A május 7-én megrendezett brit önkormányzati választásokon az orbánista Nigel Farage és pártja, a Reform UK tört át. Győzelme azonban inkább Keir Starmer miniszterelnök kudarca volt, akit már az újbaloldali irányt vett Zöld Párt is fenyeget. A briteknek elege van az elitpártokból, és új irányokat keresnek a demokráciának.
Viszonylag kis nemzetközi port kavart, hogy az egy évszázada meghatározó brit Munkáspárt (Labour Party) legtöbb komoly bázisa megsemmisült május 7-én. A végső eredmények lesújtóak: a Konzervatív Pártot a Brexit után bedaráló Nigel Farage és végleges politikai projektje, a 2019-es Brexit Pártból kialakított Reform UK lett az angol politikai tér meghatározó ereje.
A brit önkormányzati választások első ránézésre zavarba ejtően bonyolultak. Nem négy-öt évente tartják, és több is van belőlük: például nem ugyanabban az évben szavaz Anglia, Wales és Skócia. A 2026-os választást pedig a 2024-es parlamenti választással egy időben tartott önkormányzati választást követte, de időközben összevonták a 2025-ben, elvileg a parlamenti választás után egy évvel esedékes, második önkormányzati választási kört is. Így sem választottak mindenhol polgármestert vagy tanácsot idén. Viszont a Tony Blair által 1999-ben törvényben engedélyezett autonóm walesi és skót parlamentek (a Senedd és a Holyrood) képviselőit is idén a legtöbb önkormányzattal egyidőben választották meg.
Az eredmények a Labour-kormány számára rosszabbak már alig lehetnének: Nigel Farage Reform Pártja a szavazatok 24 százalékával az első helyen végzett, Starmer jelöltjei összesen 17 százalékot kaptak, a Zack Polanski által vezetett Zöldek 18 százalékot szereztek, míg a Konzervatívok ugyancsak 17 százalékkal, a Liberális Demokraták (Liberal Democrats) pedig 16 százalékkal értek célba.
A százalékos arányok nem jelölnek valódi erőviszonyokat, a szavazók hozzáállását viszont igen. A választásokon ugyanis csak a győztes tanácsnokokra leadott szavazatok számítottak, így a Zöldek Munkáspárttal szembeni egyszázalékos országos előnye a legtöbb helyen elveszett töredékszavazattá vált. Ezzel együtt Starmer kormánya számára így is megjelent az írás a falon: egy esetleges parlamenti választáson ez a kormánypárt tragikus összeomlásával és Farage győzelmével egyenértékű eredmény.
Ez első blikkre meglepő fordulat lehet, hiszen Farage közismert politikai szédelgő, aki homályos és elég korrupt pénzügyeiről és idegenellenes botrányairól vált ismertté. A Reform Párt pedig képlékeny formáció: sokáig párttagjai sem voltak, és csak egy sima Kft. állt mögötte, csak nemrég alakult meg mint tényleges párt. Viszont Farage felismerte, hogy a Konzervatív és Unionista Párt Boris Johnson után már nem tud mit kezdeni azokkal a választóival, akik a Brexit után reformokat, sokkal szigorúbb bevándorláspolitikát és antiliberális fordulatot vártak. Így, lényegében előre látható módon indult el affelé, hogy a brit politika legerősebb pártvezérévé váljon.
Újdonság és sokk volt, hogy Wales-ben (ott, ahol a Munkáspártot a 19. században megalapították) a kormánypárt több mint egy évszázad után (!) elveszítette a kormányzást. Ez még soha, és még a legrosszabb Labour-eredmények idején sem történt meg. A Munkáspárt most viszont csupán 9 képviselőt delegálhat a 96 fős Senedd-be. A Reform kis híján átvette az amúgy nagy arányban a Brexitre szavazó Wales irányítását, ezt végül a walesi autonomista, nemzeti-liberális Plaid Cymru párt eredménye, illetve az arányos választási rendszerben működő parlamentbe bejutó 9 munkáspárti és 2 zöld képviselő akadályozta meg. Ennek viszont egyedüli oka, hogy Farage Reform pártja sokak számára az országban „angol nacionalista” erőként jelentkezett, és helyettük inkább a walesiekre szavaztak.
A Plaid Cymru első walesi győzelme után így a történelemben először pártelnökük, Rhun ap Iorwerth kapott első miniszteri megbízást Cardiffban a Munkáspárt jelöltje helyett.
Előretört a Reform az addig számára lehetetlen terepnek számító Skóciában is. Az edinburgh-i lokális parlamentet az azt ötödszörre is megnyerő, elvileg még mindig függetlenség-párti John Swinney Első Miniszter által vezetett Skót Nemzeti Párt (SNP) megtartotta ugyan, de Malcolm Offord skót Reform-párti vezető végül az összeomló Skót Munkáspárthoz hasonlóan 17 képviselőt küldhet a 129 fős parlamentbe. Az SNP kormányzása viszont kissé bizonytalan. 58 képviselőt küldhetne Edinburgh-ba, így többsége minden bizonnyal vagy a 20 fős Skót Munkáspárttal (ám a függetlenség kérdése miatt viszonyuk legendásan rossz), vagy a 13 fős Skót Zöldekkel lehet csupán. A legkevesebb nézeteltérés az SNP és a Zöldek között képzelhető el, így olybá tűnik, a skót regionális parlamentet ez a koalíció irányíthatja majd.
Elbaltázott kampány
Ez az átrendeződés nem feltétlenül a tömegek (szélső)jobbra tolódásáról szólt, sokkal inkább a jelenlegi miniszterelnök, a baloldaliból pár év alatt neoliberálissá züllő és kiüresedett Munkáspártot kormányzó Keir Starmer semmittevéséről. Starmer, aki előbb erőszakos – pártalapszabályba is ütköző – módon szabadult meg az újbaloldal nagy részétől, támogatta Izrael népirtását és az európai fegyverkezést is, még Donald Trump második megválasztása után sem helyezkedett szembe az amerikai hegemóniával: a király nemrég látogatta meg Trumpot, ezelőtt pedig ünnepélyes, állami fogadáson is vendégül látták Nagy-Britanniában az elnököt, ahol kritika sem hangzott igazán el. Ő, és egykor ugyancsak harcos „antifasiszta” szerepben tetszelgő külügyminisztere, David Lammy az amerikai elnök összes agressziója ellenére is vörös szőnyeget terítettek Trump elnök és Vance alelnök elé.
De voltak még, akikkel szemben a gazdaság- és külpolitikában igencsak gyenge teljesítményt nyújtó kormány erélyesen lépett fel: ezek a palesztinpárti aktivisták, mérgesen kommentelő állampolgárok, és a sztrájkoló kukások. Ők, miután látták, hogy a Munkáspárttól semmi jóra nem számíthatnak, természetesen sok helyen elhagyták őket. De nem mind a Reform felé tájékozódtak.
Számos politikai kezdeményezés (például Jeremy Corbyn volt pártvezető és Zarah Sultana volt munkáspárti képviselő projektje, a Your Party) kudarca után a Labourt elhagyó választókat végül csak a Zöld Párt új elnöke, a manchesteri, nyíltan meleg és zsidó származású Zack Polanski tudta megszólítani.
Polanski, Zohran Mamdani New York-i polgármester sikeres kampánya után hasonló programmal jelentkezett az országos, önkormányzati választásokra: igazságosság, vagyonadó, kisvállalkozás-segítés. A Munkáspárt őket a már számtalanszor alkalmazott „szélsőbaloldali antiszemitizmus” vádjával próbálta lejáratni – a párt palesztinpártisága és Izrael-ellenessége miatt. Mindezt már Jeremy Corbyn baloldali pártvezér ellen is bevetette a jobbközép. Az idős, angol protestáns Corbyn ellen talán működött is a fogatóköny ,a progresszív és zsidó Polanski ellen viszont kevesebb volt az ereje. Olybá tűnt ugyanis, mintha nem-zsidó kormánytagok és megmondóemberek oktattak volna ki egy manchesteri, salfordi zsidó politikust arról, hogyan viselkedjen „az antiszemitizmussal” (valójában a háborús bűnök ellenzőivel) szemben.
Zack Polanski zöldpárti elnök kampány közben, májusban. Fotó: Zack Polanski / X
Ebből kifolyólag a Munkáspárt megpróbált az utcák kövezése és a kukák elszállítása helyett Gázáról és geopolitikáról próbáltak beszélni. Ebben segítségükre volt egy késesmerénylet-kísérlet, a londoni – főként vallásos zsidók által lakott – Golders Green negyedben. Ezt ugyan egy muszlim hátterű, de, mint kiderült, zavart elméjű férfi követte el, aki a helyszínre érkezése előtt késsel súlyosan megsebesítette ugyancsak muszlim, újtába álló szomszédját is. Utóbbi tényről viszont sem a londoni Metropolitan Police, a fővárosi rendőrség, sem az országos média nem sietett május 7. előtt beszámolni.
A valódi problémák, amelyek a választás alatt a briteket foglalkoztatták, merőben eltértek azoktól, amelyekről az országos média a kampány alatt szólt. Egy Substack blog, amely a Baloldal Jövője nevet viseli, kisebb gyűjtést közölt azokból a levelekből, amelyeket a választási eredmények után küldtek nekik olvasóik.
Ezekből kiderül, a legtöbb északi területen a kormány a divatos, dzsentrifikálódó térségekben új kilakoltatási törvénnyel próbálta eltüntetni a szegényeket, ez viszont leginkább visszatetszést keltett a Labour helyi szavazóiban. Ugyanígy a szavazók a vidéki Angliában, Walesben nem igazán tudják, mit is képvisel a Reform UK, csak azt tudták, mit nem akarnak: Keir Starmert és kormányát. A Reform támogatói a menedékkérők részére országszerte elkülönített hotelek és fogadók ellen, brit zászlóval felvonuló, valamint a köztereket brit és angol Szent György-keresztes zászlóval beborító akcióikról voltak ismertek. Ám szimbólumaik mögött megoldások nem igazán rejlenek.
Jack Jeffrey levélíró, a dél-londoni Bromley városrészből érzékletesen mutatta be a kampány alatti hangulatot:
„A Farnborough kis falucskát az Orpington nevű elővárosi településtől elválasztó mini körforgalomnál egy félig meggörbült oszlopra ragasztott A4-es papírlapon a következő felirat olvasható: „A MUNKÁSPÁRT ÁRULÓ”. Ez már tavaly nyár óta így van, és időnként a felirat „KEIR STARMER EGY SZEMÉT” szövegre változik. Senki nem meri leszedni, így ott marad, akárcsak a Union Jack zászlók, amelyek a környező utakat szegélyezik Biggin Hill felé, át St Mary’s Cray-ig, és Beckenhamig.[…]
Bromley, amely nemrég a zöld autóskorlátozás-ellenes rongálások fészekeként vált híressé, általában a Konzervatív Pártra szavaz, de most növekvő mértékben a Reform Pártra adták le a voksaikat.”
Jeffrey arra célzott, hogy a Starmer-kormány, és London munkáspárti önkormányzata még a zöld intézkedések végrehajtására is a megfigyelőállamot használta fel. Ez alatt azt kell érteni, hogy különböző „zöld zónákra” osztották fel a brit fővárost a fővárosi bürokraták, ahová korlátozott számú gépkocsit engednek be, amennyiben benzin- vagy dízelüzeműek. Aki megszegi a zóna-korlátot, az súlyos büntetésekre számíthat, a rendelkezést pedig rendszámleolvasó utcai kamerákkal kívánják betartatni. Ezeket a kamerákat a dühös autós kertvárosiak rendszeresen megrongálták Bromley környékén, amelyből ellenben rendőrségi ügyek lettek, nagy visszhangot és felháborodást keltve szerte az országban.
Mindez persze elsősorban a volt konzervatív szavazókat radikalizálta Farage irányába. A Munkáspárt – ahogyan azt John Curtice politológus még május 8-án, az eredmények elemzésekor kiemelte, leginkább Zack Polanski Zöld Pártjának irányába veszített szavazókat. Ennek országszerte az lett a következménye, hogy a megosztott baloldali tábort rengeteg kerületben előzte meg a Reform mögé zárkózó jobboldal. Curtice szerint jelentős kockázat, hogy a pártot jobbra toló Starmer-kormány az önkormányzati eredményeket félreértelmezve a Reform-tábor felé tett további gesztusokkal (idegenellenesség, menedékkérők elleni fellépés, még több rendőrködés) próbált újra támogatást szerezni, miközben éppen hogy a távozó baloldali szavazókat kellene visszacsábítaniuk.
Polanski pedig – hiába vezettek be zöld intézkedéseket munkáspárti vetélytársaik – még így is jobban jött ki a dologból. Hiszen a rendpárti és a megfigyelőállamot gazdagító házmesterkedés helyett ő éppen olyan programokat javasol, amelyek érdekeltté tennék a brit vállalkozókat és szavazókat abban, hogy az energiafüggetlenség felé mozduljanak el: kedvezményes megújuló energiaforrások bevezetése, s az ezeket övező bürokrácia mérséklése. Kritikusok szerint a programok még mindig profitelvűek és túl drágák, amellett, hogy a technológia kezdetleges és sokszor megbízhatatlan. Viszont a Munkáspárti rendőrködés által alacsonyan tartott mércét így sem nehéz átugrani.
Egy másik levélíró a Baloldal Jövője blog oldalán érzékletesen fejezte ki a helyzetet: „az ipari forradalom és a modern munkásmozgalom bölcsője határozottan a Munkáspárt ellen fordult. Az északnyugat-angliai vereségek messze felülmúlják a Corbyn-korszak bármelyik veszteségét. A helyzetet igazán az teszi ironikussá, hogy az egész kudarcos pártforgatókönyvet azok írták, akik azt állították, hogy majd »megmentenék a Munkáspártot« az őrült baloldaltól (amely még a legmélyebb válságában is megőrizte számos fellegvárát a Pennine-hegységtől nyugatra fekvő posztindusztriális térségekben).”
A maga részéről a miniszterelnök már a választás estéjén közölte: csalódott, de nem megy sehová, nem mond le.
A kormánypárt már máshogyan látja. Szerda reggelre már összesen 90 munkáspárti képviselő, köztük két miniszter is jelezte: megrendült a bizalma Starmerben, és leváltaná a kormányfőt. De bátor kihívó még szerdán délután sem jelentkezett: a párt jobbszárnyához tartozó West Streeting egészségügyi miniszter nem kapta meg a képviselők kellő támogatását Starmer kihívójaként első körben, de miniszteri posztjáról már ő is távozott.
Más kihívó még nem jelentkezett.
Eközben szerdán tartották a parlament éves, ünnepélyes megnyitóját is, ahol III. Károly király beszéde, egyben az elfogadott kormányprogram is, kihirdetésre került. Ebbe, a megfigyelőállam szorgalmas kiszolgálója, Shabana Mahmood belügyminiszter javaslatára már bekerült a „digitális igazolvány-program” is, amely lehetővé teszi a britek biometrikus adatok és digitális metaadatok alapján való nyomonkövetését és megfigyelését. Úgy tűnik, akkora válság nem jöhet, hogy az ilyen javaslatok ne menjenek át a törvényhozáson.
Mást már a fáradt és elkínzott választók sem vártak volna Keir Starmertől, akivel kapcsolatban csak abban biztosak, hogy nem gondol semmit, és semmit nem is akar többé.
⚠️Ebben a hónapban is 1 millió forintot szeretnénk összegyűjteni.
💜És májusban még legalább 30 havi támogatót keresünk, leszel te az egyikük?
💚Köszönjük, ha beszállsz te is, hogy fenntarthatóbb legyen a Mérce!
