A múlt héten a Guardian egy különös kis pillanatképet adott nekünk a nyugat-európai politikai gondolkodás gyorsuló hanyatlásáról . Timothy Garton Ash „Hogyan győzzük le Putyint” című esszéje, amelyet három nappal később az EU által finanszírozott ECFR lobbicsoport „Nézet a Tanácsból” címmel mutatott be , – ahogy ezek az esszék gyakran szoktak – azzal az értelmes feltételezéssel kezdődik, hogy a blokknak komoly Oroszország-stratégiára van szüksége, de valahol sokkal sötétebb helyen végződik, egy recepttel a demokrácia megmentésére a demokratikusabbá tételével.

Mindez része annak a visszatérő kortárs betegségnek, ahol a szerző azt akarja, hogy az EU autoriterebbé váljon, hogy legyőzze az autoritereket. Nevezhetjük „von der Leyenizmusnak”, amely a nyugat-európai gondolkodás azon sajátos irányzatában gyökerezik, amely úgy véli, hogy nem minden rossz volt, ami az 1930-as évek Németországához kapcsolódik, és ennek jó néhány megváltó vonása is van. Egy régi trükk, tiszta ingbe öltözve, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a szólásszabadságot ellenőrizni kell a szabadság védelmében, és nagyjából hasonlít a szüzességért való szexhez. Mindez arra a meggyőződésre épül, hogy a másként gondolkodót hazaárulásként kell kezelni, feltéve, hogy a másként gondolkodó rossz szókincset használ, és a politikai vágányok rossz oldaláról érkezik.

A „szégyenkezzünk a saját nacionalistáink ellen” kifejezés a nagy leleplező szó, és leleplezi a valódi célokat. Ha ez azt jelentené, hogy a választók aggályainak kezelésével győzzük le őket a választásokon, az teljesen jogos lenne, mert így kellene működnie a politikának. De mindannyian tudjuk, hogy az új eszköztár magában foglalja a jogászkodást, a cenzúrát, a megfigyelést, a deplatformálást, a pénzügyi nyomásgyakorlást, a kísérteties beavatkozást, a médiakampányokat és a végtelen burkolt gyanút, hogy a Brüsszel által jóváhagyott központon kívüli pártok valahogy egy Kreml-pénzzel kitömött matrjoska babát hordanak magukkal.

Ahhoz, hogy a terv sikerrel járjon, a liberális demokráciát egy újfajta „irányított demokráciával” kellene felváltani, ezúttal nyugati márkajelzéssel. Alapvetően a 2000-es évek orosz szurkovizmusa átalakult jobb szabással, nemi kvótákkal, kevesebb cigarettával, kevesebb rappel, nagyobb sokszínűséggel, szivárványos zászlókkal, névmásokkal és sokkal unalmasabb éjszakai élettel.

A tragédia az, hogy a szerző szinte emlékszik a 20. századi hidegháború igazi tanulságára, de aztán úgy száguld el mellette, mintha egy szemellenzős csikó lenne a 2.40-es Sandown-i versenyen. A Nyugat azért élte túl a Szovjetuniót, mert jobb életet kínált, és nem azért, mert hatékonyabban tudta felügyelni a gondolkodást. Még Hruscsov és Sztálin gyermekei is Amerikába költöztek, de a Kennedy-klán és a Rooseveltek nem rohantak keletre Leningrád kommunalnaja kvartirája után sóvárogva.

A Nyugat szabadabb intézményekkel, magasabb életszínvonallal, nyíltabb vitával, az egyénnek szánt nagyobb térrel és azzal a mélyebb tudattal büszkélkedhetett, hogy a holnap a tiéd lehet, amit te alakíthatsz, ahelyett, hogy egy szürke emberekből álló bizottság örökölte volna, akik „elvtársaknak” szólították egymást, és furcsa szokásuk volt, hogy szájon csókolták egymást.

A csapdába esett keleti blokk fiataljai nem a vasfüggönyön áttekintve irigyelték a NATO közleményeit, hanem a szupermarketeket, az utazás szabadságát, az egyetemeket, a dzsesszlemezeket, a farmereket, a szebb autókat, a cenzúrázatlan könyveket, Michael Jacksont és azt a lehetőséget, hogy egy apró, a koponyába örökre beágyazódott cenzor nélkül élhessenek.

Ez tette vonzóvá a Nyugatot, de most nézzük meg a liberális írói osztály által kínált programot. Ez egy állandóan értékpapírosított EU-t foglal magában, amely el van vágva az olcsó orosz energiától és nyersanyagoktól, és elkötelezett az újrafegyverkezés, a szankciók, az ipari nyomás, a csökkenő életszínvonal és a végtelen erkölcsi oktatás mellett. Vajon Ash komolyan hiszi, hogy ez lesz a huszonegyedik század nagy vonzó pólusa? És mi alapján? A drága áram, az ipar leépítése, a magas ifjúsági munkanélküliség, a növekvő egyenlőtlenség, a migrációs válság és egy olyan politikai osztály alapján, amely veszélyesnek nevezi a panaszkodó szavazókat?

Németország a kézenfekvő vészjelző, mivel évtizedekig sikeres modellje az olcsó energiára, a fejlett gyártásra, a szilárd infrastruktúrára, az összetartó társadalomra és a fejlett, valamint a fejlődő piacokhoz való hozzáférésre épült. 2021 óta ez a modell megtépázott, mivel a gyárak nyomás alatt állnak, az energiaköltségek emelkednek, az ország egyre több migránst fogad be (akiknek a szélesebb társadalom számára való hasznossága gyakran megkérdőjelezhető), és a régi ipari bizonyosság a peremén van, miközben még a vasúthálózat is szétesőben van. Ahelyett azonban, hogy azt kérdeznék, vajon az EU-tagok valóban boldogulhatnak-e, miközben végleg elszakadnak Európa legnagyobb országától, a fél kontinens stratégiai osztálya egy újabb előadáshoz nyúl.

Amit nem értenek, az az, hogy az EU nem cenzúrázhatja és moralizálhatja magát a vonzereje felé, és nem építhet egységet azzal, hogy becstelenül azt színleli, hogy a populizmus kizárólag külföldi fertőzés. Az EU vezetői inkább azt a hazugságot részesítik előnyben, hogy Moszkva hipnotizálta a szavazókat, mert nem tudják feldolgozni az igazságot, vagyis hogy egyre többen nem hiszik már, hogy a jelenlegi politikai osztály (vagyis ők maguk) alkalmasak a feladatra. És bár könnyebb az ellenfeleiket ügynöknek, baleknak, rasszistáknak, „oroszbarátoknak” vagy szélsőségeseknek nevezni, mint válaszolni nekik, öngyilkosság is.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Nyugat-Európának gyengének kellene lennie, és a különböző országainak természetesen meg kellene védeniük magukat. Működőképes hadsereggel, jelentő határokkal, jelentős iparágakkal, egyértelmű identitással és olyan vezetőkkel kellene rendelkezniük, akik képesek Washingtonnal, Moszkvával, Pekinggel és Kijevvel beszélni anélkül, hogy úgy hangzanak, mint egy agytröszt-panel gyakornokai.

Egy komoly EU-nak azonban értenie kellene a földrajzot is, és el kellene fogadnia, hogy Oroszország nem egy múló időjárási rendszer, hanem Európa legnagyobb országa, atomhatalom, jelentős erőforrásbázis és a kontinens állandó ténye. Az, hogy megpróbálják kizárni Oroszországot az európai projektből, miközben minden más volt szovjet államot bevonnak, mindig is nevetséges vágyálom volt, és ennek strukturális következményei voltak magára Oroszországra nézve is. Ha az EU másképp viselkedett volna, kivárhatta volna a Putyin-generációt, amelyet érthető módon sújt a szovjet összeomlás és az 1990-es évek megaláztatása.

Akkor egy nemzetközibb gondolkodású és liberálisabb gondolkodású vezetéssel is foglalkozhatott volna, amely még a Szovjetunióra sem emlékezett, ami biztosan bekövetkezett volna. Soha ne felejtsük el, hogy mindössze egy hónappal az első kijevi Majdan-tüntetések előtt Alekszej Navalnij második lett a moszkvai polgármester-választáson, de miután az EU és az USA teljes mértékben támogatta Ukrajna megválasztott kormányának megdöntését, az orosz elit – akár tetszik, akár nem – arra a következtetésre jutott, hogy a Nyugat elkötelezettsége a demokrácia és a szabályok iránt csak színjáték.

Ez nem arra szólítja fel az EU-t, hogy adja meg magát Moszkvának, hanem inkább egy olyan európai biztonsági architektúra kiépítésére utal, amely magában foglalja Oroszországot és Ukrajnát is, mert nem lehet stabil rendet építeni azzal a színleléssel, hogy az egyiket el lehet távolítani.

Ha az EU továbbra is szegényebb, cenzúrázóbb, kevésbé szabad és a saját szavazóitól egyre jobban fél, akkor továbbra is a romlás útján fog haladni.