A képen a Királyi Légierő C-17-es szállító repülőgépébe zsúfolt evakuáltak láthatók, miután a brit fegyveres erők kimenekítették őket Kabulból 2021. augusztus 21-én, Kabul elestekor. Fotó: Egyesült Királyság Védelmi Minisztériuma

A történelemkönyvek elhanyagolt borítóira vésett tanulság (manapság kevesen olvassák őket) egyetlen hatalmas, következetes szabályt sugall: Soha ne támadd meg Afganisztánt. Az ország történelme a külföldi hatalmak invázióival és behatolásával szembeni csodálatra méltóan erős ellenállásról, és – ami jelentős – a ráerőltetett társadalmi és politikai megoldásokkal szembeni súlyos ellenszenvről szól. Útja során három birodalom – a brit, a szovjet és az amerikai – szenvedett vereséget.

A klerikálisan szigorú tálibok, akiket állítólag felvilágosult nyugati hatalmak ostoroznak, mert reménytelen rablók a kormányban és lehetetlen funkcionáriusok, öt éve állnak fenn. „Imádkozunk a Mindenható Istenhez, hogy örökre védje meg hazánkat az megszállástól, az agressziótól, a háborúktól és a bizonytalanságtól, és tegye lehetővé népünk számára, hogy békét, nyugalmat és jólétet élvezhessen a saría alapú kormányzat égisze alatt” – jelentette ki a tálib kormány helyettes szóvivője, Hamdullah Fitrat az ötéves felszabadulás ünnepségén.

Ezek a látszólag megviselt harcosok megdöbbentő és magabiztos ellenálló képességgel győzedelmeskedtek a George W. Bushtól Joseph Biden-ig tartó kormányzatok ellen. Lépéseiket az első Trump-adminisztráció azon biztatása lendítette fel, hogy az Egyesült Államok által vezetett „örök háborúknak” véget kell vetni. (Milyen furcsán hangzik ez most.) 2021 augusztusában befejeződött az amerikai és a koalíciós erők kaotikus és szégyenteljes kivonulása. A koalíciós erők két évtizedes erőfeszítése 2448 amerikai katona és elképesztő mennyiségű, 363 000 afgán civil életébe került.

A tálibok a maguk részéről bebizonyították, hogy képesek elsajátítani a megtévesztő reklámok modern zsargonját, azt állítva, hogy szerény változásokat figyeltek meg olyan területeken, mint a nők jogai, miközben továbbra is a fundamentalista vonalat tartják. Hatalmon lenni azt jelenti, hogy rendelkezni kell az eszközökkel ahhoz, hogy diktálják ezt a választást.

A torz emlékektől szédült romantikusok azzal voltak elfoglalva, hogy a háború és az USA vezette jelenlét folyamatosságának szükségességét indokoló érveket ontsák magukból. Paul Miller A vereség választása (2025) című műve egy ilyen hibákkal teli hozzájárulás volt. Volt CIA-tisztként és az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának afganisztáni és pakisztáni igazgatójaként (2007–2009) úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok afganisztáni inváziója nyilvánvaló önvédelem volt a 2001. szeptember 11-i al-Kaida támadások után, amelyek „történetesen egy elnyomott nép felszabadítását igényelték”. Kulturálisan és politikailag analfabéta, elemzése a szokásos érvet vetette fel, miszerint az ország inváziója azért volt szükséges, mert lehetetlen különbséget tenni a tálib csoport és az al-Kaida ügynökei között. Panaszkodik, hogy a megszállás első két évében az utakra, iskolákra és kórházakra fordított több forrás – a terrorizmus elleni küzdelemmel való tartós megszállottság helyett – a nemzetépítés ügyét szolgálta volna.

A témával kapcsolatos gyakori interjúkban a megkopott David Petraeus, az afganisztáni amerikai erők és a NATO Nemzetközi Biztonsági Segélyszolgálatának korábbi parancsnoka, nem is beszélve arról, hogy a Központi Hírszerző Ügynökség korábbi vezetője volt, és bűnös volt minősített anyagok nem megfelelő kezelése miatti vétség vádjában (ez eléggé ironikus pletyka). Amerika messiási Charles Gordon tábornokának megfelelő változata egyszerűen képtelen elfogadni, hogy Afganisztánt valaha is magára kellett volna hagyni. „Azt hiszem, amit Afganisztánban el kell érnünk, az a fenntarthatóság, a vér és kincs ráfordításának mérése, egy fenntartható, tartós elkötelezettség.” Ezeket a szavakat Judy Woodruff-nak, a PBS News munkatársának mondta 2017 júniusában, amikor a rothadó káosz mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Nagyon hasonló nézetet fogalmazott meg a BBC-nek 2026. augusztus 14-én.

A homályos barbároknak való szükségtelen és nyomorúságos megadás témája az országban elkövetett emberi jogi visszaélésekről szóló véleménynyilvánítási fórumokon is megtalálható. A Malala Alap rendszeresen tesz csípős megjegyzéseket az elhagyásról, burkoltan azt sugallva, hogy a császári kéz legalább bizonyos szinten óvóan hasznos lett volna. „Az afganisztáni demokrácia megteremtését és a nők felszabadítását célzó küldetésként megfogalmazott, az USA vezette megszállás végső soron a rövid távú katonai célokat helyezte előtérbe a fenntartható intézmények fejlesztésével szemben, amelyek az emberek javát szolgálhatják” – javasolta Sahar Halaimzai az alap számára 2024 decemberében.

Halaimazai nagy hangsúlyt fektet az elhagyatottság témájára, amely ősi téma a nemzetközi politika kegyetlen színjátszásában. „A nyugati kudarcok” – mondja vádlón – „kikövezték az utat a most kibontakozó nemi apartheidhez, a nők jogai elleni intézményesített, szisztematikus támadáshoz, amelyet a világ nem engedhet meg magának, hogy figyelmen kívül hagyjon.” Az ENSZ afganisztáni emberi jogi különmegbízottja sem riad vissza attól az érveléstől, hogy bűncselekményeket követnek el, leginkább a nők ellen. „Megbízatásom arra a következtetésre jutott, hogy ez a rendszer az emberiség elleni nemi üldöztetés bűncselekményének minősül.” A PBS-nek elmondta, hogy ez a „válság messze túlmutat a nemi megkülönböztetésen, sőt túlmutat a nemi apartheiden”. 2,4 millió lány kizárása a középfokú oktatásból erre jó példa.

Ezek a nézetek elkerülhetetlenül az USA vezette megszállás, a bábkormányok és a virágzó intézményi korrupció kora iránti nosztalgiára utalnak. Ostobaságnak tűnnek Cleo rideg arca előtt, figyelmen kívül hagyva a misszió tarthatatlanságát. A texasi republikánus Michael T. McCaul 2020 januárjában a Képviselőház Külügyi Bizottsága előtt az USA afganisztáni tapasztalatairól szóló felszólalásában a 132 milliárd dolláros fejlesztési segélyekre fordított kiadásokról beszélt, az afganisztáni újjáépítésért felelős különleges főfelügyelő (SIGAR) pedig megállapította, hogy jó sokat „elpazaroltak, elloptak, vagy nem kezelték azokat a problémákat, amelyeket megoldani hivatottak”. Az afgán hadsereg és rendőrség felállítására irányuló erőfeszítések nem javították a biztonsági helyzetet. „A koordináció hiánya, a források helytelen felhasználása és az afgánok elégtelen képzése nem csökkentette az erőszakot az egész országban.”

John Sopko, az afganisztáni újjáépítésért felelős különleges főfelügyelő kegyetlenül nyíltan beszélt. Hat tanulságot vetett fel. Az újjáépítés, bármilyen érdemi és sikeres módon, lehetetlen biztonságos környezet hiányában. Az „ellenőrizetlen” korrupció „aláásta céljainkat, és sajnos mi is hozzájárultunk a korrupció elősegítéséhez”. Annak ellenére, hogy 2001-ben legyőztük a tálibokat, semmi sem állt útjában egy „világos újjáépítési stratégiának, és egyetlen katonai szolgálat, ügynökség vagy ország sem felelt az újjáépítési erőfeszítésekért”. A politikailag diktált ütemtervek szintén meghiúsították az újjáépítési erőfeszítéseket. Az amerikai személyzet állandó fluktuációja, amit „eufemisztikusan »éves lobotómiának« neveztek, szintén gyengítette az újjáépítési projektet. A hatodik ok, és olyan egyszerű, hogy közhelyesnek tűnhet, az volt, hogy minden újjáépítési programnak ahhoz, hogy hatékony legyen, „a fogadó nemzet történelmi, társadalmi, jogi és politikai megfontolásainak jobb megértésén kell alapulnia”. 2024 márciusában tett megfigyeléseiben Mark Milley, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának korábbi elnöke szomorúan beismerte, hogy „Segítettünk felépíteni egy hadsereget, egy államot, de nem tudtunk felépíteni egy nemzetet.”

A kormányzó rezsimmel szembeni bármilyen válasznak vagy ellenállási cselekedetnek, ahogy mindig is, helyi talajban kell megszületnie. A tálibok saját ellenállási hajtásokkal néznek szembe. Michael Semple, a belfasti Queen's Egyetem munkatársa, aki Afganisztánnal foglalkozik veterán szakos hallgatóként, magabiztosan 13 ellenállási formát sorol fel a tálibok hatalomra kerülése óta. Ezek között szerepelnek a klerikális osztályok (ulema) által tett tényleges kritikai megjegyzések, a tálibok természeti erőforrások feletti ellenőrzést érvényesítő politikája elleni tiltakozások, az Észak-Afganisztánba érkező migránsok pártos támogatása és a tulajdonjogok felforgatása. Csak belülről lehet élénk, megvalósítható változást találni, és semmiképpen sem a Pentagon tervezőszobáiban vagy a Külügyminisztérium fogalmazóirodáiban.

Iratkozzon fel a Savage Minds csatornára

Julian Vigo által

Oknyomozó riportok és társadalmi kommentárok a közkultúráról, a művészetekről, a tudományról és a politikáról.

Forrás: https://substack.com/home/post/p-211961040 2026. augusztus 20.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó