Diákok sétálnak Újvidékről Belgrádba / Szarajevó, 1993 / CreativeCommons

Lula visszatérése Brazíliában, Viktor Orbán leváltása, valamint a progresszív politika egyéb közelmúltbeli választási győzelmei gyakran támaszkodtak az újjáalakított tömegpárti gépezetre, történelmi személyiségekre és a hagyományos államvezetési gyakorlatra. Két héttel ezelőtt azonban Aleksandar Vučić szerb elnök vereséget szenvedett a „Diákok Listája” nevű párttól, amely kifejezetten vezető nélküli, pártfüggetlen, és közvetlen környezetvédelmi és társadalmi gyűlésekből született. Beszélgettünk Aleksandar Matković-csal, a barcelonai Környezettudományi és Technológiai Intézet kutatójával arról, hogyan készült fel a Diákok Listája a politikára – és milyen veszélyek várnak rá a hatalomban.

Gavin Jacobson: Ön úgy jellemezte a választásokat, mint egy „vezető nélküli” gyűlésekből álló hálózat és a diákjelöltek átvilágítása felé történő elmozdulást. Hogyan sikerült ennek a mozgalomnak a hagyományos politikai pártok felülről lefelé irányuló struktúráinak átvétele nélkül a tömeges mozgósítás energiáját fegyelmezett, győztes választási stratégiává alakítania?

AleksandarMatković: A kulcs az volt, hogy a mozgalom nem tiltakozásként indult, amely később „politikussá vált”. A megszállásoktól és blokádoktól kezdve a plenáris ülések már politikai intézmények voltak: olyan terek, ahol az emberek – gyakran órákig egyhuzamban – vitatták meg a lítiumkitermelést, a közforrásokat, az oligarchikus befolyást, az egészségügyet, az oktatást és az ország jövőjét. Ez a hosszú, kollektív politikai nevelési folyamat létrehozott valamit, ami a választásokon általában hiányzik: egy közös elemzést és egy valódi bizalmi alapot.

A választási forma ebből a gyakorlatból fakadt, nem pedig rá lett kényszerítve. A Diákok Listája nem egy vezető, egy pártapparátus vagy egy előre kiválasztott szakértői csoport köré épült. A karok javasolták a jelölteket, a jelölteket meghallgatták és alaposan megvizsgálták, a plenáris üléseken pedig szavaztak, vétóztak és módosították a listát. 2026 augusztusában a közgyűlések a több mint 300 potenciális jelölt közül 99-et kifogásoltak, majd később 38 jelöltet és helyettest eltávolítottak. Ez nem egy hagyományos jelöltkiválasztási folyamat volt; hanem a közvetlen demokrácia egyik formája, a jelöltek átvilágítása.

A fegyelem nem a hierarchiából fakadt, hanem az ismétlésből és az elszámoltathatóságból. Az emberek tudták, miért szavaznak, kire szavaznak, és mit jelent a megbízatás. A lista erőssége pontosan abban rejlett, hogy nem volt pártlista a szokásos értelemben: ez egy közgyűlések hálózatából származó megbízatás volt, vezető vagy szóvivő nélkül, diákjelöltek nélkül, de széles társadalmi összetételű, akadémikusokból, munkásokból, gazdákból, művészekből és szakértőkből állva.

Így a mozgalom a tiltakozás energiáját választási erővé alakította át azáltal, hogy a közgyűlést a politika alapegységeként megőrizte. Éppen ezért gondolom, hogy át kell gondolnunk a politika működését, hogy megértsük, mi történt éppen Szerbiában.

A közgyűlések nem azért „professzionalizálták” a mozgalmat, hogy nyerjenek; hanem azért, hogy a mozgalom saját demokratikus gyakorlatát választási alternatívaként érthetővé tegyék. És ez új.

Gavin Jacobson: Amikor egy radikális vagy vezető nélküli mozgalom áttörést ér el a szavazóurnáknál, gyakran belép egy olyan állami apparátusba, amelyet a rendszerbeli ellenzék hatástalanítására terveztek. Hogyan tud a Diák Lista vagy hasonló mozgalmak az állami hatalmat gyakorolni anélkül, hogy azok a bürokratikus és pénzügyi struktúrák magukhoz vonzanák őket, amelyeket éppen lebontani szándékoztak?

Aleksandar Matković: Ez a legfőbb veszély, és nem hiszem, hogy lenne rá garantált megoldás. Az állam nem egy semleges gépezet, amelyet egy jó kormány egyszerűen átvesz; hanem érdekek, jogi rutinok, pénzügyi függőségek és bürokratikus szokások összessége, amelyek hajlamosak önmagukat reprodukálni. Egy olyan mozgalom, amely intézményi biztosítékok nélkül lép be a kormányba, nagyon gyorsan egy újabb irányító erővé válhat.

Az első védelmi vonal az, hogy a legitimitás forrását az állam határain kívül tartsák. A plenáris ülések nem szabad, hogy a minisztériumokhoz kapcsolódó, pusztán díszítő jellegű „konzultációs testületekké” váljanak. Meg kell őrizniük azt a képességüket, hogy prioritásokat határozzanak meg, értékeljék a képviselőket, és visszavonják a támogatást, ha a megbízatást megsértik. A jelöltek átvilágítási folyamata megmutatta, hogy ez lehetséges: a közgyűlések még a választások előtt is eltávolíthattak neveket a listáról, annak ellenére, hogy erre formális jogi hatáskörük nem volt.

A második védelmi vonal a pénzügyek, a kinevezések, a közbeszerzések és a közforrások átláthatósága. Ha a mozgalom úgy lép be a kormányba, hogy érintetlenül hagyja azokat az átláthatatlan csatornákat, amelyeken keresztül az oligarchikus és párti érdekek működnek, azok el fogják nyelni. A küzdelem nem csupán arról szólhat, hogy ki tölti be a miniszteri posztokat; hanem azokról a mechanizmusokról is, amelyek lehetővé teszik a hatalom kisajátítását.

A harmadik védelmi vonal az, hogy az állami hatalmat ideiglenesnek és eszköznek tekintsük. A cél nem egy új, állandó pártállam felépítése lehet, hanem a közintézmények felhasználása a kollektív kapacitás bővítésére: közszolgáltatások, az erőforrások demokratikus ellenőrzése, helyi közgyűlések és olyan részvételi formák, amelyek túlélnek egy választási ciklust. A mozgalom győzelme figyelemre méltó volt – az előrejelzések szerint a Diákok Listája a szavazatok körülbelül 53 százalékát szerezte meg, és a 250 parlamenti mandátumból nagyjából 141-et –, de a kormányzás során kiderül, hogy horizontális gyakorlata képes-e ellenállni a végrehajtó hatalommal való érintkezésnek.

A kooptáció akkor kezdődik, amikor a képviselők azt mondják: „Most már jobban tudjuk; a közgyűlések a kampányhoz voltak hasznosak.” A mozgalomnak az első naptól kezdve el kell utasítania ezt a logikát.

Gavin Jacobson: Ön szerint mit tanulhat a globális baloldal Szerbia hagyományos pártstruktúrák elutasításából, és fordítva, mik a vakfoltok abban, ha megpróbáljuk teljesen megkerülni az állami intézményeket?

AleksandarMatković: Úgy gondolom, hogy az, amit baloldalnak tekintünk, ezeknek a tömeges mobilizációknak köszönhetően megváltozik. A szerb tapasztalat arra utal, hogy a baloldalnak nem feltétlenül kell hagyományos eszközökkel egy tömegpárt újjáépítésével kezdenie. A politikai intézmények iránti mély bizalmatlanság közepette a plenáris ülések olyasmit nyújtottak, amit a kortárs liberális és neoliberális, vezetőcentrikus pártok nem tudtak: olyan teret, ahol az emberek együtt tanulhattak, vitázhattak, dönthettek és cselekedhettek. A mozgalom környezetvédelmi és társadalmi küzdelmekből nőtt ki, nem pedig egy pártközpontból, és ez olyan legitimitást adott neki, amelyet a hagyományos ellenzéki pártok elvesztettek.

Miután azonban kialakultak, szervezetük egyre inkább egy rendkívül fejlett pártrendszerre kezdett hasonlítani, amely decentralizált és vezető nélküli, de nem koordinálatlan. Véleményem szerint remélem, hogy a jövőben egy újfajta pártformává válnak, mivel jelenleg nem ilyen minőségben vannak bejegyezve.

Ezt szem előtt tartva a globális baloldal három dolgot tanulhat. Először is, a szervezettség fontosabb, mint a karizma: Szerbia áttörését nem egy megmentő alak hozta létre, hanem több ezer ember, akik kollektív politikai kapacitást fejlesztettek ki. Másodszor, a mozgalmaknak tartós megfontolási terekre van szükségük, nem csupán mobilizációs pillanatokra. Harmadszor, a választási részvétel nem feltétlenül jelenti a liberális pártforma belső logikájának átvételét; a Diákok Listája megmutatta, hogy a jelöltválasztás, az elszámoltathatóság és a program olyan közgyűléseken keresztül is megszervezhető, amelyek a liberalizmuson túl is fejlődhetnek.

Vannak azonban valódi vakfoltok is. A vezető nélküli működés az ellenállásban hatékony, a kormányzáshoz azonban koordinációra, szakértelemre, tárgyalási készségre és a népszerűtlen döntések meghozatalának képességére van szükség. A konfliktusok megoldására szolgáló egyértelmű demokratikus mechanizmusok hiányában a horizontális szerveződés megbénuláshoz vezethet – vagy a háttérben informális hatalmi struktúrák tölthetik ki az űrt. Szerencsére a Lista mögött álló mozgalom rendelkezik ezekkel a mechanizmusokkal, de senki sem tudja, hogyan fognak működni parlamenti környezetben.

Ráadásul maga a Diák Lista sem egy koherens ideológiai struktúra; ellentmondásokat és örökölt társadalmi megosztottságokat rejt magában, és éppen nyitottsága tette lehetővé a koalícióépítést, ugyanakkor a kormányzást is sebezhetővé teszi.

A közgyűlések sem kerülhetik meg egyszerűen az államot. A közinfrastruktúrát, a bíróságokat, az adózást, az energiaellátást, az egészségügyet és a rendfenntartást nem lehet teljes egészében közgyűléseken keresztül irányítani. A kihívás nem az, hogy az intézményeket pusztán a megszüntetésük kedvéért szüntessük meg (bár egyes intézményeket valóban megszüntetnek majd, mint például az ALTA bankot, amely korábban a rezsimhez állt közel, állítólag bűncselekményekbe keveredett, és nemrég elvesztette engedélyét), hanem az, hogy azokat demokratikus ellenőrzés alá vonjuk, és megakadályozzuk, hogy egy új politikai osztály eszközeivé váljanak.

Szerbia tanulsága az, hogy lehet túllépni a pártokon és az államokon, de csak akkor, ha először átmegyünk rajtuk, kidolgozunk egy alternatívát velük szemben, és végül átvesszük az irányítást; a hatalomra kerülés után az állam egyes részeit alulról lehet újjáépíteni olyan kollektív döntéshozatali gyakorlatok révén, amelyek nem szűnnek meg a választási győzelem után. Hogy mindez hogyan fog működni, azt azonban a jövőben lesz szerencsénk megfigyelni.

Forrás: https://mail.google.com/mail/u/0/?tab=cm#label/Franzi/WhctKLcVBHCkmpmkVjrNPRdKxSnqXCrWrTpBFgjtjqgJTtLZxBXKmBPthfvqDblsFmBmClq 2026.11.07

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó