Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolat” valódi természete sokkal inkább az amerikai finanszírozók azon hajlandóságával függ össze, hogy továbbra is hitelt vegyenek fel brit államadósság vásárlására, semmint a történelemmel, a kultúrával vagy Nagy-Britannia védelmi szükségleteivel. Minden egyes brit miniszterelnöknek viselnie kell ezt a terhet, amely gyorsan fenntarthatatlanná válik.

ATHÉN— Mike Tyson korábbi nehézsúlyú bokszoló híres mondása szerint: „Mindenkinek van terve, amíg arcon nem ütik.” Ugyanez mondható el a leendő brit miniszterelnökökről is, különösen Liz Truss látványos védekezése után, mindössze 49 nap után 2022-ben. Mindannyiuknak van tervük, amíg az államkötvénypiac le nem csap rájuk.

Andy Burnham-nek, Nigel Farage-nak és a barátomnak, Zack Polanski-nak is szembe kell néznie ezzel, ha valaha beköltöznek a Downing Street 10. szám alá. Azt hiszem, tudják ezt. De kétlem, hogy felfognák a nehéz helyzetük valódi nagyságát vagy természetét.

A közhiedelem szerint a kötvénypiac olyan embereket foglal magában, akik megtakarításaikat államadósságba szeretnék fektetni. A megfelelő egyensúlyt keresik a magasabb kamatláb és az ezzel járó megnövekedett kockázat között. Például a magasabb kötvényhozamok azt jelezhetik, hogy a piac arra számít, hogy a jövőbeni infláció csökkenti a kötvényeik által hozamolt fix kamatfizetések értékét. Ami még rosszabb, a magasabb hozamok előrevetíthetik az állam fizetésképtelenségének kockázatát, ahogyan az Argentínában és Görögországban történt.

Nagyjából ezt tanítják az elsőéves közgazdaságtan és pénzügy szakos hallgatóknak. És ez mind igaz. De ez a történet nem veszi figyelembe az Egyesült Királyság államkötvény-piacának (gilt) legérdekesebb és legaggasztóbb aspektusát: a brit kormány azon képessége, hogy refinanszírozza közel 3 billió fontos (4 billió dolláros) államadósságát, nem függ attól, hogy a megtakarítók a gilt-ekbe fektetnek-e be.

Valójában a brit kormány azon képessége, hogy államkötvényeket adjon el, nagymértékben függ számos amerikai székhelyű pénzügyi intézmény hajlandóságától, hogy jelentős összegű dollárt kölcsönözzenek államkötvények vásárlására. Ezek a cégek ezt aztán fedezetként használják fel, hogy saját céljaikra hitelt vegyenek fel az Egyesült Államokban.

És ez a bökkenő. Óriási különbség van aközött, hogy megtakarítóktól kell kölcsönt felvennünk, és aközött, hogy spekulánsokra hagyatkozunk, akik kölcsönt vesznek fel, hogy kölcsönt nyújtsanak nekünk. A kölcsönt nyújtó megtakarítók a hosszú távú visszafizetési képességünkre összpontosítanak. Eltűrhetik az olyan infrastrukturális beruházások iránti vágyunkat, amelyek rövid távon növelhetik az adósságunkat, abban az ígéretben, hogy a jövőbeni nyereség segíteni fog abban, hogy időben és teljes mértékben visszafizessük azokat.

Két Nobel-díjas az európai innovációs problémáról, a kreatív rombolásról és egyebekről

Philippe Aghion és Simon Johnson a következő bennfentes interjúnkban a kreatív rombolásról, a mesterséges intelligencia térnyeréséről és az európai dinamizmus felszabadításához szükséges intézkedésekről beszélgetnek.

De a spekulánsok, akik azért vesznek fel kölcsönt, hogy hitelt nyújtsanak, teljesen más tészta. Sokkal idegesebbek és hajlamosabbak a fedezeti felhívásokra. Ha az általad vásárolt kötvények elkezdenek veszíteni az értékükből, akkor megszabadulnak az Ön kötvényeitől, attól tartva, hogy nem lesznek képesek kifizetni a saját hitelezőiket, így a visszaesést összeomlássá változtatják.

Akkor miért támaszkodnak a brit államkötvények sokkal jobban az amerikai spekulánsok kölcsönvételére, mint a német, japán, olasz vagy görög államkötvényekre? Miért támaszkodik minden brit kormány annyira az amerikai tőkeáttételes tőkebeáramlásokra?

Minden az 1950-es években kezdődött, amikor London City rájött, hogyan kerülheti el, hogy a Brit Birodalom nyomdokaiba lépjen a feledés homályába. A trükk az volt, hogy a feltörekvő dollárbirodalomban, amelyet a BrettonWoods-i rendszeren belül intézményesítettek, egy rést kellett kivájniuk. Az amerikai finanszírozók szigorú tőkekorlátozásokkal szembesültek ebben a rendszerben, de három felbecsülhetetlen értékű tulajdonság lehetővé tette a City számára, hogy enyhítse ezeket a korlátokat.

Először is, London kereskedelmi szakértelme és jogrendszere hatékonyságot kínált az amerikai finanszírozóknak, mentességet biztosítva mindenféle beavatkozástól, beleértve a demokratikus elszámoltathatóságot is. Másodszor, Nagy-Britannia offshore joghatóságainak hálózata mesés adóminimalizálási lehetőségeket kínált. Harmadszor pedig, London gyorsan a petrodollárok és euródollárok özönének letéteményesévé vált, nem is beszélve az Egyesült Államokon kívül külföldi bankárok által létrehozott homályos dollárokról.

Így született meg a nagy brit paradoxon: miközben az Egyesült Királyság reálgazdasága hanyatlásban volt, London virágzott. Amikor a BrettonWoods-i rendszer az 1970-es években összeomlott, az amerikai finanszírozók egy másik felhasználási módot fedeztek fel a City számára: rövid lejáratú hitelfelvétellel az Egyesült Államokban hosszú lejáratú brit állami kötvényeket vásároltak, amelyeket aztán gyorsan eladtak hiteleik visszafizetése érdekében. Ezt a folyamatot újra és újra megismételték, hogy szép hasznot húzzanak belőle.

Így vált a brit kormányzat az eladósodott amerikai intézményekre támaszkodóvá. Ahhoz, hogy London a szokásos módon folytathassa működését, ma olyan amerikai mérlegekre van szüksége, amelyek hajlandóak hitelfelvétellel bővülni, és brit államkötvényeket használnak fedezetként az amerikai likviditás fenntartása érdekében.

Másképp fogalmazva, a City sikerének másik oldala, hogy bár saját maga nyomtatott pénznemben vesz fel hitelt, az Egyesült Királyság pénzügyileg nem szuverén. Igen, a City stratégiailag fontos helyet foglal el a globális dollárrendszerben, de ennek az az ára, hogy a brit kormányt korlátozza az a szükséglet, hogy fenntartsa a City központi pozícióját az amerikai pénzügyekben. Amíg ez így marad, a brit miniszterelnök hatalma olyan, mint átrendezni a nyugágyakat a Titanicon.

Van alternatívája ennek a sajátos pénzügyi alárendeltségnek az amerikai székhelyű, eladósodott finanszírozók felé, de ehhez hajlandóságra van szükség a font és az ingatlanárak csökkenésének elfogadására. Emellett növelni kell az állami beruházásokat egy új befektetési bankon keresztül, amely az Angol Bank által támogatott kötvényeket bocsát ki.

Bármely brit miniszterelnök, aki megpróbálja fenntartani Nagy-Britannia pénzügyi szolgaságát az amerikai tőkével szemben, miközben közjavakba fektet be, könnyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mentőcsomagja felé terelheti Nagy-Britanniát . Az Egyesült Királyság ezzel egyszerűen csak a tűzre tenné a serpenyőt. Ne feledjük, az IMF egyetlen célja, hogy megteremtse azt a politikai befolyást, amely – Görögországhoz hasonlóan – az adó- és kiadáspolitika feletti szuverenitás elvesztését eredményezi. Vajon a jelenlegi brit miniszterelnöki posztért küzdők megértik ezt?

Feliratkozás a Project Syndicate-re

A világ véleményoldala, amely vezető gondolkodók, politikusok és aktivisták exkluzív kommentárjait tartalmazza.

Forrás:  https://projectsyndicate.substack.com/p/every-british-prime-ministers-nightmare?utm_source=multiple-personal-recommendations-email&utm_medium=email&triedRedirect=true 2026. június 17.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó