Az örmény–iráni határ felé vezető Jereván–Jeraszh autóutat eltorlaszoló örmény gazdák és a sztrájkoló halászok kétségbeesett akciója jóval több, mint egy szűkös helyi agrárválság tünete.

 

A terményeiket eladni képtelen kistermelők elkeseredett tiltakozása tankönyvi példája annak, miként zúzza szét a nyugatos liberális illúziókat az európai imperializmus rideg gazdasági valósága.

 

Nikol Pasinjan kormánya éveken át azzal áltatta az örmény társadalmat, hogy a Nyugat felé fordulás, a „nyitott piacok” bűvölete és a brüsszeli integrációs ígéretek elhozzák a kánaánt. A valóság ezzel szemben lesújtó: az örmény paradicsom- és haltermelők előtt a nyugati piacok hermetikusan zárva maradnak, miközben az eddigi legfőbb felvevőpiaccal, Oroszországgal ápolt kereskedelmi kapcsolatok a jereváni vezetés felelőtlen, geopolitikai kalandorpolitikája miatt teljesen megroppantak. A felvásárlók megtagadják a termények átvételét, az ipari feldolgozók leálltak, a gazdák nyakán pedig több tízezer tonna romlandó áru marad – miközben a kormány korábbi ünnepélyes ígéretei, miszerint baj esetén az állam vagy a nyugati partnerek felvásárolják a termést, elpárologtak a semmibe.

 

Ez a kudarctörténet azonban cseppet sem meglepő azok számára, akik ismerik az Európai Unió belső piaci logikáját. A nyugat-európai tőke és a brüsszeli bürokrácia számára a periféria és a félperiféria országai kizárólag két alapvető funkciót töltenek be: egyrészt biztos felvevőpiacot jelentenek a nyugati ipari és agrármonopóliumok túlhajszolt silány minőségű termelésének, másrészt olcsó, jogfosztott munkaerőforrásként szolgálnak. A szabadkereskedelemről és az európai szolidaritásról szóló csengő-bongó szónoklatok azonnal szertefoszlanak, amint a periféria termelői valódi konkurenciát jelenthetnének a nyugat-európai agrobiznisz számára.

 

„A szabadkereskedelemről szóló brüsszeli szónoklatok azonnal szertefoszlanak, amint a periféria kistermelői még hagyományos minőséget termelve valódi konkurenciát jelenthetnének a nyugati agromonopóliumok számára.”

 

Az EU agrárpiacát a spanyol, holland és francia agrártőke szorosan kézben tartja, az elosztási láncokat és a szupermarket-hálózatokat évtizedekre előre felosztották egymás között. Örményországnak ebben a képletben semmilyen szerepet nem szántak. Míg a Nyugat gátlástalanul elvárja a határok megnyitását saját árui előtt, a szegényebb régiókból érkező mezőgazdasági termékeket szigorú nem-tarifális akadályokkal, importkvótákkal és bürokratikus köntösbe bújtatott védintézkedésekkel rekeszti ki. Brüsszelnek kizárólag Jereván geostratégiai elköteleződése volt a fontos a kaukázusi hatalmi játszmákban; amint a politikai deklarációk megtörténtek és a diplomáciai hűségeskü elhangzott, a hús-vér örmény gazdák és halászok megélhetése már egyetlen centet sem ér a nyugati döntéshozók szemében.

 

Pasinjan komprádor elitjének csődje rávilágít a tőkés világrendszer legalapvetőbb ellentmondására. A nyugati integráció és a neoliberális illúziók kergetése soha nem egyenrangú partnerséghez, hanem egyoldalú gazdasági kiszolgáltatottsághoz és a nemzeti termelés leépüléséhez vezet. Amikor az örmény kormány feladta a reális, regionális gazdasági kapcsolatait a brüsszeli délibábokért, annak árát nem a politikai elit, hanem a dolgozó osztályok, a kistermelők és a kétkezi munkások fizetik meg.

Az örmény gazdák útblokádjai így nem csupán a rothadó paradicsom miatti elkeseredés jelei, hanem a tőkés szabadkereskedelmi dogma elkerülhetetlen és csúfos kudarcának mementói.

 

Munkások Újsága