A Szovjetunió összeomlása előtt hétszer jártam Moszkvában. Egyszer egyetemi gyakorlaton, egyszer írószövetségi kiküldöttként és ötször a moszkvai filmfesztiválra akkreditált tudósítóként. Aztán uniós munkáim és egzotikus úticélok csábítása miatt évtizedeken át nem jutottam el az orosz fővárosba. De egyre jobban érdekelt, hogy milyen lett Moszkva. Az elmúlt években egyre türelmetlenebbül vártam a háború végét – sajnos hiába -, végül elhatároztam, hogy nem várok hiába, egy kerek születésnapomra meghívom magamat Moszkvába.
Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com számára
A szerző felvétele
Technikailag az egész utat meghatározták az EU által bevezetett szankciók. Budapestről nincs közvetlen légijárat Oroszországba, a nyugati hitelkártyák nem működnek ott, és a nethasználatra sem lehet számítani. A Pegasus nevű török fapados légitársasággal repültem Budapestről Isztambulba, majd onnan Moszkvába. Az isztambuli Sahiba Gökcen repülőtér Oroszország kapujának is nevezhető, a járatok jelentős része innen orosz városokba közlekedik. Az indulás és az érkezés emlékezetes élmény marad bennem. A Gökcen lepusztult, szegényes és mindig zsúfolt reptér. A vnukovói, ahova megérkeztem, tágas, modern, elegáns és szinte teljesen üres. A hitelkártyák letiltása miatt elég feszélyező módon sok készpénzt kellett magammal vinnem és netügyben csak a szállodai wifire kellett hagyatkoznom.
„Így viszont meggyőződhettem a moszkvai emberek önzetlen kedvességéről. Vnukovón egy kedves lány vett metrójegyet nekem olyan természetességgel, ami Nyugaton aligha elképzelhető”
A szerző felvétele
Az Új Tretyakov képtárba csak online lehetett jegyet vásárolni, a bejárat előtt egy Ufából érkezett fiatal nő vett nekem is jegyet, és nem engedte, hogy kifizessem neki a hétszáz rubelt. Fiatal srácok hosszú percekig matattak a mobiljukon, hogy találjanak egy bankot, ahol szombaton is tudok pénzt váltani. Idegenek elkísértek a buszmegállóhoz, segítettek eligazodni, mindig számíthattam a járókelőkre. Ursula von der Leyen ostoba szankcióinak hála közelebb kerültem az orosz emberekhez, mint gondoltam.
„Az egy hét talán meginkább megrázó érzése az volt, amire csak az utolsó napon döbbentem rá. Nyolc napon keresztül soha, egyetlen egyszer sem hallottam angol szót sem az utcán, sem a múzeumokban és az éttermekben”
A szerző felvételeKínai turistacsoportokba is csak a Kremlben botlottam. Feketéket, arabokat sem láttam, csak a Föderáció oroszul beszélő kaukázusi és távol-keleti polgárait, akik beletartoznak az orosz állampolgárok, a „россияне” közösségébe. A segítőkész útba igazítók sem tudtak, vagy akartak angolul beszélni, a Tretyakov-jegyes hölggyel kivételesen németül értekeztem. Az volt az érzésem, hogy a szankciók által megsértett oroszok nem is bánják, hogy magukba zárkóztak, egy teljesen orosz nyelvű kozmoszban élnek, ahol nem kell idegenekhez alkalmazkodniuk.
„Az ukrajnai háborúból, a <különleges katonai műveletből> egyetlen ízelítőt kaptam, a Vörös Térre futó Varvarka utcában az egyik templom kerítésének a falára spontán módon rakták ki az emberek az elesett civilek és katonák, köztük meglepő módon a <puccsista> Prigozsin fényképét”
A szerző felvétele
Ezen túl csak az általános – Победа-plakátokat láttam, azokat sem sokat, amelyek a korábbi és majdan remélt győzelemre egyaránt emlékeztethettek. Szóban senki sem említette az ukrajnai háborút, a szankciókat is csak én említettem, amikor rájuk hivatkozva kértem segítséget.
„Milyennek láttam Moszkvát több évtized után? Sokkal tisztábbnak, jómódúnak, polgárinak”
A rengeteg parkban mindig ott „csiszatolnak” a sárga ruhás önkormányzati dolgozók. Rengeteg a nyilvános és mindig tiszta wc, ami nagyon másképp volt a szovjet időkben. A boltok árukkal zsúfoltak, a belvárosban a házak folyamatos díszvilágítást kapnak. Nem túl előkelő szállodám ablakának a keretei is kívülről világítottak a többi ablakéval együtt. De ami igazán meglepett, az a rengeteg utcai árus bódé, azaz modern pavilon. Kávé, fagylalt, pékáru minden sarkon, minden parkban és metróállomáson elérhető, és élnek is vele a moszkvaiak. Nem hiszem, hogy lenne olyan nyugati árucikk, amelyet nem árulnának Moszkvában akár direkt, akár indirekt (grúz, örmény, kazah, stb.) importból. De a „Добрый cola” miért lenne rosszabb a Cocánál, amit ugyan árulnak, de már nem nagyon keresik? Az elnevezés így, a cirill és a latin betűt keverve és a cola szót hímnembe téve maga is a szankciós idők leleménye.
„A metrókocsik valóban kilencven másodpercenként követik egymást és koldusok, hajleszek, agresszív kéregetők csak egy másik univerzumban élnek”
A szerző fevétele
Az óriási város rengeteg metróvonalának 304 állomása között amúgy régi és modern metrószerelvények egyaránt közlekednek. A legrégibbiek olyanok, mint amilyenek a budapesti hármas metrón szaladtak a felújítás előtt, a legújabbakban egyszemélyes, önálló székek és telefontöltők is vannak. A Moszkvába szerelmesedett nyugatiak előszeretettel tesznek fel videókat a Москва сити új állomásáig közlekedő metrókocsikról, amelyekhez képest a londoni „tube” vagy a New York-i „subway” valóban a szegényházba való. (A Москва сити is jellegzetes újorosz elnevezés.) De más vonalakon járnak ősöreg szerelvények is, ami bennem nosztalgiát keltett az első pesti metróutazások iránt.
Moszkva megszépítve, kitisztítva maradt, ami volt, Európa legnépesebb és egyik legizgalmasabb metropolisza, egy nagyhatalom kulturális, politikai és gazdasági központja.
