Az első konfigurációt vámpírkastélynak nevezem. A vámpírkastély a bűntudat terjesztésére szakosodik. Egyszerre hajtja egy pap vágya, hogy kiátkozzon és elítéljen; egy pedáns akadémikus vágya, hogy első legyen a hiba látványos meglobogtatásában; és egy hipszter vágya, hogy egy legyen a kifinomult belső kör tagjai közül. A vámpírkastély megtámadásának fő veszélye az, hogy úgy fog tűnni – és a vámpírkastély mindent meg fog tenni, hogy erősítse ezt a benyomást – mintha a támadó a rasszizmus, a szexizmus és a heteroszexizmus elleni harcot is támadná.

A vámpírkastélyokban

De a vámpírkastélyok távolról sem az egyetlen legitim kifejeződései az ilyen küzdelmeknek, és épp akkor érthetjük meg őket, ha polgári-liberális perverziónak és a fenti mozgalmak energiáinak elnyelésére épülő szerkezeteknek tekintjük őket. A vámpírkastély abban a pillanatban született, amikor a magát nem identitás-kategóriák alapján meghatározni akaró küzdelem átalakult olyan „identitások” keresésévé, melyeket majd elismer a burzsoá nagy Másik.[1]

Az a privilégium, melyet fehér férfiként határozottan élvezek, részben azt is magába foglalja, hogy nem ügyelek az etnicitásomra és a nememre, ezért kijózanító és revelatív tapasztalat, amikor alkalmanként felhívják a figyelmemet az ezzel kapcsolatos vakfoltjaimra. Ugyanakkor ahelyett, hogy olyan világot keresne, amelyben mindenki felszabadulhat az identitás-központú osztályozástól, a vámpírkastély arra törekszik, hogy visszaterelje az embereket identitás-táboraik karámjai közé, ahol örökké a domináns hatalom fogalmai által meghatározottak, megbénítva az öntudatosság és elszigetelve a szolipszizmus logikája szerint, amely ragaszkodik hozzá, hogy nem érthetjük meg egymást, hacsak nem tartozunk ugyanazon identitás-csoportba.

Felismertem egy lenyűgöző mágikus inverz kivetítés-elutasítás mechanizmust, amitől a vámpírkastély tagjai az osztály fogalmának puszta említését mostanra automatikusan úgy kezelik, mintha azt jelentené, hogy valaki csökkenteni akarja a rassz és a nem jelentőségét.

Valójában éppen ellentétes a helyzet, hiszen végeredményben a vámpírkastély a rassz és a nem liberális értelmezését használja arra, hogy elhomályosítsa az osztály fogalmát. Feltűnő, hogy az idei, a privilégiumok kérdéséről szóló összes abszurd és traumatikus Twitter-vihar vitájából kimaradt az osztályprivilégiumok kérdése.

A feladat, akár eddig, továbbra is az osztály, a nem és a rassz artikulációja – ugyanakkor a vámpírkastély alapító mozzanata az osztály leválasztása a többi kategóriáról.

Kilépés a vámpírkastélyból – I. rész

A vámpírkastélyokat az alábbi probléma megoldására hozták létre: hogyan birtokolhatsz hatalmas vagyont és hatalmat úgy, hogy mégis te tűnj az áldozatnak, a marginálisnak és az ellenzékinek? A megoldás már adott volt – a keresztény egyházban. Ezért a vámpírkastély azokhoz az ördögi stratégiákhoz, sötét patológiákhoz és pszichológiai kínzóeszközökhöz folyamodott, melyeket a kereszténység talált fel, és melyeket Nietzsche mutatott be A morál genealógiájában. A rossz lelkiismeretnek ez a papsága, a vallásos bűntudat-kereskedőknek ez a fészke pontosan az, amit Nietzsche megjósolt, mikor azt írta, hogy valami rosszabb van alakulóban, mint a kereszténység. Most itt is van.

A vámpírkastély a fiatal diákok energiájából, szorongásaiból és aggodalmaiból táplálkozik, de mindenekfölött abból él, hogy egyes partikuláris csoportok szenvedését – minél marginálisabb, annál jobb – akadémiai tőkévé alakítja. A vámpírkastély legdicsőségesebb tagjai azok, akik felismerik a szenvedés új piacát – aki talál egy csoportot, amelyik elnyomottabb és alávetettebb a korábban felismert kizsákmányoltaknál, az nagyon gyorsan lépked majd felfelé a ranglétrán.

A vámpírkastély első törvénye: individualizálj és privatizálj mindent!

Miközben elméletben azt állítják magukról, hogy támogatják a strukturális szempontú kritikát, a gyakorlatban sosem foglalkoznak semmi mással, mint az egyéni viselkedéssel. Néhányan a munkásosztálybeliek közül nem valami jól neveltek, időnként nagyon gorombán viselkednek. Emlékezzünk: egyes egyének elítélése mindig fontosabb, mint a személytelen struktúrák figyelembevétele. A tényleges uralkodó osztály az individualizmus ideológiáját propagálja, miközben osztályként működik. (Amit „összeesküvésnek” szoktunk nevezni, az gyakran az uralkodó osztály osztályszolidaritása.)

A vámpírkastélyok mint az uralkodó osztály balek-szolgái ezzel ellentétesen tevékenykednek: szóban a „szolidaritás” és a „közösségiség” oldalán állnak, miközben úgy cselekszenek, mintha a hatalom által kijelölt individualista kategóriák tarthatók volnának. Mivel szemléletük alapjait tekintve kispolgáriak, a vámpírkastélyok tagjaiban nagy a versenyszellem, de ezt a polgárságra jellemző passzív-agresszív stílusban elfojtják.

Nem a szolidaritás tartja össze őket, hanem a kölcsönös félelem: a félelem, hogy bárki lehet az, akit legközelebb kiütnek, kitesznek, elítélnek.

A vámpírkastély második törvénye: dolgozz azon, hogy a gondolkodás és a cselekvés nagyon, nagyon nehéznek tűnjön!

Csak semmi könnyedség, és határozottan semmi humor. A humor definíció szerint komolytalan dolog, nem igaz? A gondolkodás elegáns hangú és gondterhelt tekintetű emberek kemény munkája. Ahol magabiztosságot látsz, terjeszd a szkepszist! Mondd azt: csak ne kapkodjunk, ezt még jóval alaposabban át kell gondolnunk. Ne felejtsük el, hogy meggyőződésekkel rendelkezni elnyomó dolog, ami minden bizonnyal gulágokhoz vezet.

A vámpírkastély harmadik törvénye: terjeszd a bűntudatot, amennyire csak tudod!

Minél több a bűntudat, annál jobb. Az embereknek rosszul kell érezniük magukat: ez annak a jele, hogy felismerik a dolgok súlyát. Osztályprivilégiumokkal rendelkezni teljesen rendben van, ha bűntudatot érzel a privilégiumaid miatt, és ha bűntudatot tudsz ébreszteni más, alárendelt osztályok tagjaiban is. Ezzel jót teszel a szegényekkel is, nem igaz?

A vámpírkastély negyedik törvénye: esszencializálj!

Noha a vámpírkastélyok tagjai azt állítják magukról, hogy a genderfluiditás, a pluralitás és a sokféleség oldalán állnak – részben azért, hogy elfedjék saját, mindig is gazdag és privilegizált vagy polgári-asszimilációs hátterüket –, az ellenséget mindig esszencializálni kell. Mivel a vámpírkastélyokat mozgató vágyak jórészt egy pap vágyai arra, hogy kiátkozzon és elítéljen, szükség van a Jó és a Rossz közötti különbségtételre, melyek közül az utóbbi az esszenciális jellegű. Ismerd fel a stratégiát! X tett egy megjegyzést / viselkedett valahogy; ezek a megjegyzések / viselkedésmódok transzfóbnak, szexistának stb. tekinthetők. Ez eddig oké. A következő lépés üt igazán. X maga transzfób / szexista stb. A teljes identitásukat az egyetlen helytelen megjegyzés vagy viselkedési botlás határozza meg. Mikor a vámpírkastély összehívja a boszorkányüldözést, az áldozatot – aki jellemzően munkásosztálybeli háttérrel rendelkező személy, aki nem iskolázott a burzsoázia passzív-agresszív etikettjében – megbízhatóan bele tudják hajszolni, hogy elveszítse a türelmét, és ez csak tovább erősíti pária pozícióját a lincselés legújabb áldozataként.

A vámpírkastély ötödik törvénye: gondolkozz úgy, akár egy liberális (hiszen az vagy)!

A vámpírkastély folyamatosan azon dolgozik, hogy felébressze a reaktív természetű felháborodást azzal, hogy újra és újra rámutat az ordítóan nyilvánvalóra: a tőke tőkeként viselkedik (nem valami kedves tőle!), az elnyomó államapparátusok elnyomóak. Tiltakoznunk kell!

Neoanarchia az Egyesült Királyságban

A második libidinális forma a neoanarchizmus. Neoanarchizmus alatt a legkevésbé sem azokra az anarchistákra és szindikalistákra gondolok, akik részt vesznek valódi munkahelyi szerveződésekben, mint amilyen a Solidarity Federation.[2] Sokkal inkább azokra, akik anarchistaként határozzák meg magukat, de a politikai tevékenységük ritkán haladja meg a diáktüntetéseket és teremfoglalásokat, valamint a Twitteren történő kommentelést. Akár a vámpírkastély lakói, a neoanarchisták jellemzően kispolgári háttérrel rendelkeznek vagy még ennél is felsőbb osztályból érkeznek.

Ők is túlnyomórészt fiatalok: a húszas éveikben vagy a harmincas éveik elején járnak. Ami a neoanarchista álláspontot megalapozza, az a szűkös történelmi horizont. A neoanarchisták semmi mást nem tapasztaltak, mint a kapitalista realizmust. Mire a neoanarchisták politikai öntudatra ébredtek – és sokan szemmel láthatóan nem túl rég tették ezt, figyelembe véve magabiztos harsányságukat, mellyel néha megnyilvánulnak –, a Munkáspárt már blairista üres héjjá vált, bevezetve a neoliberalizmust a társadalmi igazságosság apró dózisaival kísérve.

A fő probléma az a neoanarchizmussal, hogy gondolattalanul visszhangozza ezt a történelmi pillanatot, ahelyett, hogy kiutat kínálna belőle. Elfelejti, vagy talán egyáltalán nem ismeri a Munkáspárt szerepét a nagy iparágak és közművek államosításában vagy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat [National Health Service] megalapításában. A neoanarchisták azt állítják, hogy „a parlamenti politika sosem változtatott semmin”, vagy hogy „a Munkáspárt mindig is haszontalan volt”, miközben tüntetni mennek a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatért, és újra tweetelik a jóléti állam maradékainak lebontásáról szóló panaszokat.

Egy furcsa rejtett szabály húzódik a háttérben: rendben van az ellen tüntetni, amit a parlament tesz, de nincsen rendben bemenni a parlamentbe vagy a tömegmédia területére, hogy az ember onnan próbálja a változásokat előre mozdítani. A főáramú médiát el kell ítélni, de nézni kell a BBC Question Time című műsorát, hogy panaszkodni lehessen róla a Twitteren. A purizmus és a fatalizmus összemosódik; jobb, ha semmilyen módon sem ronthat meg bennünket a főáram romlottsága, jobb akár értelmetlenül „tiltakozni”, mintsem bemocskolni a kezünket.

Így nem csoda, hogy olyan sok neoanarchista depresszióssá válik. Ezt a depressziót kétségtelenül erősítik az egyetem utáni élet szorongásai, mivel – akár a vámpírkastély esetében – a neoanarchizmus természetes otthonai az egyetemek, és jellemzően azok terjesztik, akik most végzik, vagy épp most végeztek posztgraduális tanulmányaikkal.

Mi a teendő?

Miért került előtérbe ez a két konfiguráció? Az első indok az, hogy a tőke virágozni engedte őket, mivel ezek a tőke érdekeit szolgálják.

A tőke lebontotta a szervezett munkásosztályt az osztálytudatosság felszámolásával, kegyetlenül leigázta a szakszervezeteket, miközben arra csábította a „keményen dolgozó családokat”, hogy saját szűken meghatározott érdekeik alapján határozzák meg magukat az osztályuk tágabb érdekei helyett.

De miért foglalkozna a tőke egy olyan „baloldallal”, mely az osztályalapú politizálást moralizáló individualizmusra cseréli, és ezáltal a szolidaritás termelése helyett a félelmet és a bizonytalanságot terjeszti?

A második ok az, amit Jodi Dean kommunikációs kapitalizmusnak nevezett. Talán figyelmen kívül lehetne hagyni a vámpírkastély és a neoanarchizmus jelenségét, ha nem a kapitalista kibertérben működnének. A vámpírkastély vallásos moralizálása évek óta jellemez egy bizonyos „baloldalt” – de ha valaki nem volt tagja az egyháznak, úgy elkerülhette a miséket. A közösségi média esetében már nem ez a helyzet, kevés a védelem a diskurzus által terjesztett pszichés patológiáktól.

Mit tehetünk most?

Először is, elengedhetetlen az identitáspolitika visszautasítása, és annak a felismerése, hogy nincsenek identitások, csak vágyak, érdekek és identifikációk.

A brit kritikai kultúrakutatás fontossága jórészt abban állt – miként azt John Akomfrah (jelenleg a Tate Modernben kiállított) The Unfinished Conversation című installációja és a The Stuart Hall Project című filmje erőteljesen és megindítóan felfedte –, hogy ellenállt az identitásközpontú esszencializmusnak.

Ahelyett, hogy az embereket már létező egyenértékűségek láncolatába dermesztette volna, az volt a lényeg, hogy rámutasson ezen artikulációk esetlegességére és plasztikusságára. Új artikulációk mindig létrehozhatók. Senki sem valami a lényegét tekintve. Sajnos a jobboldal hatékonyabban használja ezt a belátást, mint a baloldal. A polgári-identitáspolitikai baloldal tudja, hogy hogyan terjessze a bűntudatot és hogyan tartson boszorkányüldözést, de nem tudja, hogyan lehet téríteni. De végül is nem is ez a célja. Nem az a céljuk, hogy népszerűsítsék a baloldali pozíciót, vagy hogy embereket nyerjenek az ügynek, hanem hogy az elit felsőbbrendű pozíciójában maradhassanak, az osztályhelyzetből adódó felsőbbrendűséget megduplázva a morális felsőbbrendűséggel. „Hogy mersz beszélni? Mi vagyunk azok, akik a szenvedőkért szólnak!”

Ugyanakkor az identitásközpontú szemlélet visszautasítása csak az osztály fogalmának visszavezetésével lehetséges. Az a baloldal, amelynek nem az osztályfogalom a magva, csak liberális nyomásgyakorló csoport.

Az osztálytudat mindig kettős: magában foglalja az egyidejű tudást arról, hogy az osztályhelyzet miként keretezi és formálja a tapasztalatokat, és a tudást arról a sajátos pozícióról, melyet az osztálystruktúrában elfoglalunk.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a célunk nem a burzsoázia elismerésének megszerzése, és még csak nem is magának a burzsoáziának a megsemmisítése. Magát az osztálystruktúrát – egy struktúrát, amely mindenkinek árt, még annak is, aki materiális értelemben profitál belőle – kell megsemmisíteni. A munkásosztály érdeke mindenki érdeke; a burzsoázia érdeke a tőke érdeke, vagyis senkinek sem az érdeke.

A küzdelmünknek egy új és bámulatos világ létrehozására kell irányulnia, nem pedig a tőke által létrehozott, torzított identitások tartósítására.

Ha ez ijesztő és félelmetes feladatnak tűnik, hát legyen. De már most belefoghatunk az előkészítő munkába. Valójában az ilyen feladatok túlmutatnak előkészítő jellegükön: egy önserkentő folyamattá, önbeteljesítő jóslattá válhatnak, mely során a szubjektivitás burzsoá módjai felbomlanak, és egy új univerzalitás kezdi felépíteni önmagát.

Meg kell tanulnunk, vagy újra kell tanulnunk, hogy hogyan építsük ki az elvtársiasságot és a szolidaritást ahelyett, hogy a tőke munkáját végeznénk egymás elítélésével és gyalázásával.

Ez természetesen nem jelenti, hogy mindig egyet kellene értenünk; ellenkezőleg, létre kell hoznunk azokat a körülményeket, amelyek között az egyet nem értés félelem, kirekesztés és kiátkozás nélkül kaphat teret. Nagyon stratégikusan kell gondolkoznunk a közösségi média használatát illetően, nem feledve el, hogy

bár a tőke libidinális mérnökei a közösségi média egyenlőségelvűségét hangsúlyozzák, valójában olyan, jelenleg ellenséges területről van szó, mely a tőke újratermelődését szolgálja.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne foglalhatnánk el, és ne használhatnánk az osztálytudat termelésére. Ki kell törnünk a kommunikációs kapitalizmus „vitáiból”, melyekben a tőke hízelgő szavának engedve részt veszünk, és emlékeznünk kell, hogy az osztályharcban veszünk részt. Nem az a cél, hogy „aktivistákká” váljunk, hanem hogy segítsük a munkásosztályt saját maga aktivizálásában és átalakításában. A vámpírkastélyon kívül minden lehetséges.

[1] A Nagy Másik a lacani pszichoanalitikus diskurzusban használatos fogalom, Fisher žižeki értelemben használja. A fogalomhoz lásd: Slavoj Žižek: A nagy Másik nem létezik. Thalassa, 1998. (2–3): 34–50.

[2] A Solidarity Federation brit anarchoszindikalista szervezet. Jelenlegi nevét 1994-ben kapta, korábban Direct Action Movementnek (1979–1994), még korábban Syndicalist Workers’ Federationnek (1950–1979) nevezték.