Olajfúró platformok és szivattyúemelők a Maracaibo-tónál, Cabimasban, Venezuelában, 2026. január 26-án. Fotó: Leonardo FernandezViloria

Amikor a Trump-kormányzat január 3-án elrabolta a venezuelai elnököt, NicolásMadurót és feleségét, nyíltan a nemzetközi jog megsértésére uszított. Itt a garázda büntetlenség, a durva kisajátítás és a kíméletlen fosztogatás volt működésben.Egy hivatalban lévő szuverén vezető elfoglalása fantáziadús kábítószer-terrorizmus vádjával, egy állam területi szentségének megsértése, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 2. cikke garantál, és az a követelés, hogy Venezuela tegyen eleget Washington célkitűzéseinek a Monroe-doktrína vulgáris ismétlésében. A nyeremény egyértelműen az olaj volt.

Augusztus vége felé Donald Trump elnök eleven hangulatban volt kedvenc platformján, a TruthSocialon. Egy bejegyzésben bejelentette, hogy Venezuelával megkötötte „A VILÁGTÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB OLAJÜGYLETÉT!” Az ő irányításával az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio és a hadügyminiszter, Pete Hegseth, Venezuela ideiglenes elnökével, Delcy Rodríguezzel együttműködve, „magánvállalatokkal partnerségben” biztosították az USA többségi irányítását Venezuela több mint 65 MILLIÁRD HORDÓNYI bizonyított olajtartaléka felett, ami az amerikai adófizetőknek semmibe nem kerül.Ez a szemtelen ellenőrzési igény több mint kétszeresére növelné az Egyesült Államok olajkészleteit (jelenleg 46 milliárd hordó), növelné az olajkínálatot, és ami a legfontosabb a republikánusok választási kilátásai szempontjából, „jelentősen csökkentené a gázárakat minden amerikai számára hosszú távon, miközben segítene Venezuelát a hatalmas siker és a nagy jólét útjára állítani”.

Rodriguez elnök megpróbálta csiszolni azt, amit csak különösen kellemetlen sz.rnak lehetett tekinteni. A 25 évig tartó megállapodás összhangban volt az ország szénhidrogéntörvényével, és 100 milliárd dollár befektetést, valamint 209,3 milliárd dollár jogdíjat és adót biztosított volna. Nem volt túl nyílt azzal kapcsolatban, hogy mekkora adóbevétel fog befolyni ezekből a tranzakciókból.

Ez a magabiztos kezdeményezés, mint Trump elméjéből és könnyed szájából származó sok minden, részben remény, részben pedig fikció. Az első kérdés az, hogy mikor tér vissza ennek a fosztogató gyakorlatnak a haszna az amerikai gazdaságba bármilyen időben. „Végső soron az árak csökkenni fognak” – jegyezte meg Trump az Ovális Irodában. „Nos, vajon ez megtörténik-e a választások előtt? Ezt nem tudom megmondani.”

Az árupiaci szakértők szkeptikusak és izgatottak. Patrick De Haan, a GasBuddy kőolajelemzési vezetője kétségeit fejezte ki a The Hillnek. Nos, lehetséges, hogy az árak „néhány év múlva” csökkenni fognak, de rövid távon ez aligha valószínű. Voltak például aggasztó jogi kockázatok a megállapodást illetően, és különféle egyéb váratlan körülmények is, de ha életképesnek bizonyulna, „hatalmas beruházásokkal és az olajtermelés jelentős növelésével nagy horderejű lehetne. De megint csak, a benzinárakra gyakorolt hatások évekkel később jelentkeznek, nem napok, hetek vagy hónapok múlva.”

Ezek a megjegyzések könnyen utalnak John Maynard Keynes közgazdász elítélő szavaira, melyeket A Tract of Monetary Reform (1923) című művében írt: „A hosszú táv félrevezető útmutató az aktuális ügyekhez. Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.” A benzinárak eshetnek, de rövid távon Trump könnyed, gyakran bohóckodó értékeléseivel találkozhatunk.

Számos szempontot kell figyelembe venni azzal kapcsolatban, hogy miért fontos a hosszú táv. A Lipow Oil Associates munkatársa, Andy Lipow emlékeztet minket a vállalkozás működéséhez szükséges infrastruktúrára. „Egy évtizedbe telik, mire az infrastruktúra-rendszer korszerűsítése érdemi hatást gyakorol az olajpiacra”, bár nem akarta figyelmen kívül hagyni a „következő egy-két évben bekövetkező fokozatos javulás” lehetőségét. A venezuelai olajtermelés magas termelési szintre emelése nagyságrendileg 180 milliárd dollárba kerülhet; „rendkívüli összeget [szükséges] elkölteni csak azért, hogy az olajat kitermeljék a földből, és még a finomítás előtt a piacra juttassák”.

A megállapodás a gengszterkapitalizmus durva szabásmintáját követi. A Trump-adminisztráció nem igazán árulja el a kiválasztott üzleti partnerek listáját, de egy megbízható jelölt a North American Blue Energypartners (NABEP), amelyet a venezuelai befektető, Alejandro Betancourt vezet. A vállalat azt tervezi, hogy az év végéig hat fúrótornyot telepít venezuelai olajmezőire, azzal a szándékkal, hogy 2027-ben további 12 fúrótornyot telepítsenek. A várható szám 52. Trump ízlésének megfelelően a mocskos, tolvaj alakok iránt, Betancourt ellen vizsgálatot indítottak, mert felügyelte a Petróleos de Venezuela (PDVSA) állami olajtársaság 2 milliárd dollárjának elsikkasztását, és a spanyol és svájci hatóságok figyelmét is felkeltette állítólagos pénzmosás és adócsalás miatt. A látszólag fojtogató gyanúfelhő és kétség ellenére Betancourt szinte teljes szabadságot kapott magánrepülőgépek használatára, családja, partnerei, befektetői és a bank- és bányászati ​​iparágakból érkező üzleti partnereinek kíséretében.

Ami a fent említett jogi kockázatokat illeti, ezeket nehéz lerázni. Vajon a tranzakció megfelel-e a venezuelai alkotmánynak, tekintve, hogy Washington, és nem Caracas dönti el a tétet, és azokat a vállalatokat, amelyek részt vesznek a vállalkozásban? Trumpnak a világon semmi köze sincs az ilyen törvényi finomságokhoz, de a leendő üzleti partnereknek és befektetőknek igen. Luisa Palacios, a Columbia Egyetem Globális Energiapolitikai Központjának adjunktus kutatója ebben a kérdésben nyersen fogalmaz : „Ha a cél a venezuelai befektetések kockázatának csökkentése lenne, az Egyesült Államok ezzel a tranzakcióval talán pont az ellenkezőjét tenné: tovább gyengítené az ország már így is törékeny intézményi keretét.”

Ed Chow, a Chevron korábbi vezetője és a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának nem rezidens főmunkatársa hozzáteszi: „Egy tőkeigényes, hosszú távú iparág számára a bizonytalanság lelassít. Néha pedig megdermed.” Ha mindezekben befagyás következik be, az biztosan nem a felek erkölcsi aggályainak tudható be. Bármilyen gazdag is a hozam, a venezuelai klientelizmus és a kleptokratikus kezdeményezőkészsége biztosított.

Közreműködő szerkesztő a Counter Punch-ban és rovatvezető a The Mandarinban. Korábbi Commonwealth-ösztöndíjas, Selwyn College, Cambridge.

Forrás: https://substack.com/home/post/p-213664237 2026. 09.01.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó