A holokauszt történeti kontextualizációja annak függvényében módosul az idők során, hogy milyen fogalmi rendszer van éppen leginkább érvényben. Kezdetben a fasizmus fogalmával lehetett legfőképpen operálni, az ötvenes-hatvanas évekre a totalitarianizmus lett a vezető fogalmi iránytű, azóta pedig a posztkoloniális fogalmi rend Prokrusztész ágyába próbálják gyömöszölni a témát. A rasszizmus és az antiszemitizmus ezekhez képest leíró jellegű meghatározások, a szétválasztásuk mélyén ráadásul tautológia rejlik, hiszen az antiszemitizmus érdemben a rasszizmus egyik formája.
Nem lehet tehát e kontextualizációs lehetőségek közt érdemben választani, mivel hermeneutikai kérdésről van szó. A jelentésadás az értelmezői horizont változásával mindig változik, mozdul tovább.
Az áldozatközpontú történeti megközelítés – a maga gyakran rejtett előfeltevéseivel és szükségképpen moralizáló tónusával – a kollektív emlékezet történeti tudatot formáló hatásával függ össze.
A történész a maga racionális megközelítésével soha nem csúszhat át egészen az áldozati nézőpont oldalára. Ennek részben a forráshiány az oka, döntőbb módon pedig a történések kívülről és felülről való láttatásának szakszerűségi igénye.
Amikor a kollektív emlékezet történeti tudatot befolyásoló hatása majd mérséklődik, az áldozati nézőpont egy újabb történeti problémára tevődik át, a holokauszt e jelentése és jelentősége pedig halványulni fog.
A nyugati átértékelő-dekolonizáló történetírási irányok fő veszélyének azt tartom, hogy fel- és megerősítik a posztkoloniális népek nacionalizmusát.
Ami a volt gyarmattartók felől nézve ugyanis visszamenőleges történelmi jóvátételnek tűnik, az a volt gyarmatok felől tekintve könnyen mások elnyomására szolgáló hatalmi legitimációvá válhat, melyet immár történelmi alapokra helyeznek.
