Fotó: Jaana Dielenberg

Semmi sem kelt nagyobb bizalmat az emberi faj ostobaságában, mint az erőfeszítései, hogy megértse mások működését. Ez legalább előrelépést jelent ahhoz képest, hogy bibliai értelemben leigázni, rabszolgasorba taszítani és megenni akarjuk az állatvilág tagjait. De, amikor erőfeszítéseket teszünk annak megértésére, hogy mire is képes a házimacska (ami kétségtelenül egy oximoron kategória), az emberiség elkerülhetetlenül kudarcot vall.

A macskákra kijárási tilalom bevezetése, mintha engedetlen, kóborló gyerekek lennének, egy ilyen tünet. Míg a vadmacska a vadon élő állatok tömeges lemészárlásának eszköze, a furcsa nevű házimacska, a Felix catus, több mint hajlandó hozzájárulni a halálozási arányhoz. Ez leginkább Ausztráliában nyilvánvaló, egy olyan országban, amelynek őshonos faunája ilyen ügyes, könyörtelen ragadozóknak való tartós kitettség nélkül fejlődött ki. A Wildlife Research folyóiratban 2020-ban megjelent tanulmányukban a szerzők, miután megvizsgálták a házimacskákkal kapcsolatos 66 különböző tanulmány eredményeit és azok hatását az ország vadvilágára, aggodalommal teli kiáltást adtak ki.

Minden kóborló házimacska átlagosan évente 186 hüllőt, madarat és emlőst öl meg, amelyek többsége a kontinensen őshonos. Ez a házimacskák által lakott területeken négyzetkilométerenként évente 4440-8100 állatot jelent. Az ilyen tomboló kóborlók éves holokausztja 390 millió állatot jelent. A javasolt megoldás szigorú és abszolutista: állandó, zárt otthoni fogva tartás. (Az érvelés szerint a ragadozók aránya nem csökken azért, mert a macska éjszaka vagy nappal vadászik; csak az állat típusa változik.)

Július 27-én Melbourne keleti külvárosában található Boroondara város képviselői rendeletet fogadtak el, amely előírja, hogy a macskákat éjszaka a gazdájuk ingatlanán belül kell tartani. A tanács bejelentése szerint a kijárási tilalmat számos intézkedéssel együtt, különböző célokat szem előtt tartva fogadták el. Ezek között szerepelt, hogy jobban megértsék a településen folytatott »általános macskagazdálkodást«; ösztönözzék a »felelős macskatartást, beleértve a macskák nyilvántartásba vételét, mikrochipes jelölését és ivartalanítását«; jobb támogatást nyújtsanak a macskatulajdonosoknak a macskáik kezelésében; javítsák a »részben gazdás és kóbor macskák« kezelésének módját; valamint védjék Boroondara vadvilágát és sokféleségét”.

Ezek az intézkedések mintha megnyugtatnák a döntéshozók lelkiismeretét – azt állíthatják, hogy állítólag valami hasznosat tesznek az őshonos fajokért –, miközben figyelmen kívül hagyják a korlátozás tárgyát képező állat természetes ösztöneit. Valójában azt mutatják, hogy milyen keveset tudunk ezekről a találékony állatokról. A történelem számos példát mutat a tanácsi szintű vitákra ebben a témában. A dél-ausztráliai Port Lincoln városi tanács például 1992 augusztusában megvitatta az állami kormány által készített vitaanyagot, amely a helyi újság szavaival élve ragaszkodott ahhoz, hogy a tanácsok „sürgős lépéseket tegyenek a vad és kóbor macskák ellenőrzése érdekében”. Az általános hangulat azonban az volt, hogy „a macskaregisztráció és a macskakijárási tilalom nem praktikus”.

A lakosok aggodalmai nem mindig egyeztek meg a helyi tanácsok politikájával, amelyek igyekeznek szélesebb körű felelősséget más bürokratikus ügynökségekre és hatóságokra hárítani. Miért tenné a kormányzat azt, amit másoktól elvárhat? A helyi önkormányzatok, amelyek nem mindig lelkesednek az állattartási kérdésekben való joghatóságért, inkább az állami kormányzatoktól várnak atyai útmutatást és útmutatást. 2006 novemberében a Hills Messenger, a dél-ausztráliai Port Adelaide helyi kiadványa arról számolt be, hogy a Mitcham Tanács hidegen elutasította „több mint 3000 lakos felhívását, azzal, hogy megtagadta a szigorúbb macskaellenőrzés bevezetését”. Ezt a számot mintegy 3500 személy éves állattartási felmérésére adott válaszaiból nyerték. A válaszadók túlnyomó többsége, 87%-a egyetértett a macskaellenőrzéssel, beleértve a regisztrációt, a kijárási tilalmat, a nemek szerinti elkülönítést és az ivartalanítást.

Ilyen tervek nem kerültek be a tanács 2007–2011-es Állatgazdálkodási Tervtervezetébe, mivel a tanácsosok úgy vélték, hogy az irányításhoz állami szintű, és nem helyi szintű megközelítésre van szükség. Ian Robilliard Belair-ből, aki 45 másik személlyel együtt részt vett egy tanács által szervezett állatgazdálkodási nyilvános ülésen 2006 márciusában, morgolódó elégedetlenségének adott hangot. „Nem vagyok a macskák ellen, de nem szeretem őket, amikor a hátsó udvaromban vannak, és madarakat és gyíkokat esznek.” Bill Stronach Blackwoodból dühös volt a macskák „gyilkos” jellegére; bent kellett tartani őket, míg az RSPCA [Királyi Társaság az Állatkínzás Megelőzéséért] fejlesztési vezetője, Wendy White szívből egyetértett, és opcióként felvette a kötelező ivartalanítást. John Carruthers, a Hills Állatorvosi Központ munkatársa és a tanács állatgazdálkodási tanácsadó bizottságának tagja válasza a megnyugtató elutasítás volt. „A legtöbb (őshonos) vadon élő állatot vadmacskák ölik meg, nem pedig házimacskák.” Megint azok a kedves házimacskák.

Ausztráliában bizonyos állami törvények megakadályozzák a helyi önkormányzatokat abban, hogy macskák tartására vonatkozó rendeleteket adjanak ki, kivéve, ha az állami parlamenti bizottságok felmentést adnak. De ezeknek az ügyes gyilkosok tartásának kérdése nyilvánvalóan annyira aggasztó, hogy akár az állami politikusok asztalára is kerülhet. Ráadásul ezek olyan szavazatok, amelyeken érdemes elgondolkodni. 2024-ben a Biodiverzitási Tanács aggályokról szóló jelentése szerint mindössze 8% (vagyis minden 12. emberből 1) ellenezte azokat a politikákat, amelyek „előírják a macskatulajdonosok számára, hogy macskájukat a tulajdonukban lévő ingatlanon belül tartsák”. Idén februárban Nyugat-Ausztrália helyi önkormányzati minisztere, Hannah Beazley olyan változásokat ígért, amelyek enyhítenék a helyi önkormányzatok azon igényét, hogy parlamenti szintű bizottsági jóváhagyást kérjenek a macskák tartására. Végül kidolgozható lenne egy „helyi mintatörvény”, amely egységesítené a megközelítést. Az is felmerült, hogy az ilyen korlátozások előnyeit hangoztassák. „A tulajdonosok tulajdonában lévő macskák tovább élnek. Az RSPCA bizonyítékai szerint a tartásra szánt macskák tulajdonosai körülbelül 400%-kal kevesebbet költenek állatorvosi díjakra, mint a kóborló macskák.”

A macskák elszigetelése mögött álló reklámkampány gyerekes, sőt hánytató hangvételt ölthet. Abszurd módon az antropomorf önigazolás az Invazív Fajok Tanácsának következő, kitalált nyugtatni szándékozó fecsegésébe vezet. „Mi a közös Paws-ban, Precious-ban, Clementine-ben, Rasputia-ban, Jemia-ban és Fat Boii-ban?” – kérdezi egy közösségi poszt ugratva. A lehető legjobb életüket élik, biztonságosan otthon tartva.” Honnan is tudhatják ezek a fantaszták? Valószínűbb, hogy az ilyen intézkedések természetes gyilkosokat tartanak vissza, akik bezártságuk során egyre zavartabbá válnak. Ehelyett elhitetik velünk, hogy ezek a teremtmények pompás, elhízott házias életet élnek, és vérengzési kényszerüket kegyetlenül lecsillapították.

Az Ausztrál Állatjóléti Alapítvány (APWF) szintén azon a véleményen van, hogy a macskákat éjszaka elkülönítve kell tartani, nappal pedig a gazdájuk birtokán belül, feltéve, hogy a környezet „kényelmes” és „kielégíti a macska fizikai és mentális szükségleteit”. (Hol van macskapszichológus, amikor szükség van rá?) A szervezet elismeri, hogy a macskák kötelező, folyamatos elkülönítése „nem egyszerű megoldás a kóborló macskák, a vadon élő állatok védelme vagy a menhelyi befogadás problémáira”. A kóborló macskák inkább gazdátlan állatok, és még ha van is gazdájuk, az elkülönítés kudarcot vallhat „a lakhatási korlátok, a pénzügyi források hiánya és a bezárt macskák jólétével kapcsolatos aggodalmak” miatt.

A következő ajánlást és javaslatot Jaan Dielenberg, a Charles Darwin Egyetem munkatársa teszi, aki elismeri, hogy macskákat is tart: „A házimacskák elkülönítésének előírása jó politikai döntés. De ahhoz, hogy teljes mértékben kihasználjuk az előnyöket, be kell fektetnünk a közösségek hatékony kommunikációjába, kedvezményeket kell nyújtanunk a macskák elkülönítésének elősegítésére, és biztosítanunk kell a szabályok betartását.” Bárcsak megkérdezhetnénk Tobermory-t, a HH Munro (Saki) által híressé tett macskát, hogy mit gondol erről az egészről.

Iratkozzon fel a Savage Minds csatornára

Julian Vigo által

Oknyomozó riportok és társadalmi kommentárok a közkultúráról, a művészetekről, a tudományról és a politikáról.

Forrás: https://substack.com/home/post/p-211020212 2026. augusztus 13.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó