Megdöbbentett, hogy mennyi különböző országból érkező tisztviselő – bár aligha pártolják Iránt, és nem is éreznek különösebb empátiát az Iszlám Köztársaság iránt – négyszemközt hatalmas megkönnyebbülésüket sóhajtották fel Teherán sikere miatt az amerikai-izraeli agresszió meghiúsításában.
Tekintve, hogy ezek közül a tisztviselők közül sokan az Egyesült Államok táborához tartozó országokat képviselik, és mély problémáik vannak az Iszlám Köztársasággal, ez az Irán iránti „hallgatólagos ragaszkodás” elárul valamit a globális ügyek állásáról.
Megkönnyebbülést jelent, hogy az agresszió és a nemzetközi jog megsértése nem hozta meg gyümölcsét az Egyesült Államoknak és Izraelnek Iránban, ahogy Oroszországnak sem Ukrajnában. Venezuela sokak szemében rémisztő eset volt. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk Maduroról, az a gondolat, hogy egy szuperhatalom „sebészeti úton” elrabolhatja egy másik ország államfőjét, beiktathatja kedvenc uralkodóját – akinek közösségi médiás bejegyzéseit most az Egyesült Államok külügyminiszterének kell jóváhagynia, és örömmel bejelentheti, hogy Venezuela mostantól amerikai terület, sok ország számára megdöbbentő volt. Az is, hogy az európai vezetők dicsérték a rezsimváltó műveletet, miközben elhárították a jogszerűségével kapcsolatos aggodalmakat.
Európa, amely nagyrészt ellenezte George W. Bush-kormányzat illegális iraki invázióját, most lelkesen támogatta a venezuelai rezsimváltást, miközben ragaszkodik a nemzetközi jog szentségéhez Ukrajnában és Grönlandon. Az ellenállás hiánya még kezelhetőbbé tette az amerikai neokolonialista tombolás költségeit. És Donald Trump hajlamai miatt az Egyesült Államok barátai és ellenségei egyaránt attól tartottak, hogy ők lehetnek a következők.
A venezuelai figyelemre méltó katonai siker volt az egyik oka annak, hogy Trump annyira lelkesedett az Iránnal vívott háború iránt. Ha Venezuelának csak néhány órára volt szüksége, úgy vélte, Iránnak legfeljebb négy napra. Egy arab tisztviselő szerint megígérte a szkeptikus regionális vezetőknek, hogy az egész megpróbáltatás „legfeljebb 100 órát vesz igénybe”.
Formularbeginn
Formularende
Hat hónappal később egy vesztésre álló háborúban ragadt, amelynek még nincs vége. A világ minden táján a tisztviselők megkönnyebbültek, mivel Irán sikeres ellenállása gyakorlatilag megakadályozta Trumpot abban, hogy a következő célpontjaira lépjen.
Ahogy egy hagyományos amerikai szövetséges tisztviselője mondta nekem: „Ha nem lett volna az irániak ellenálló képessége, Trump valószínűleg már megtámadta volna Kubát, sőt talán Grönlandot is annektálta volna.”
Fontos megérteni, hogy ezeknek az érzéseknek kevés közük van Iránhoz. Kormányzati szinten kevés szimpátiát észleltem az Iszlám Köztársaság iránt, bár a helyzet a nagyközönség körében másnak tűnik. Ezek az érzések inkább a meztelen önérdekben gyökereznek.
Egy nyílt neokolonialista külpolitikát folytató Amerika nagyobb fenyegetést jelent sok ország számára, mint Irán Hormuzi-szorosának lezárása. Ez utóbbi minden bizonnyal ártatlan országokat sújt, amelyek semmilyen szerepet nem játszottak Trump katasztrofális háborújának ösztönzésében. De ez egy viszonylag kezelhető fájdalom. Kevés ország, Iránnal ellentétben, úgy tervezte meg katonaságát, hogy elhárítsa az amerikai vagy izraeli agressziót, ha Trump célpontlistáján találná magát.
Sőt, még azt az aggodalmat is észleltem, hogy Irán túl korán megnyithatja a Hormuzi-szorost – mielőtt Trump elkötelezte volna magát amellett, hogy soha többé nem játszik neokonzervatív szerepet. Ahogy Irán is hozzájárult egy mocsár kialakulásához Amerika számára Irakban, hogy megakadályozza a Bush-kormányzatot abban, hogy legközelebb Iránt támadja meg, sok ország most titokban abban reménykedik, hogy Trump a belátható jövőben a Perzsa-öbölben ragad. Ez lehet a leghatékonyabb garancia arra, hogy a rezsimváltó és annexiós sorozata megálljon.
Egy olyan világot látunk, amely egyensúlyra vágyik. És sok ország – nem csak a globális Dél – szemszögéből nézve az Egyesült Államok az az ország, amellyel a leginkább egyensúlyra van szükség.
Nem Oroszország. Nem Irán. Nem Észak-Korea. És Kína biztosan nem.
Ez nem jelenti ezen országok, kormányzati struktúráinak, belpolitikájának vagy ideológiájának jóváhagyását. Nem is jelenti az általuk a saját régiójukban jelentett fenyegetések és kihívások elbagatellizálását. Ez egyszerűen egy hideg és józan értékelés arról, hogy honnan ered a legsürgetőbb fenyegetés.
Ennek egy változatát láthattuk 2022-ben, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A globális Dél országainak túlnyomó többsége nyilvánvaló okokból szimpatizált Ukrajnával, még akkor is, ha részben a NATO-t is hibáztatták. De nem tekintették Oroszországot fenyegetésnek önmagukra nézve, mivel Oroszországnak nem volt meg a kapacitása arra, hogy például Afrikában megismételje Ukrajna elleni invázióját.
Washington ezután öt napon belül elvágta Oroszországot a nemzetközi pénzügyi rendszertől, és a világ fővárosaiban megszólaltak a vészharangok. Nem azért, mert szimpatizáltak Oroszországgal, vagy úgy gondolták, hogy a szankciók indokolatlanok, hanem azért, mert az Egyesült Államok bebizonyította, hogy napokon belül képes tönkretenni a világ gazdaságait, tekintettel azok dollártól való kereskedelemfüggőségére.
Oroszország ukrajnai inváziója nem mutatott rá arra, hogy a globális Dél államai hasonló mértékben sebezhetőek lennének az orosz tervekkel szemben. Washington gyors szankciós válasza azonban hatalmas sebezhetőséget mutatott az amerikai szeszélyekkel és képességekkel szemben.
Ez a fenyegetés 2022-ben még elméleti lehetett. Végül is Biden nem mutatott hajlandóságot arra, hogy szórakozásból használja ezt a fegyvert. Ma már egyáltalán nem az.
Amerika barátjának lenni nem jelent védelmet Trump hangulatingadozásaival szemben. Egy nyugati diplomata nemrég mesélt nekem arról, hogyan próbálta meggyőzni a vezetését, hogy ne erőltessék a washingtoni állami látogatást. „Semmi jó nem sülhet ki belőle. Egyszerűen jobb, ha nem kerülünk a látókörébe” – mondta nekem egy szövetséges állam diplomatája.
Csakúgy, mint a dzsungelben, védelmet nyújt az, ha a csúcsragadozó nem vesz észre minket.
Ez a valóság ismét azt mutatja, hogy az iráni háború – és tágabb értelemben a neokonzervatív külpolitika – mennyire katasztrofális volt magának az Egyesült Államoknak. Minden állam hatalomra törekszik. De a felelős államvezetés és diplomácia biztosítja, hogy a hatalmat más nemzetek ne érzékeljék szükségtelenül fenyegetésként, mert azoknak nem marad más választásuk, mint hogy módokat találjanak az ellensúlyozásra. Vagy – ahogy azt ma már látjuk –, hogy közvetett úton ellensúlyozzanak.
Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy a világ Amerika vereségét akarja. De egyre inkább azt akarja, hogy Amerikát ellensúlyozzák és korlátozzák.
Iratkozzon fel a Trita Parsi hírlevélre
Több száz fizetős előfizető
Trita Parsi a Quincy Intézet ügyvezető alelnöke és díjnyertes író. A Washingtonian Magazine a külpolitika 25 legbefolyásosabb hangja közé sorolta. Noam Chomsky „az egyik legkiválóbb iráni tudósnak” nevezi.
Forrás: https://tritaparsi.substack.com/p/why-so-many-countries-around-the?utm_source=post-email-title&publication_id=3095469&post_id=212214841&utm_campaign=email-post-title&isFreemail=true&r=2cxqch&triedRedirect=true&utm_medium=email 2026. augusztus 22.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
