A jugoszláv szocializmus magyar szála

Nyomtatás
Részletek

Határon túli magyar antikommunizmus: a szülői tanács tiltakozása ellenére leveszik az 1930-as években aktív pecellói kommunista, Samu Mihály nevét egy óbecsei iskoláról. Pusztán epizódja ez egy húsz éve tartó trendnek: Szerbia különböző pontjain az önkormányzatok – főleg a nagyobb városokban, nem a falvakban – lecserélik a kommunista utcaneveket, eltávolítják az emlékműveket.

Kár érte – és különösen kár lenne a magyar kommunisták, Samu, Cseh Károly, Fejős Klára, Kiss Ernő, Kizur István, Mayer Ottmár, Pap Pál vagy Sinkó Ervin nevét viselő közterekért, iskolákért, emlékművekért, díjakért. Szerencsére elég sok a helyén van még, úgyhogy ha most abbahagyják az átnevezősdit, még semmi nincsen veszve.

Az elmúlt 15 évben a vajdasági magyar közösség a felismerhetetlenségig megváltozott. Hála a „kettős állampolgárság” kínálta kilépési opciónak, a közösség harmada eltűnt, emigrált – Németországba meg Ausztriába.

A multietnikus – ún. szórvány – közegben élő magyarok száma, valamint a teljes magyar közösségen belüli aránya csökkent. Megnőtt az északi „tömbben” – kevésbé multietnikus közegben – élő, szerbül kevésbé jól beszélők aránya. A demográfiai trend az elkülönülés, a „gettósodás” felé mutat.

A Vajdasági Magyar Szövetség közpolitikai programja az utóbbi húsz évben erősítette a trendet azzal, hogy a magyar szempontból legfontosabb politikai, kulturális és oktatási intézményeket a multietnikus Újvidékről, a tartomány központjából, áttelepítette a „magyarabb” északi perifériára, Szabadkára és Zentára.

Ráadásul: a kettős állampolgárság megteremtette a jogi és intézményes kereteit annak, hogy némely határon túliak inkább (vagy kizárólag) a magyarországi politikai közösségben vegyenek részt.

Az eredmény a kollektív politikai imagináció változása: a vajdasági magyarok igen nagy része immáron idegennek és távolinak látja a belgrádi politikát.

A magyarországi pénzből működtetett kulturális és oktatási intézmények, valamint az ugyanígy finanszírozott médiában alkalmazott értelmiségiek folyvást azt a látszatot keltik – akár reflektálatlanul –, hogy a magyar Országgyűlésben és a belgrádi Skupštinában születő döntések a vajdasági magyarok életét hasonló súlyban határozzák meg.

A képzet nem totálisan hamis, tekintve, hogy a határon túli – nem csak vajdasági – magyar kulturális és oktatási intézmények ma már jelentős részben az anyaországi „köldökzsinórtól” függnek. Ám ennek nem szabad eltúlozni a jelentőségét: a határon túli magyaroknak töredéke szerzi a megélhetését a magyar állam által szponzorált szervezeteknél, főleg a pártmunkás bölcsészek esetében van ez így.

Valójában a vajdasági magyarok elsöprő többségét egzisztenciálisan érintő döntések továbbra is a Skupštinában születnek. A hazai politikai életből való kivonulás, a „gettósodás”, az országos ügyek nem ismerete egyenes úton vezetett a magyar közösség marginalizálódása, és érdekeinek háttérbe szorulása felé.

A trend az elmúlt másfél évben kicsi mértékben változott: az újvidéki pályaudvari előtető leomlása után kialakult tüntető-mozgalomnak vannak látható magyar megszólalói és szervezői, a magyar közösség a megelőző évtizedek szokásához képest egy fokkal erőteljesebben mobilizált egy országos ügy kapcsán.

A magyarok Jugoszláviához és a szocializmushoz fűződő viszonyáról szóló beszédet feltétlenül a „gettósodás” határozza meg. Vajdaságban a magyarok körében az antikommunizmus sajátos változata népszerű. Eszerint a szocializmus színtisztán szláv impozíció, a magyar közösségnek benne érdemi szerepe nem volt. A magyar kommunisták a „szerb uralom” szálláscsinálói voltak.

Az etnicista narratíva szerint a kommunizmus idegen test a nemzet történelmében, csak elkövetői és felelősei lehetnek – nem építői. A magyar nacionalista emlékezőnek nem fér a fejébe a lehetőség, hogy az 1930-as évek Vajdaságában egy politizáló magyar embernek ne a határrevízió járjon a fejében, hanem a helyi magyarok igen mostoha társadalmi-gazdasági státuszának megjavítása.

Ráadásul a kettő között nem is mindig volt ellentét. A kommunisták nem idegenkedtek a határrevízió gondolatától. Az 1930-as évek közepéig a Komintern és még a Jugoszláv Kommunista Párt álláspontja is az volt, hogy Bácskát – amely lakosságának a magyarok és a németek együtt a többségét adták – vissza kell adni Magyarországnak.

Nagyon is volt keresnivalója egy 1930-as évekbeli vajdasági magyarnak a munkásmozgalomban meg a kommunistáknál. A régi elit java a nagy háború után elhagyta az országot. A magyarok elsöprő többsége elképesztő nyomorban, rendies viszonyok között élt – villanyáram, iskoláztatás, betonút, csatornahálózat, WC nélkül. Szegény parasztok voltak, föld nélküliek vagy törpebirtokosok. A városokban csekély számú ipari munkásság és polgárság élt, egy része zsidó.

A vajdasági magyarok körében – más etnikai csoportokhoz és másutt élő magyarokhoz képest – messze-messze felülreprezentáltak voltak az úri világ kárvallotjai. A munkásmozgalom égbekiáltó igazságtalanságok eltörlését ígérte.

Szép számmal csatlakoztak magyarok a munkásmozgalmi és szocialista ellenkultúrához Jugoszláviában. Szabadkán a pártélet a magyar zsidók 1944-es kiirtása előtt magyar nyelven folyt!

Kizur István fémmunkás volt a szabadkai vagongyárban, Boszniában esett el a népfelszabadító háborúban. Mayer Ottmár a mozgalmi Híd folyóirat szerkesztője volt, kommunista szervező. A magyar hatóságok 1941-ben felakasztották. Kiss Ernő Csúzán született, a párt tartományi bizottságának tagja volt. A szegedi Csillagbörtönben kivégezték. Szabó Ida néphős (ami egy kitüntetés) Szabadkán volt textilmunkás, a háború idején a szlovén partizánokhoz csatlakozott, fegyveres felkelést szervezett. A háború után vajdasági képviselő volt. Cseh Károly adai tanító és szervező volt, a világháborúban orosz fogságba esett, majd a vörösök oldalán harcolt a polgárháborúban. 1941-ben elítélték, 1944-ben a sachsenhauseni munkatáborban megölték.

A felsorolt személyek két nyomós okból idegenek a ma embere számára. Először is a vajdasági magyar kommunisták nem hitték el, hogy az embereket – tehát a vajdasági parasztokat, cselédeket – emancipálni lehetne az úri világban, vagy akár a kapitalizmusban. Azt csakis a szocializmusban lehet. Ezt ma már senki nem hiszi.

Másrészt: a vajdasági magyar kommunisták a jugoszláv társadalom szerves részei voltak – nem pedig mellette éltek. Ezek az emberek nem csak lokális, a saját etnikai mikroverzumukat érintő ügyek iránt érdeklődtek. Jobban vizsgáztak állampolgárságból, mint a mai kettős állampolgár utódaik.

Figyelembe kell venni a jugoszláv kontextust, ha jól akarjuk érteni, miért volt fontos 1945 után megemlékezni az antifasiszta küzdelem – benne a népfelszabadító háború – magyar résztvevőiről.

A magyar kommunistákról való megemlékezés nélkül a világháborús magyar részvételből csakis a hitleristákkal való szégyenteljes kollaborálás lett volna utólag látható, és nehéz lett volna elmagyarázni a jugó tömegeknek – Szlovéniában, Likában, Hercegovinában és Macedóniában –, hogy mit keresnek a magyarok a „testvériség és egység” kötelékében, ahova az 1944-45-ös magyarellenes vérengzés után mégiscsak bekerültek.

Kizur, Papp, Mayer, Samu és legfőképpen a Petőfi brigád emléke tehát minket, magyarokat védett – a délszláv többségtől.

A kommunista emlékművek és utcanevek azért vannak a helyükön Szerbiában, mert a népfelszabadító háborút a szerb társadalom többsége máig többé-kevésbé becsüli – méghozzá a četnik-rehabilitáció, a Nedić-rehabilitáció és általában a jobboldali emlékezetpolitika ellenére.

Nem árt, ha a mai szerb nacionalisták tudnak róla, hogy a nácik feletti győzelemhez egy-két magyar is hozzájárult. Ilyen értelemben tehát a magyar kommunistákról való emlékezés értelme ma is ugyanaz, mint 1945-1990 között volt.

A népfelszabadító háború szégyenfoltja, hogy 1944-45-ben Bácskában és Bánátban a partizánok szisztematikus etnikai tisztogatást hajtottak végre a helyi németek és magyarok ellen. A vérengzésnek a szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság értékelése szerint 7500 azonosítható magyar áldozata van, de az összes magyar áldozatok száma ennek akár kétszerese is lehet.

A szerbiai antifasiszta baloldalon sajnos mindmáig él a mítosz, hogy nem etnikai tisztogatás történt, hanem pusztán a „fasiszta kollaboránsok”, köztük az 1942-es razziában vétkes emberek megbüntetése.

Mindenesetre az epizód rövidnek bizonyult. Egyhamar eldőlt, hogy Titóék a magyar-kérdést mégsem kitelepítéssel és üldözéssel fogják kezelni – noha a baloldali közhiedelemmel ellentétben ezek igenis felmerültek opcióként a JKP-ban –, hanem inkább a magyarok kooptálásával a jugoszláv „testvériségbe”.

Ennek egyik eleme volt a kisebbségi intézményeket a magyaroknak is garantáló nemzetiségi politika – szabályos kvótákkal, magyar iskolákkal, kulturális intézményi hálóval, napilappal, hetilapokkal, folyóiratok sokaságával stb. –, a másik eleme pedig a gazdasági modernizálás.

Az 1989-ig fennállt „reálszocialista” diktatúrák alapvetően azt a modernizációs programot hajtották végre – az agrártársadalom ipariba átvezetését és a rendies viszonyok lerombolását –, amelyet nyugaton a polgárság és a fegyveres arisztokrácia csinált. Ennek érdekében a kommunisták egyidejűleg leszámoltak a klerikális reakció maradványaival, a polgári civil társadalommal és a munkásmozgalommal, az utóbbit kooptálva, és a Pártnak alárendelve.

A parasztság (amely a magyar közösség többségét adta) kedvezményezettje volt a szocialista modernizációnak. Az urbanizáció (tehát a falvak kiürülése) és a falvak modernizálása nyomán létrejött egy képzettebb, új magyar középosztály – valamint egy új magyar (párt)elit –, amelynek volt oka hálásnak lenni a rezsimnek. 

Megkockáztatom, a Samu Mihály nevét az óbecsei iskoláról levétető emberek 99%-ának családtörténete ezt illusztrálja.

Észbontó jelenség az antikommunizmus a vajdasági magyarok körében, már csak azért is, mert a magyar kultúrájú polgári réteget – azokat a magyar embereket tehát, akik esetleg a kárvallottjai lehetettek volna a szocializmusnak – a magyar hatóságok aktív hozzájárulásával 1944-ben már javarészt kiirtották.

Jugoszlávia nem homogenizáló nemzetállam volt – nem kellett mindenkinek feloldódnia a jugoszlávságban –, és nem is nemzetellenes szupra-állam, hanem nemzetközi rezsim volt, amennyiben a nemzetek „testvériségét és egységét” volt hivatott megteremteni. Jugoszláviában – éppúgy, mint a Szovjetunióban – a nemzeti identitást kodifikálták. A föderáció nemzeti köztársaságokból ált össze, a nemzeti mozgalmakat – különösen Montenegróban és Macedóniában – erőteljesen támogatták, irodalmi nyelveket és nemzeti történelmeket írtak stb stb.

Persze egy vajdasági magyar kommunistának látnia kellett, hogy a rendszer egyenlőtlenségeket kodifikál a jugoszlávok és a nem szláv magyarok és albánok között.

A törvény szerint a szerbek, a horvátok, a szlovének, a montenegróiak és a macedónok kollektíven nemzeti státuszt élveztek, a magyarok és az albánok viszont csupán nemzetiségit. A különbség: amíg az első csoportnak járt „saját” köztársaság, addig a másodiknak nem. Ennek azért volt jelentősége, mert habár föderális szinten Jugoszláviában nem volt hivatalos nyelv, köztársasági szinten volt – aláhúzva, hogy a köztársaságok a tituláris nemzeti közösségük reprodukálását szolgálták.

Szemben a 30-as évekkel, 1945 után a magyarok alulreprezentáltak voltak a párttagok között – sokakat kiirtottak, mások emigráltak –, a pártelitnek viszont mindvégig volt magyar tagsága – Sóti, Szabó, Rehák, Major, Olajos stb stb. –, amely képviselte a „magyar-ügyeket”, és állást foglalt a kisebbségre veszélyes szerb sovinizmus ellen.

Például a közhiedelemmel ellentétben igenis volt magyar tagja a legfelsőbb tartományi pártelitnek – Rehák László –, aki vérkommunista (leninista) alapon tette szóvá szlávok és nem szlávok egyenlőtlenségét, rámutatva a visszásságokra.

Rehák szerint ha a föderációnak a nemzetek egyenlősége jegyében nem lehetett hivatalos nyelve, akkor az egyenlőség a köztársaságokban azt követeli, hogy ott sem legyen hivatalos nyelv. Az „egyoldalú kétnyelvűség” szerinte szintúgy káros: ha a magyarok és az albánok megtanulnak rendesen szerbhorvátul, akkor a délszlávok is tanuljanak meg magyarul és albánul. Mindez viszont történjen mindennemű kényszer nélkül – méghozzá mind a nemzetek, mind a nemzetiségek számára. Azt mondta, a szerbeket rá kell venni, hogy önkéntesen vegyenek fel magyar órát az iskolában — a magyaroknak pedig szűnjön meg a kötelező szerbhorvát nyelv-oktatás, helyette legyen fakultatív.

Ebből persze nem lett semmi. Helyette viszont az 1974-es alkotmány olyannyira megerősítette az autonóm tartományok – Vajdaság és Koszovó – hatalmi jogosítványait, hogy majdnem egy szintre emelte őket a köztársaságokkal. Ennek egyik értelme éppen az volt, hogy a nemzetiségek – magyarok és albánok – által nagy számban lakott régióknak legyen bizonyos mérvű politikai autonómiája.

A jugoszláv szocializmus – és a szocializmus magyar vonatkozásainak – komplexitásból viszont nem látszik semmi, ha a szocializmus örökségét provinciálisan, pusztán a magyar lokalitás szempontját figyelembe véve, az „úri világot” (a „magyar uralom” korát) idealizálva értelmezzük, a szocialistákat pedig összefoglalólag vérszomjas gonosztevőknek bélyegezzük, akik nevei nem érdemlik meg, hogy köztéren vagy iskolán legyenek láthatók.

Pedig néhányra érdemes lenne emlékezni.

 
Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to Twitter

Tóth Szilárd János 2026-09-05  szignal