Az indiai társadalom kirekesztettjei a dalitok (érinthetetlenek), akiknek az a sorsuk, hogy puszta kézzel, védőfelszerelés nélkül csatornát tisztítsanak. Ötnaponta hal meg egy indiai a fekáliával teli aknákban. Kitörniük gyakorlatilag lehetetlen.

A kisfiú odasétált édesapja élettelen testéhez a krematóriumban, elhúzta fejéről a fehér lepedőt, kezébe vette a halott arcát és zokogott. A 37 éves Anil munkavégzés közben vesztette életét: szennyvízcsatornát tisztított a puszta kezével, védőfelszerelés nélkül.  Egy kötél segítségével ereszkedett le a több méter mély csatornába, de a kötél kilazult a dereka körül, és a férfi a mélybe zuhant. Az egyetlen kereső volt a családban, három gyereket hagyott árván.

Az apja holtteste felett zokogó kisfiú fotóját egy indiai újságíró osztotta meg Twitteren, a poszt több tízezer megosztást kapott. Rövid időn belül egymillió rúpia, több mint 3 millió forint gyűlt össze a családnak a tisztességes temetésre.

A fotó és az eset újra ráirányította a figyelmet arra, hogy bár 2018-at írunk, Indiában még mindig százezrek foglalkozása az, hogy kézzel tisztítják a latrinákat, a szennyvízcsatornákat, a vízöblítés nélküli úgynevezett száraz vécéket, szennyvízgyűjtő tartályokat. És ez nemcsak tisztátalan, de az egyik legveszélyesebb munkának is számít: az elmúlt egy évben több mint 120-an lelték halálukat, amikor alámerültek a szennyben.

Elképesztően sok egészségügyi veszély fenyegeti azokat, akik ezt a gyomorforgató foglalkozást űzik. A hányinger a legkisebb gond. Súlyos bőrfertőzéseket kaphatnak a dolgozók, akiknél gyakori az anémia és a sárgaság. A szennyből mérgező gázok (metán, hidrogén-szulfid, szén-dioxid, szén-monoxid) szabadulnak fel, amik károsítják a szemet, súlyosabb esetben halált is okozhatnak. És ott veselkedik rájuk az elképzelhető legrosszabb halál: megfulladnak a fekáliával, veszélyes kórházi szeméttel, ipari hulladékkal teli csatornában. A csatornatisztítók többsége nem éli meg a 60 évet.

Sachin Kumar még csak 35 éves, de már 15 éve csatornatisztító. A Times of India napilapnak mesélte el, hogy egyszer ő is majdnem meghalt, amikor kinyitott egy szennyvíztartályt és rögtön elájult. Ő is ugyanolyan körülmények között dolgozik, mint társai. Kosár és kötél a munkaeszköze, védőfelszerelése nincs.

Még ivóvizet sem kapunk, vagy szappant, hogy az elvégzett munka után megmossuk a kezünket.

Elég egy 45 másodperces videó is ahhoz, hogy világos legyen, milyen ez a munka a gyakorlatban:

Még az árnyékuk is mérgező

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalmat végletekig megosztó kasztrendszer tovább él Indiában, mint a több százezer (egyes becslések szerint egymilliónál is több) csatornatisztító léte. A munkát túlnyomó többségben a dalitok végzik. A hindu kasztrendszerben a dalitok dolga az, hogy a vallásilag tisztátalannak számító foglalkozásokat űzzék: például szemetet szedjenek, utcát söpörjenek, dögöket és ürüléket takarítsanak el, csatornát tisztítsanak, vécét pucoljanak. A hiedelem szerint ezek a munkák vallásilag beszennyezik az embert, és ez a tisztátalan állapot fertőző, ezért is kerülik az érinthetetlenekkel fizikális kontaktust.

A dalitok által érintett étel vagy víz szennyezettnek számít, szélsőséges esetekben még az árnyékukat is mérgezőnek találják.

A dalitokat, vagy más néven érinthetetleneket a társadalom aljának tekintik. Bár India demokratikus berendezkedésű, ma is a kasztrendszer diktálja, ki kivel házasodhat, ki mit ehet és ki tisztítsa ki az eldugult csatornákat.

A 13 milliós Mumbai-ban 30 ezren dolgoznak csatornatisztítóként. Szinte kivétel nélkül dalitok azok, akik összeszedik a szemetet, seprik az utcákat, tisztítják a csatornákat, rakodják a szemeteskocsikat. Bőven van munkájuk: India pénzügyi, kereskedelmi és szórakoztató központja 7 tonna hulladékot termel naponta, aminek egy részét ugyan elégetik (ezért is olyan rossz minőségű India levegője), a nagyját viszont puszta kézzel takarítják el azok, akiknek ez a sors jutott.

Az, hogy pontosan hányan végzik a világ legnépesebb országában a kézi csatornatisztítást, nehéz megmondani. Hivatalos adatok nincsenek, a becslések pedig nagyon eltérők, mivel a dalitok jogaival eddig nem nagyon törődtek, így azt sem igazán tartják fontosnak Indiában, hogy egyáltalán számon tartsák őket. A legtöbbet emlegetett adat a 180 ezer: ennyi lehet azon családok száma, ahol a csatornatisztításból próbálnak megélni. A nők takarítják a száraz WC-ket, vagyis azokat a toaletteket, amiket nem lehet öblíteni, nincs tartályuk, ezért naponta kell kiszedni belőlük a fekáliát. A férfiakra hárulnak a nehezebb fizikai munkával járó feladatok: az eldugult szennyvízcsatornák és a szennyvízgyűjtő tartályok tisztítása.

Arra születtem, hogy ezt csináljam

Minden nap húsz ház vécéjét takarítom ki. Egy fémlemezt és egy seprűt használok, ezekkel távolítom el a vécében összegyűlt ürüléket, amit egy kosárban gyűjtök össze. Kiviszem, és kihajítom egy elhagyatott helyre. Ez a munka annyira szörnyű, hogy enni sincs kedvem

– Manisha beszámolójával indul a Human Rights Watch 2014-ben készült jelentése az indiai csatornatisztítókról. A nemzetközi emberjogi szervezet különösen a nők embertelen helyzetére hívta fel a figyelmet. Az aktivisták jártak olyan indiai faluban, ahol a hatóság tudtával 12 család nőtagjai járták a házakat, és tisztították ki kézzel a vécékből a fekáliát. A nők minden reggel összegyűjtötték az ürüléket, majd később a nap folyamán visszamentek oda, ahol takarítottak, hogy megkapják a család ételmaradékát. Pénzt nem kaptak a munkájukért, csak a maradék ételt, és néha használt ruhát. Egyikük beszámolója szerint volt, hogy nem adtak neki ennivalót, ezért nem is ment ahhoz a házhoz vécét pucolni, de megfenyegették, ha nem megy takarítani, akkor nem gyűjthet tűzifát és nem legeltetheti az állatait a köztulajdonban álló földeken. Nem volt más választása, reggelenként ment, és szedte az ürüléket.

Nem elég, hogy embertelenül megalázó munkát végeznek, a dalitokat számos más módon is diszkriminálják, mivel a hiedelem úgy tartja, hogy fizikális és spirituális értelemben véve is tisztátalanok. Gyerekeiket nem engedik iskolába járni, nem imádkozhatnak a többiekkel együtt, nem ihatnak vizet onnan, ahonnan a többiek isznak, és halottaikat is külön területen kell eltemetniük, elszeparálva a felsőbb kasztokhoz tartozóktól.

Kitörni szinte lehetetlen. Azok, akik megpróbálják lerázni magukról a sorsukat, hogy emberhez méltó munkát találjanak, azzal szembesülnek, hogy a társadalmi bélyeg örökké éktelenkedik rajtuk. Nemrég a Guardian közölt hosszabb lélegzetű riportot a témában. A cikkben megszólal egy férfi, Deepak, aki tíz éve költözött Delhibe, hogy munkát találjon. Tudta, hogy bárhova is jelentkezik, csak egyetlen munkalehetőség lesz számára.

Csatornatisztító vagyok. Arra születtem, hogy ezt csináljam.

A sorsába beletörődő férfi ugyan kapott munkát egy autógyárban, de teljesen megszabadulni nem tud a társadalom által rászabott karmától: havonta legalább kétszer kényszerítik arra a gyárban, hogy tisztítsa ki a szennyvíztartályt, védőfelszerelés nélkül. Szeptemberben három kollégája halt meg egy ilyen tartály tisztítása közben.

Jönnek a robotok, és szerencsére elveszik a munkájukat

Több törvény is született Indiában arra, hogy visszaszorítsák a kézi csatornatisztítást. Az elsőt 1955-ben hozták, a legutóbbit öt évvel ezelőtt. Azonban soha senkit nem ítéltek még el azért, mert csatornatisztítót alkalmazott.

A legnagyobb foglalkoztató a vasútközlekedési minisztérium. Indiában a vonat számít a fő közlekedési eszköznek, sok millióan használják a vasutat minden nap. Papíron nem, de feketén több ezer ember kényszerül arra, hogy a vasúti kocsikból kifolyó fekáliát és szemetet tisztítsa fel a sínekről.

Sok kritikai éri az indiai államvezetést, de a Nerandra Modi vezette kormány olyan tabutémákat vesz elő, amiket eddig nem nagyon mertek megpiszkálni a világ második legnépesebb országában. Az ambiciózus reformtervekkel előálló kormány nemierőszak-hullámra adott válaszával (erről bővebben itt írtunk), az 500 millió indiainak ingyen ellátást ígérő egészségügyi reformjával (ha megvalósul, a Modicare lehet a világ legnagyobb állam által finanszírozott egészségügyi programja) és a nagyra törő gazdasági terveivel a 2014-ben megválasztott Modi a történelemkönyvek lapjaira szeretne kerülni. Az ambiciózus politikai agendában nyilvánvalóan eltörpül a dalitok által végzett csatornatisztítás problematikája, de azt könnyű belátni, hogy bármilyen nagyívű gazdasági és társadalmi reform nem sokat ér addig, amíg

a városok csatornáiban mezítelen felsőtestű férfiak merülnek el a több méter mély szennyben, az eldugott falvakban pedig reggelenként nők kaparják fel a száraz vécék tartalmát.

Némi változás van, mert nemrég külön kormányzati hivatalt állítottak fel a kezelhetetlennek tűnő társadalmi problémára. A hivatal megpróbálta összegyűjteni, mégis mennyire tehető a kézi csatornatisztítás során elhunytak száma. Döbbenetes adat jött ki: 2017-ben ötnaponta halt meg egy indiai csatornatisztítás közben. 2017-től 2018 szeptemberéig 123 halálesetet történt, 1993-tól 2017-ig összesen 612. Az adatok azonban nem tükrözik teljesen a valóságot, mert a hivatal emberei angol és hindi újságok híreiből szemezgették és rakták ki az eseteteket, ráadásul a statisztikába nem számolták bele száraz toaletteket pucoló nőket, mert ők nincsenek kitéve a fulladás veszélyének, holott ők is védőfelszerelés nélkül dolgoznak – legtöbbjük súlyos bőrfertőzést kap.

Lehet, hogy a csatornatisztítók méltóságát nem felülről jövő reformok fogják visszaadni, hanem az olyan kezdeményezések, mint a keralai Genrobotics. A fiatal mérnökökből álló cég kifejlesztett egy félautomata robotot, ami kiváltaná a kézi csatornatisztítást. Az akna fölé állított szerkezetet ugyan manuálisan kell kezelni, de a csatorna mélyén egy kamera segítségével lokalizálja a dugulást, a fém karjai kitisztítják azt, és mindezt úgy, hogy senkinek sem kellett a csatornába másznia.

Kiemelt kép:  Zakir Chowdhury/Barcroft Images /  Getty Images