Fotó: IGMetall munkásgyűlés júliusban

Az imperialista háborúval, a munkások és a fiatalok ellen vívott társadalmi háborúval, a hadigazdasággal és az ipari termelés lerombolásával szembesülve egyre nő az ellenállás a vállalatoknál, különösen az autóiparban. 

A Freie Plattform für Arbeiterpolitik (1) korábbi számai beszámoltak az IG Metall szakszervezeti küldötteinek untertürkheimi Ford, VW és Mercedes vállalatoknál elfoglalt álláspontjáról. Most a dél-németországi helyi IG Metall Ifjúsági bizottságok csatlakoznak a mozgalomhoz. Egyértelműen kijelentik: „A kapitalisták és mi? Nem vagyunk egy oldalon. Ők profitálnak, mi elvégezzük a munkát. Ők meggazdagodnak, nekünk pedig össze kell húznunk a nadrágszíjat. A panaszkodás haszontalan. A koldulás is. És még rosszabb reménykedni, hogy valaki más oldja meg a problémát. Ha azt akarjuk, hogy a dolgok megváltozzanak, a kezünkbe kell vennünk az ügyet, és harcolnunk kell.” Ezért mondjuk: tiltakozni, ellenállni, sztrájkolni! Így kifejezetten igazodnak a Mercedes Untertürkheimben ülő 700 IG Metall szakszervezeti küldött által képviselt állásponthoz: „Elkötelezettek vagyunk szakszervezetünk iránt, és tüntetéseket követelünk a munkáltatók kapzsisága, a kormány ellen és egy jobb jövőért – akár sztrájkba is elmegyünk. És ha a szakszervezeti vezetés habozik, mi magunk fogjuk megtenni.” A munkavállalók a termelőerők, azaz a munkaerő, a termelés stb. hatalmas pusztulásával néznek szembe. A termelési helyek lebontását és számtalan munkahely (beleértve az ipari szektortól függőket is) megszüntetését a kollektív szerződések, a bérek, a munkaidő és más nehezen megszerzett eredmények elleni könyörtelen támadások kísérik. Ez a munkáltatói politika egész régiókat sodor romba. A kapitalisták az Európai Bizottságukra és a Merz és Klingbeil vezette CDU-SPD koalíciós kormányra támaszkodnak.

Jelenleg az autóipar áll a figyelem középpontjában.

A Handelsblatt munkaadói újságban (2026. július 26-án) a Német Ipari Szövetség (BDI) azt jelzi, hogy havonta 15 000 munkahely szűnik meg. Ez alatt azt értik, hogy a céget „le kell fogyasztani, hogy kiküszöböljék az elmúlt évek többletét”. A leépítések és a gyárbezárások súlyosan sújtják a Volkswagen dolgozóit: a VW és az IG Metall szakszervezet között már „megállapodott” 50 000 fős leépítés után további 50 000 állás megszűnésére van ítélve. Zwickauban, Emdenben, Hannoverben és Neckarsulmban az összesen 40 000 dolgozót foglalkoztató gyárakat bezárják.

A Capital magazin 2026. július 13-i cikke szerint Alsó-Szászország regionális kormánya (SPD-Zöld koalíció) most azt fontolgatja, hogy részesedést szerez az osnabrücki VW-gyárban, amelyet eredetileg jövőre terveztek bezárni. A társaságban való részvétel célja egy „újraátalakítás”: az autógyártásról a fegyvergyártásra való átállás. „A regionális kormányzaton belül ezért egy ilyen megoldást modellnek tekintenek más VW-gyárak számára, amelyek jövőjéről jelenleg vita folyik” (2026. július 13.). Tárgyalások folynak a Rafael izraeli fegyvercsoport osnabrücki telephelyére történő beléptetéséről. Erre gondol a VW vezérigazgatója, Blume, amikor azt mondja, hogy „vannak okosabb megoldások, mint a gyárak bezárása” (Bild am Sonntag, 2026. július 12.). Fenntartja azonban az ultimátumot, amelynek célja 100 000 munkahely megszüntetése.

A tőkések államukon keresztül erőltetik a háborús termelés felé való elmozdulást – az imperialista háborúkra készülve, mint mindig. Ez nem erkölcsi „hiba”, hanem a termelési eszközök magántulajdonának eme rendszerében rejlő jelenség. Következésképpen ezt a rendszert sem „reformálni”, sem „civilizálni” nem tudjuk; meg kell dönteni (2).

industriAll: „A védelmi kiadások a hosszú távú ipari fejlődés hajtóereje”

Ebből a szempontból a szakszervezeti vezetés álláspontja összhangban van a nemzeti egységmozgalommal. Vegyük például az industriAll Európai Szakszervezeti Szövetségének 2026/179. számú nyilatkozatát, amelynek címe: „Európa védelme és biztonsága sokkal többet igényel, mint pusztán katonai műveleti készenlétet”. Miután hűséget fogadott „a békére és a nemzetközi jog tiszteletben tartására”, központi követelése az, hogy „a politikai döntéshozóknak […] biztosítaniuk kell, hogy a védelmi kiadások a hosszú távú ipari fejlődés előmozdítójaként szolgáljanak”. A szöveg – amely egyenlőségjelet tesz a dolgozók és a tőke érdekei között – felszólítja az Európai Bizottságot annak garantálására, hogy „a védelmi kezdeményezések erősítsék az egész európai ipari ökoszisztémát”. Az industriAll azonban kijelenti, hogy „mélységesen csalódott az Európai Védelmi Ipari Programról (EDIP) szóló megállapodás miatt, amely a munkavállalói jogoktól eltéréseket lehetővé teszi, különösen a munkaidő tekintetében”. Következésképpen a szakszervezet fenntartja, hogy „az EU-nak prioritásként kell kezelnie a szociális párbeszédet”. Végül is a szociális partnerek vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megértsék és előre jelezzék a védelmi ágazatban bekövetkező változásokat, biztosítva a termelési helyszínek és a munkaerő felkészültségét. Amit ez konkrétan jelent számukra, azt a Volkswagen, a Mercedes és a Porsche alkalmazottai nap mint nap megtapasztalják, akik munkahelyeik és gyáraik megsemmisülésével néznek szembe. Ezen bürokratikus gépek vezetősége tárgyalóasztalhoz próbál helyet foglalni, amikor az „ipari ökoszisztémán” belüli háborúra készül.

„A főnökök és kormányuk hadat üzent nekünk, a munkásoknak.”

Ezt a kijelentést C. Benner, az IG-Metall elnöke (egyben az industriALL Global Union elnöke), M. Vassiliadis, az IG-BCE (Bányászati, Vegyipari és Energiaipari Unió) elnöke (egyben az industriAll Európai Szakszervezet elnöke) és P. Leibinger, a BDI elnöke „fordította le” német kontextusra egy közös véleménycikkben, amely a Handelsblattban jelent meg 2026. június 29-én.

Ez a kezdeményezés „meglepetést és felháborodást” váltott ki az IG Metall szakszervezeti képviselői és a Mercedes-Benz AG leányvállalatának üzemi tanácsának tagjai körében, melyet nyílt levélben is kifejeztek az IG Metall szakszervezet országos vezetésének.

Augusztus 11-én ezek a kollégák kifejezetten támogatták az Untertürkheim szakszervezeti képviselői által korábban meghatározott keretet. A közös véleménycikkel kapcsolatban – amely a „munkáltatói szövetségek és szakszervezetek között közös napirendet”, valamint a „költségcsökkentést és a termelékenység növelését” szorgalmazza – kijelentették: „Egyértelművé szeretnénk tenni: ezzel az állásponttal elnökünk nem a mi nevünkben vagy a vállalatunknál dolgozó több ezer kollégánk nevében beszél, akik támogatnak minket.” Az IG Metall szakszervezeti képviselőinek és az üzemi tanács tagjainak alapvető álláspontja egyértelmű: «Egyszerűen azt védjük, amiért előttünk a szakszervezeti tagok generációi keményen küzdöttek. Következetesen védjük az érdekeinket munkavállalóként, ahelyett, hogy úgy beszélnénk, mintha a munkavállalók, a szakszervezetek és a munkáltatók hirtelen egy csónakban eveztek volna. És pontosan ugyanezt a hozzáállást várjuk el szakszervezeti elnökünktől. A véleménycikk egyik mondata különösen aggasztó számunkra: „Amire most szükség van, az a szemléletváltás az egész országban. Többet kell akarnunk és többet kell elérnünk.”» „A munkavállalók számára a helyzet egyértelmű: »Egyértelmű, hogy a munkáltatói szövetségek, a szövetségi kormány és mi, a munkavállalók, jelenleg nagyon eltérő érdekeket követünk. Megpróbálják leküzdeni a válságukat, és a mi kárunkra garantálni vagy növelni a profitjukat.«” ‘Mi viszont meg akarjuk őrizni a jó munkaügyi normákat, és garantálni akarjuk a társadalombiztosítást, a megfizethető lakhatást, a minőségi oktatást, az egészségügyi ellátást és a békét.’ És számukra ez „a társadalmi erőviszonyok kérdése – vagyis hogy mely érdekek érvényesülnek politikailag és gazdaságilag”. Mert „a tőkével »együtt« fellépés mindig is azt jelentette – számunkra, bérből élők számára –, hogy feladjuk harci szellemünket. Szakszervezetünk számára ez azt jelentené, hogy feladjuk függetlenségünket, és azokhoz csatlakozunk, akik évek óta a társadalmi lebontást szervezik. ‘A világ legjobb akaratával sem tehetjük meg ezt a lépést.’ Az IG Metall vezetése már nem tudja teljes mértékben ellenőrizni az alkalmazottak militáns hozzáállását.”

A Szent Unió 1914-ben és ma

Az IGMetall szakszervezeti képviselői és az üzemi tanács tagjai nem beszélnek „szent unióról” (Burgfrieden). Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy – mély aggodalommal és felháborodással – elutasítják vezetőségük álláspontját, amelyet az e „szent unió” iránti elkötelezettségük határoz meg. A „szent unió” módszerei és mechanizmusai ma nagyrészt megegyeznek a 20. század elején alkalmazottakkal, és az egyes irányító testületek hasonló vitákat folytatnak.

A „Szent Unió” kifejezést – amely a Második Internacionálé árulását jellemzi – azok alkották meg, akik – bár kisebbségben voltak – ellenezték, míg a Második Internacionálé és a hozzá kapcsolódó szakszervezetek vezetése napokon belül felhagyott az imperialista háború elleni küzdelemmel, és inkább támogatta saját imperialista kormányait – vagy akár csatlakozott hozzájuk. Ebben az összefüggésben Lenin, Kautsky példáját véve alapul, *Az imperializmus, a kapitalizmus legmagasabb foka* című művében kifejtette, hogy „ez utóbbi elmélete...az és nem is lehet más, mint hogy a tömegeket – egy rendkívül reakciós szellemben – vigasztalja a kapitalizmus alatti állandó béke reményével”, amihez egy másik funkciót is hozzáad: „Az imperialista béke és az imperialista háború időszakai közötti élő kapcsolat helyett Kautsky egy kifinomult absztrakciót kínál a munkásoknak, hogy kibékítse őket elkorcsosult vezetőikkel.” (9. fejezet: Az imperializmus kritikája).

A saját kormányukkal szövetkező szocialistákkal kapcsolatban a Zimmerwaldi Baloldal határozattervezete kimondja: „Azok a szocialisták, akik ezt a politikát folytatják, valójában soviniszták, szociálsoviniszták. A katonai előirányzatok megszavazásának és a minisztériumokba való bejutásnak a politikája, a »Burgfrieden« (polgári béke) politikája stb. a szocializmus elárulása. Az opportunizmus, amelyet a letűnt »békés« korszak körülményei szültek, mára szakított a szocializmussal, és a proletár felszabadító mozgalom bizonyított ellenségévé vált. A munkásosztály nem érheti el globális történelmi jelentőségű céljait anélkül, hogy a leghatározottabban küzdene a nyílt opportunizmus és a szociálsovinizmus ellen.”

Ezért a Nemzetközi Háború és Kizsákmányolás Elleni Bizottság felhívása, a november 8-i találkozóra és gyűlésre készülve, teljesen helyesen állítja: „A kormányok által szított soviniszta érzelmekkel szemben, amelyekkel igazolni akarják ezt a beavatkozást, amely harmadik világháborúvá válás kockázatával jár, a békéért vállvetve harcoló népek testvériségét állítjuk szembe. Azoknak a szociálsovinizmusával szemben, akik a szocializmus mellett beszélnek, de a gyakorlatban saját kormányuk háborús politikáját támogatják, a munkásinternacionalizmust, a Munkásinternacionálét álíltjuk szembe.” Németországban a Munkáspárt Bizottsága csatlakozott ehhez a felhíváshoz. A „Mondjatok nemet! Szakszervezetiek a háború, a militarizmus és a Szent Unió ellen” kezdeményezés szintén a november 8-i gyűlésen való részvételre szólít fel. A kérdés továbbra is fennáll: miért utasítják el – néha hevesen – más csoportok, különösen a Szent Unió elleni küzdelmet? A Szent Unióval való szakítás militáns szlogenje azonban ma ismét elkerülhetetlen. Mindazonáltal a mechanizmus, a „(munkások) és elkorcsosult vezetőik megbékéltetésére” irányuló kísérletek kétségtelenül meghatározzák azok álláspontját, akik hevesen ellenzik a Szent Unióval való szakításért folytatott küzdelmet.

Az Opportunizmus és a Második Internacionálé kudarca című művében (2. bekezdés) Lenin 1916-ban a következőképpen jelezte a szociálsovinizmus funkcióját: „A burzsoázia által termelt nagy profit néhány morzsája egy kis kisebbséghez juthat: a munkásbürokráciához, a munkásarisztokráciához és a kispolgári útitársakhoz. A szociálsovinizmus és az opportunizmus osztályalapjai azonosak: ez egy kis réteg kiváltságos munkásszövetség ‘saját’ nemzeti burzsoáziájával a munkásosztály tömege ellen; a burzsoázia lakájainak szövetsége az utóbbival az általa kizsákmányolt osztállyal szemben. Az opportunizmus és a szociálsovinizmus politikai tartalma azonos: az osztályok együttműködése, a proletariátus diktatúrájának, a forradalmi cselekvésnek a feltétlen elismerése, a polgári törvényesség fenntartás nélküli elismerése, a proletariátusba vetett bizalom hiánya, a burzsoáziába vetett bizalom.”

A „háború ellen” és a „békéért” üres jelszavakkal szembesülve, amelyeket minden szociálsoviniszta gyorsan ismételget, Lenin cikkének következtetése 110 évvel később is releváns marad: „Csak egy ilyen ’háború a háború ellen’ lehet a szociáldemokraták műve, és nem egy üres frázis. És minden nehézség, átmeneti vereség, hiba, félrelépés és a folytonosság megszakadása ellenére ez a munka az emberiséget egy győztes proletárforradalomhoz vezeti.”

A „Szent Unióval való szakítás” követelésével kezdődik! A szeptember 21-i és 26-i cselekvési napokra számítva az IGMall szakszervezeti küldöttei azt követelik, hogy „szakszervezeti vezetésünk ne jelenjen meg egyszerre a munkáltatók mellett a nyilvánosság előtt, és ne fogadja el az érveiket”. És ez sem, akárcsak a „háború a háború ellen”, pusztán jelszó.

(1) A Munkáspolitika Szabad Platformja, a Munkáspárt Bizottságának folyóirata, amelyhez az ISG (a CORQI, a Negyedik Internacionálé Újjáépítéséért Felelős Szervezőbizottság német szekciója) elvtársai is hozzájárulnak.

(2) A fegyvergazdasággal és a militarizációval kapcsolatban Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij és az OCI szövegeit újraközöltük az L’Internationale 39. számában, 2025. augusztusi keltezéssel.

(L'Internationale 43.44.sz.)