok tisztában vannak azzal, hogy diktatúrájuk Putyint megelőzte, és nem próbálják azt keleti importárunak tekinteni. Ez a tény a fehérorosz tiltakozásról leveszi a geopolitikai terhet.

Ami viszont a legfontosabb az, hogy mindkét ukrán forradalom gyarmatosításellenes és nemzeti felszabadítóként szerepel. Egy ilyen belarusz dizájn mesterséges lenne és a tüntetők körét a biztonságos minimumra szűkítené Lukasenka számára. Ezért nemcsak  Lukasenka  fő kihívói nem folyamodnak a nemzeti felszabadítási retorikához a választásokon, hanem az utca sem, amely egyre inkább saját politikai szubjektivitást szerez.

Fehéroroszország, valamint Oroszország számára a 80-as és 90-es évek fordulóján történtek - az elsősorban a szabadság önmagáért és önmagában, nem pedig a külső ellenséges elnyomóktól való felszabadítás. A győztes ukrán forradalom kikapcsolta ugyanazt a "Yandexet", amelyre Lukasenka rátette a kezét forradalom megállítása érdekében.

A szabadság lokalizálása

A belorusz események megrontják az örök ellenfeleket - az orosz hazafiakat és az orosz nyugatbarát értelmiségieket. Ez utóbbi természetesen támogatja a belarusz tiltakozást, bár inkább az oroszellenes tartalom nagyobb részét látná benne és a Kremlt a hagyományos gonosz szerepében.

Ezért vágyakoznak a belorusz városokban életmentő pletykákra az orosz OMON-ról (különleges rendeltetésű mobil csapat - rendőrségi egység - fordító). Lehetetlen elképzelni a paranoid bizalmatlanságban szenvedő Lukasenkát, hogy egy kritikus pillanatban és harminc fegyvertelen orosz magánharcos letartóztatása után, önmaga hirtelen megtölti fővárosát idegenekkel, vagyis egy másik államnak esküt tevő, külföldi parancsnak engedelmeskedő fegyveres szakemberekkel.

A hazafiak számára a Donbaszban harcolt orosz katonák letartóztatása, legyenek akár magánjellegűek, és a Lukasenka által említett Ukrajnába történő kiadatásuk lehetősége, nem illeszkedik a közeli szövetséges képéhez. Lukasenka népszerűségének csúcspontja az orosz nacionalisták,  u.n. gyerzsávnyikok, ( történelmi fogalom, csoport - a helyi etnikumok az orosz államra veszélyességére hivatkozók-fordító)  körében már rég elmúlt. Számukra, ha Lukasenka egy közös nagy haza valódi patriótája lenne, régen  hozzácsatolta volna Fehéroroszországot, de ez a 26 év alatt nem történt meg , ami azt jelenti, hogy Lukasenkat nem egy közös nagy haza érdekli, hanem egy kicsit a saját hatalma.

Az orosz külpolitika egyik legfontosabb eleme a más kormányok ügyeibe való be nem avatkozás: mindent megtehetnek, amíg nem próbálkoznak oroszellenes állásponttal érvelni. Fontos, hogy Moszkva megmutassa, hogy kényelmesebb vele együttműködni, mint a Nyugattal, amely más emberek ügyeibe avatkozik és megjegyzéseket tesz, kioktat. 

Lukasenka esetében 2020-ban azonban a bevált rendszer kudarcot vall. Először: a jelenlegi választások során Moszkvára szokatlan helyzet alakult ki: a vele barátságos diktátor egyelőre hangosabban fejti ki az oroszellenes álláspontját, mint demokratikus ellenfelei.

Putyin ha egyértelműen támogatja Lukasenkát, az orosz többség szemében nemcsak nyer, hanem veszít is. Az Oroszországban  barátnak nem Lukasenkát, hanem az egész belorusz népet tekintik. Ezért az, aki legyőzi az embereket, legyőzi Oroszország barátait. Nehéz lesz bebizonyítani az ellenkezőjét, mivel a tiltakozók között nincsenek oroszellenes szlogenek. Számos moszkvai propagandista nem hajlandó összehasonlítani a belarusz tüntetést az ukránnal.

Az orosz többség képviselőinek kétségei lehetnek. Ha Putyin most támogatja a Lukasenka-féle atrocitásokat, akkor ő maga is képes erre. Eközben az orosz elnök még az örök ellenségei - a liberális kisebbség - ellen sem engedi meg magának a hasonló atrocitásokat, nem is beszélve a Jekatyerinburgban, a Sieszben vagy a Habarovszkban zajló többségi képviselők tiltakozásáról, amelyet óvatosabban kezelnek.

Putyin abban a helyzetben van, hogy feleljena vidéki  rokon erőszakos bűncselekményeiért és rossz viselkedéséért, akiktől valóban szeretne elszakadni, de aki rokonságot megtartja, gondolatait a jövőbeni vagyonmegosztásról és a gyermekek szemében nem hajlandó elveszteni az idősebbek tekintélyét. Időközben a hatás fordított lehet. Putyin többször is világossá tette, hogy szükség esetén megakadályozhatja a narancssárga forgatókönyvet, ha kell majd erővel. Most még a lojális orosz állampolgárok is összevetik szavait azzal, amit Fehéroroszországban látnak, és nem szeretik azt a képet, amit ebből látni lehet.

Kedves idegen

Vannak olyan forradalmak, amelyek megváltoztatják az országok geopolitikai választását, és ehhez készülnek, és vannak olyanok, amelyek nem változtatják meg. Az ukrán Maidan a szabadság földrajzi megértésének élénk példája: nemcsak minőség, hanem csatlakozási hely, egy franchise, amelynek fiókját a lehető leghamarabb meg kell nyitni. Ez egy teljesen jól működő modell, amely egynél több kelet európai nemzetet hozott Európába.

 A fehérorosz tiltakozás jól látható helyén nincs igény a geopolitikai orientáció megváltoztatására, ez kevésbé érthetővé és kevésbé érdekessé teszi a nyugati politikusok és újságírók számára. Ez a válasz Michael McFaul szomorú tweetjére, hogy miért olyan kevés Fehéroroszország a nyugati sajtó első oldalán. A számos oroszellenes poszter, Putyin karikatúra és az európai zászlók jelentősen egyszerűsítik a beloruszok belépését a csúcsra, de szűkítik a tiltakozási alapot.

Ha azonban a Nyugat a belorusz forradalom iránt jobban érdeklődik, mint jelenleg, nehéz lenne megfelelő javaslatot megfogalmazni Fehéroroszország számára. Végül is, még ott is úgy érzik, hogy nem egy oroszpárti rendszerről van szó, amely elnyomja a nyugatbarát lakosságot, megakadályozva számukra a kívánt geopolitikai döntés meghozatalát.

 A Nyugat felé haladva Fehéroroszországnak a közép- és kelet-európai fiatal demokráciák felszabadításáért hálás csoportban kell lennie . De ebben a csoportban határozottan kiemelkedne megbízhatatlansága, oroszbarát együttérzése és  a második világháború menetével és eredményeivel kapcsolatosan kialakult  orosz szemlélete alapján. Fehéroroszország megosztaná ezt a összekovácsolt csoportot, amelynek egysége különösen értékes a magabiztos Oroszország határain.

A különféle gazdasági, szociális és életminőségi mutatók szerint  Fehéroroszország nem jutna be a nyugati közösségbe ugyanazon kritériumok alapján, amelyek alapján Oroszország maga sem jutott a oda a kilencvenes években.

 Az autoriter rendszer megváltozása Fehéroroszországban továbbra is  az ország belső ügye, minta  külpolitikai műveletek és a geopolitikai rivalizáció is. Ez az oka annak, hogy a belorusz rezsim közeledő összeomlása és az azt követő események sokkal inkább, mint az ukrán események, az Oroszország politikai átalakulásának lehetséges lehetőségeiről szólnak, ahol Vlagyimir Putyin perszonalista rezsimje a közvélemény hangulata miatt nem tűnik egyszerű geopolitikai változásnak.

A cikk a Carnegie Moscow Center honlapján az alábbi linken érhető el:

https://carnegie.ru/commentary/82482

A szerző: a Carnegie Alapítvány moszkvai központjának főszerkesztője: Alexander Baunov

Megjelent 2020. augusztus 14-én

Fordította Péter János