A politikai parkett szélén a német kancellár, Friedrich Merz a tőle megszokott arrogáns magabiztossággal reagált a közvélemény-kutatásokra. A legfrissebb Forsa-felmérések szerint a választásra jogosultak mindössze 13 százaléka támogatja a BlackRock korábbi helytartójának kormányzását, míg 85 százalékuk határozottan elutasítja azt. Ám aki azt hiszi, hogy egy ilyen katasztrofális mutató elgondolkodtatja a monopoltőke képviselőjét, az félreérti a polgári uralom lényegét.
„A népszerűségi mutatók számomra nem mérvadóak” – kürtölte a kamerákba Merz, elszánt reformerként tetszelegve. Cinikus pátosszal hozzátette: olyan döntéseket kell meghoznia, amelyeket Németországnak már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna hoznia.
A neoliberálisok nyelvéből lefordítva ez nem jelent mást, mint a szociális ellátórendszer felszámolásának felgyorsítását a „demográfiai kényszerek” álcája alatt. Amikor a nyugdíjszint csökken, a reálbérek olvadnak és a nyugdíjkorhatárt a csillagokba emelik, a uralkodó osztály ezt „jövőorientált politikaként” adja el.
„Aki áldozatokat követel egy nemzettől, az természetesen kezdetben népszerűtlen lesz. Számomra azonban az eredmény a döntő” – nyilatkozta Merz.
Érdemes azonban közelebbről megvizsgálni ezeket az „eredményeket”, hogy lássuk, kinek a javára dolgozik a kormány. Miközben a német ipar az oroszellenes szankciós politika súlya alatt nyög, az energiaárak megbénítják a termelést, és a hazai konszernek tömegesen számolják fel a munkahelyeket vagy menekülnek külföldre, két szektor szárnyal: a hadiipar és a pénztőke világa.
Merz – aki évtizedeken át olyan gigantikus vagyonkezelők érdekeit képviselte, mint a BlackRock – kormánya alatt az alkotmányos adósságplafonokat megkerülve százmilliárdos nagyságrendű hitelcsomagokat présel át. Ezen források jelentős része közvetlenül a hadiipari monopolvállalatok és a finanszírozók zsebébe vándorol, míg a széles munkásrétegeket megszorításokkal és szociális megnyirbálásokkal sújtják.
Az, hogy még saját osztályának szavazói – a CDU/CSU bázisa – körében is 56 százalékos a felháborodás, kevéssé érdekli a kancellárt. Egy polgári „demokráciában” a választóközönség amúgy is csak néhány évente kell a díszlethez. Amíg a transzatlanti elitek és a hazai tőkeegyesületek támogatása töretlen, 13 százalékos tetszési indexszel is kényelmesen lehet kormányozni.
A munkásmozgalom számára az igazi riadójelet az ellenzéki tér elvesztése jelenti: a tömegek elégedetlenségét egy tőkeellenes baloldali alternatíva hiányában a jobboldali demagógok (AfD) csatornázzák be, akik a mérések szerint már 29 százalékon állnak. Ez veszélyes tévút, hiszen a jobboldali populisták sem kínálnak megoldást a tőkés kizsákmányolás rendszerére, csupán a gyűlöletkeltést és a sovinizmust fokozzák.
A hatalom arroganciája, amellyel Friedrich Merz figyelmen kívül hagyja a dolgozók problémáit, ismét bebizonyítja: a kapitalizmusban az állam nem a népakarat eszköze, hanem eszköz a tőkésosztály ügyeinek intézésére. Aki gátat akar szabni a szociális leépítésnek és a militarizációnak, az nem bízhat a szavazócédulákban – a sztrájkok és az utcai ellenállás szervezésére van szükség Németországban is.
