Egy 10 élő arcfelismerő furgonból álló mozgó egység várhatóan hamarosan megkezdi működését. Fotó: Jordan Pettitt

Mikor jelenthető ki, hogy egy társadalom a liberális demokráciából, bármilyen tökéletlenül is valósuljon meg, az autoriter uralom felé mozdult el? Van-e olyan pillanat, amikor hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy a változás megtörtént? Bejelenti-e az autoritarizmus az eljövetelét?

Vagy egy fokozatosan bontakozó folyamatról van szó, ahol a végrehajtó hatalom korlátait darabonként lebontják, amíg az árapály már nem fordítható meg?

Vajon az autoritarizmus felé való fordulatot csak utólag lehet megérteni, amikor már minden lehetőséget elszalasztottak a csökkenés megállítására?

És hogyan ismerhetjük el magunknak, hogy megfosztottak minket legalapvetőbb és legféltettebb szabadságjogainktól – a szólás, a gyülekezés és a tiltakozás jogától –, amikor már nem beszélhetünk, nem találkozhatunk és nem tiltakozhatunk szabadon?

A kellemetlen igazság az, hogy Nagy-Britannia már messze jár ezen az úton. És ha nem tudsz a földrengésről, ami zajlik, az azért lehet, mert – ahogy az autoritarizmus hívásakor várható – az elsők között azokat fojtják el, akiket vészharangoznak.

Egy milliárdosok és az állam tulajdonában lévő médiának – azoknak a pártoknak, amelyek a növekvő népi elégedetlenség korában a legtöbbet profitálhatnak a végrehajtó hatalom gyarapodásából és az ellenvélemények elhallgattatásából – nincs oka arra, hogy megvilágítsa a terjedő sötétséget.

A leköszönő Keir Starmer vezette látszólagos Munkáspárt-kormány nagyrészt hozzájárult az új, baljós politikai légkör kialakulásához.

Pontosan Starmer emberi jogi ügyvédként szerzett referenciái biztosították a brit állam számára azt a fedősztorit, amelyre szüksége volt egy példátlan támadáshoz a korábbi generációk által kiharcolt szabadságok ellen.

Kevés jel utal arra, hogy utódai – legyen szó akár a népirtást támogató Munkáspárt új vezéregyéniségéről, akár Nigel Farage bevándorlókat támadó Reformpártjáról – irányt váltanának.

A Nagy-Britannia tekintélyelvűség felé sodródását mozgató logikát nemcsak a politikusok határozzák meg, hanem a brit establishment, amelynek el kell adnia a népirtásban és a külföldi illegális háborúkban való cinkosságát, és könnyű bűnbakokat – a bevándorlókat – kell találnia, hogy hazai kudarcaiért őket tegye felelőssé.

A fő politikai pártok feladata, amelyek milliárdos adományozókra támaszkodnak, akik egyben a vállalati médiát is birtokolják, hogy támogassák ezeket a narratívákat.

Megfigyelési állapot

Starmer belügyminisztere, Shabana Mahmood volt az, aki meggondolatlanul a legtisztábban fogalmazta meg a brit állam jövőképét.

Januári beszédében kifejtette ,hogy a mesterséges intelligencia új fejlesztéseit kiaknázva kíván létrehozni egy mindenható, mindent látó „Nagy Testvér” megfigyelőállamot, olyat, amilyet George Orwell megjósolt disztópikus regényében, az 1984- ben.

Mahmood ezt a jövőt még a „panoptikumhoz” is hasonlította – utalás a tizennyolcadik századi filozófus, Jeremy Bentham tökéletes börtönére: egy központi őrtorony (az állam), amelyet ablakos cellák köre vesz körül, ahol a fogvatartottak (a nyilvánosság) mindig láthatók lennének.

Bentham megértette, hogy ez nem csupán a fizikai kontrollról szól. Ahogy megfigyelte, az állandó megfigyelés érzése „az elme feletti uralom megszerzésének új módja” lenne. A fogvatartottak a büntetés elkerülése érdekében felügyelnék saját viselkedésüket.

Starmer utódja, Andy Burnham állítólag szeretné, ha Mahmood kulcsfigura maradna a kormányában. De ez nem egyetlen kormányminiszterről szól.

Mahmood egy mélyebb baj tünete, nem pedig annak oka. Az új ellenőrzési rendszerek felépítése, valamint a szabadságjogok és az azokat támogató kulturális hagyományok erodálódása már előrehaladott állapotban volt, amikor kinevezték a Belügyminisztériumba.

Aki az elkövetkező hónapokban és években a hatalom gyeplőjét tartja a kezében, képes lesz maximálisan kiaknázni ezeket a meglévő hatalmakat, majd tovább kiterjeszteni azokat.

Amint az autoritarizmus szelleme eluralkodik, egyre nehezebb visszagyömöszölni a skatulyába. Csak az összehangolt tömegtüntetések emlékeztethetik az államot arra, hogy hol lakik a végső hatalom. És pontosan ezt a fajta tiltakozást démonizálják és kriminalizálják lépésről lépésre.

Politikai tárgyalás

Ha lehetséges egyetlen pillanatot azonosítani, amikor az új autoritarizmus előbukkant az árnyékból, az körülbelül 15 évvel ezelőtt volt. Ez volt az a pillanat, amikor az állam elindította elhúzódó kampányát Julian Assange ellen, hogy megrágalmazza és bebörtönözze.

A WikiLeaks visszaélés-bejelentő platform alapítója felháborította az Egyesült Államokat és hűséges brit barátját azzal, hogy nyilvánosságra hozta az afganisztáni és iraki háborús bűncselekmények részleteit, amelyeket titokban akart tartani.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Starmer akkoriban a Koronaügyészség vezetője volt, és többször is Washington legmagasabb rangú igazságügyi tisztviselőivel találkozott. A protokollokkal ellentétben e megbeszélések feljegyzéseit tisztviselői megsemmisítették.

Soha nem fogjuk megtudni, milyen utasításokat kapott Starmer az Egyesült Államoktól Assange-al kapcsolatban. De egy lehetséges nyom fennmaradt, miután Starmer osztálya további, rendkívül szabálytalan módon megsemmisítette a brit és svéd ügyészek közötti levelezést abból az időből.

Az egyik fennmaradt e-mail sokat elárul. Arról árulkodik, hogy Svédország bizonyítékok hiányában fontolgatta Assange elleni nyomozás leállítását, miközben a férfi a londoni ecuadori nagykövetségen rejtőzködött, félve a rá váró eseményektől.

Starmer munkatársai, akiknek semleges közvetítőként kellett volna eljárniuk Svédország és Assange jogi csapata között, dühösen azt mondták a svédeknek: „Ne merészeljétek megijedni!!!”

Egy másik e-mailben ugyanaz a CPS-tisztviselő a következőket írta svéd kollégáinak: „Kérjük, ne gondolják, hogy ezt az ügyet csak egy újabb kiadatásként kezelik.”

Később, az Egyesült Királyság és bíróságai aktív hallgatólagos beleegyezésével az Egyesült Államok megmutatta igazát. Washington megindította a kiadatási eljárást azzal az abszurd alapon, hogy Assange „kémkedést” követett el azzal, hogy részleteket tett közzé háborús bűncselekményeiről.

Assange-ot évekig egy magas biztonsági besorolású londoni börtönben tartották fogva, gyakran nem tudott találkozni ügyvédeivel, egészségi állapota pedig romlott, egy koholt, nyíltan politikai vád alapján.

Ez egy rémisztő, példa nélküli támadás volt az újságírók azon joga ellen, hogy közérdekből bizonyítékokat tegyenek közzé az állam szabálytalanságairól. A milliárdosok tulajdonában lévő média mégis alig tudta elfojtani ásításaikat.

A valóság megfordítva

Assange évtizedes bántalmazásából és törvényes jogainak lábbal tiporásából kétszeres haszon származott.

Először is, egy nagyon is látható precedenst teremtett, amelyben a jogállamiság a feje tetejére állt. Az áldozat és az elkövető szerepei felcserélődtek.

Assange, aki megcáfolhatatlan bizonyítékokat tett közzé az amerikai és brit háborús bűnökről, börtönbe került. Azok a brit tisztviselők, akik jóváhagyták és eltitkolták ezeket a bűncselekményeket, nemcsak, hogy elkerülték az igazságszolgáltatást, de szabadon üldözhették és befeketíthették Assange-ot.

Ez a téma azóta is fennáll, mivel a brit állam fokozta a szólásszabadság és a tiltakozások korlátozását, Izrael palesztinok elleni lemészárlása pedig gyakran próbaként szolgált eme újabb elnyomás engedélyezésére.

A 2010-es évek második felében Jeremy Corbyn – Starmer elődje a Munkáspárt vezetőjeként – önmagát és támogatóit nyíltan „antiszemitának” bélyegezték.

Miért? Mert megpróbálták felhívni a figyelmet Izrael bűnös cselekedeteire – előrevetítve azt, ami ezután következni fog, mivel Izrael nem vette figyelembe azt, amit jogi szakértők, holokauszt- kutatók, emberi jogi csoportok és az ENSZ nyomozói mind népirtásnak minősítettek Gázában.

Egy megfelelően működő demokráciában azokat, akik Corbyn-t és Izrael más kritikusait befeketítették volna, végleg hiteltelenné tették volna.

Ehelyett az Egyesült Királyság tisztviselői – ugyanazok a tisztviselők, akik Izrael jelenlegi bűncselekményeiben is részt vettek azzal, hogy fegyvereket szállítottak Izraelnek, megfigyelő repüléseket hajtottak végre Izrael gázai civilek elleni bombázási kampányainak irányítására, és diplomáciai fedezetet kínáltak – egyszerűen fokozták a démonizáló kampányt.

Miközben britek milliói vonultak utcára, a Starmer-kormány – és a mögötte álló brit állam – nemcsak antiszemitának bélyegezte őket, hanem radikálisan átírta a törvényeket, hogy kriminalizálja az izraeli népirtással szembeni ellenállást.

A Palestine Action közvetlen akciócsoportot, amely az Egyesült Királyság területén működő izraeli fegyvergyárakat vette célba, betiltották az al-Kaidával és az Iszlám Állammal egyenértékű „terrorista” csoportként.

A népirtás ellen tiltakozó transzparensek tartása, ahogyan azt több ezer tiszteletreméltó brit állampolgár tette, a „terrorizmus támogatásává” vált, ami akár 14 év börtönbüntetéssel is járhatott.

A valóság ismét a feje tetejére állt.

Nagy-Britannia továbbra is aktívan támogatja az izraeli állami terrorizmust.

De akik kongatták a vészharangot – akik megpróbálták megállítani ezeket a szállítmányokat, akik ellenezték a britek összejátszását az izraeli állami terrorizmusban, vagy akiket egyszerűen megdöbbentett az alapvető tiltakozási jogok aláásása –, azokat letartóztatták és terroristaként vádolták meg.

Eközben a dokumentumok azt mutatják, hogy az Elbit Systems továbbra is korlátlan hozzáférést élvez a brit kormánytisztviselőkhöz.

Iratkozzon fel a Savage Minds csatornára

Julian Vigo által

Oknyomozó riportok és társadalmi kommentárok a közkultúráról, a művészetekről, a tudományról és a politikáról.

Forrás: https://substack.com/home/post/p-207709154 2026. július 20.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó