Az európai országok zöme és az Európai Unió 2026-ban is nagyjából szótlanul és tétlenül nézi, hogyan akciózik Venezuelától Iránig Donald Trump vezetésével az Amerikai Egyesült Államok, a nemzetközi jogot és az államközi viszonyokat szervezni hivatott nemzetközi intézmények, így az 1945-ben létrejött Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) fórumait teljesen figyelmen kívül hagyva. Az elmúlt hónapokban számtalan alkalommal merült fel a kérdés, mégis mi értelme annak a multilaterális, azaz a többoldalú egyeztetéseken és elvben közös normákon nyugvó rendszernek, amely a második világháború tanulságaira alapozva a nemzetközi kapcsolatokat szervezi, és alapvető célja a béke, az emberiség jóléte és közös biztonságunk lenne.
Spanyolország az egyik olyan uniós tagállam, amely több ízben is határozottan kiállt azért, hogy Európa a legfontosabb szövetségeseinek, így az USA-nak vagy Izraelnek se nézze el szótlanul a nemzetközi normák felrúgását. Az alábbiakban a spanyol kormányfő írását közöljük, amely a Le Monde Diplomatique francia folyóirat áprilisi számában jelent meg.
Senki sem változtat a viselkedésén egy köteg papír láttán. Egészen addig, amíg valaki azt nem mondja, hogy az pénz.
Ezt az egyszerű példát használta John Searle, az egyik legnagyobb hatású filozófus, aki az intézményeink működéséről gondolkodott, hogy egy mélyebb igazságot szemléltessen: a társadalmi valóság jelentős része csupán azért létezik, mert kollektíven megegyezünk a létezésében. A térképen egy vonalból határ lesz. Egy egyezménybe foglalt szavak kényszerítő erejű kötelezettségekké válnak. És – ahogy láttuk – egy papírdarab gazdagsággá változik.
Ezek a közösen elfogadott fikciók teszik lehetővé a társadalmi együttélést. Ilyen fikció a pénz is. Akárcsak a nemzetközi jog szabályai és az a multilaterális rendszer, amelyek az államok közötti kapcsolatokat szervezik. Mégis sokan vannak, akik az előbbit minden habozás nélkül elfogadják, a másodikat viszont kapásból elutasítják. Ennek oka egyszerű: bizonyos fikciók korlátokat szabnak a hatalomnak. És a szabályokon alapuló rend felrúgása néhányaknak előnyös lehet – mindenki más kárára.
Az elmúlt években a nemzetközi rendre nehezedő nyomás két fronton erősödött. Egyrészt egyes nagy vagy feltörekvő hatalmak úgy vélik, hogy gyengíthetik a meglévő normákat, és saját előnyükre formálhatják azokat. Ennek a tendenciának a legbrutálisabb megnyilvánulása a háború. Oroszország ukrajnai inváziója, a Gázában elkövetett pusztító népirtás, az Egyesült Államok egyoldalú törekvései a venezuelai, majd most Iránban történő regime change, rendszerváltás kikényszerítésére – mindez anélkül ment végbe, hogy akárcsak megkísérelték volna nemzetközi jóváhagyással legitimálni. Ami azt bizonyítja, hogy egyes kormányok nyíltan megkérdőjelezik a nemzetközi rendszer alapjait. Ugyanez a logika figyelhető meg a harctereken kívül is: a kereskedelem, a technológia, sőt még a migrációs mozgások is fegyverré válnak – amelyeket egyre inkább riválisok kényszerítésére vagy saját geopolitikai érdekek érvényesítésére használnak.
Egyes vezetők a hallgatást választják a nemzetközi jog védelme helyett
Másrészt a szabályokon alapuló nemzetközi rend akkor is súlyosan megrendül, amikor a politikai vezetők az ilyen agressziókkal szemben a hallgatást és az ambivalenciát választják a nemzetközi jog védelme helyett. Miközben megkísérlik elkerülni a konfrontációt, az engedékenység politikájának (appeasement) hibájába esnek – abba a téves hitbe, hogy a visszafogottság majd megenyhíti azokat, akik a szabályokat megszegik. Úgy gondolják, hogy a szavak sokkal kisebb hatással vannak a nemzetközi rendre, mint a bombák. De tévednek. A normák esetében a szavak formálják a valóságot.
Amikor a középhatalmak képtelennek bizonyulnak megvédeni a nemzetközi jogot – vagy ami még rosszabb, fel is adják azt –, csak felgyorsítják annak erózióját.
Kudarcuk nem marad észrevétlen. Látják a szövetségeseik. Látja a többi állam – kicsik és nagyok egyaránt. És amikor elegendő szereplő jut arra a következtetésre, hogy a normák már egyáltalán nem számítanak, a rendszer bomlásnak indul. Miközben saját magukat próbálták védeni, ezek a hatalmak végül éppen azt a káoszt idézik elő, amelytől tartottak.
Ezek a folyamatok egy egyszerű, de téves elképzelésen alapulnak: hogy a saját befolyási övezetekhez való visszatérés egy többpólusú világban nemcsak a nagyhatalmak érdekeit szolgálhatja, de egyensúlyt teremthet közöttük, és polgáraik számára is előnyös lehet. A történelem azonban ennek ellenkezőjére tanít. Amikor eltűnnek a közös szabályok, nem az egyetértés, hanem a rivalizálás erősödik fel. Ez pedig konfliktushoz és elszegényedéshez vezet, mindenki számára. Vagy szinte mindenki számára.
Fontos megérteni, hogy mindaz, amit természetesnek veszünk, és ami élhetővé teszi az életünket – a gazdasági növekedés, a működő piacok, a szociális háló védelme –, a nemzetközi stabilitáson és a békén alapul. A multilateralizmus nem elvont eszmény, hanem a mindennapi valóság. Egy munkahely egy detroiti gyárban, egy párizsi szupermarket bőséges árukészlettel, egy diák Londonban, egy nyaralás Japánban. Jólétünk egy épp oly alapvető, mint amennyire törékeny dolgon alapul: a szabályokon nyugvó rend fennmaradásán. És ha valaki még kételkedne ebben, csak próbálja elképzelni, hogyan tartanánk fenn jóléti államainkat egy olyan világban, ahol egy elhúzódó közel-keleti háború az olaj árát hordónként 150 dollárra emeli. A globális műtrágyaellátás egyharmadának kiesésével; a fő kereskedelmi útvonalak súlyos zavaraival; folyamatos energiapiaci kilengések közepette. És ez nem valószínűtlen forgatókönyv. Ez vár ránk, ha az erősebb joga győz. És ez bizonyítja, hogy a két alternatívánk nem a multilaterális rend vagy egy új egyensúly, hanem a rend és annak hiánya, a káosz.
Bármit is állítsanak egyesek, a nemzetközi rendszer nem a lakosság rovására működik – hanem épp ellenkezőleg. Az elmúlt hetvenöt évben hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség történetének legvirágzóbb és legstabilabb korszakát hoztuk el. A fegyveres konfliktusok halálos áldozatainak száma az utóbbi évtizedekben nagyjából a felére csökkent (bár az elmúlt években újra emelkedik). Az egy főre jutó globális jövedelem ötszörösére nőtt. A nemzetközi kereskedelem példátlanul bővült: 1950 óta a világkereskedelem volumene körülbelül negyvenszeresére nőtt, ami minden kontinensen emelte az életszínvonalat. A szélsőséges szegénység pedig mintegy 60%-ról 10% alá csökkent. Ez
a mérleg messze nem tökéletes, de egyértelműen jobb, mint az emberiség által ismert bármely korábbi modellé.
Ezek a sikerek persze semmiképp sem indokolhatják, hogy ne ismerjük el a multilaterális rendszer hiányosságait. Először is nem elég reprezentatív – ahogy az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának összetétele is mutatja, amely még mindig inkább az 1945-ös erőviszonyokat tükrözi, mint a XXI. századét. Az is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi normákat olykor szelektíven alkalmazzák. És megsértésük esetén az intézmények gyakran nem rendelkeznek elegendő autoritással vagy a szükséges eszközökkel az érvényesítésükre.
Ám attól, hogy elismerjük, repedések vannak az építményen, még nem kell arra jutnunk, hogy leromboljuk, hogy aztán a szabad ég alatt aludjunk. Ugyanis egy szabályokon alapuló rendet nélkülöző világban a nyers erő dominál, könnyebb kényszerítő eszközöket alkalmazni, és nehezebb együttműködni az emberiség problémáinak megoldása érdekében. És ezt nem engedhetjük meg magunknak. Most különösen nem.
Ma, sokkal inkább, mint bármikor, szükségünk van a globális együttműködést lehetővé tévő eszközökre. Bár a nemzetközi politika fő szereplői továbbra is a nemzetállamok, de a jelen kihívásainak zöme átnyúlik az országhatárokon, és az államok egyedül nem képesek kezelni ezeket. Ráadásul összetettebbek és sürgetőbbek, mint azokban az időkben, amikor létrejött a multilaterális intézményrendszer. A klímaváltozás azzal fenyeget, hogy a bolygó óriási régióiban felforgatja az emberek életét. A mély globális egyenlőtlenségek formálta migrációk számos társadalomban a politika egyik legfőbb kérdésévé léptek elő. A mesterséges intelligencia feletti kontroll és az egyre gyorsuló technológiai változás olyan új kockázatokat teremtenek, amelyeket szintén nem tartóztatnak fel a határok.
Ezek a kihívások globális együttműködést igényelnek – amit csak a multilaterális rendszer tesz lehetővé. Ehhez azonban reformokra lesz szükség, mégpedig sürgős és strukturális reformokra.
Először is le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a multilaterális rendszer egyfajta fűzőként ráerőltethető a világban uralkodó valós hatalmi viszonyokra. Csak akkor maradhat fenn, ha a XXI. század erőviszonyait tükrözi. A mai rendszer anakronizmusának legszembeszökőbb példája az ENSZ Biztonsági Tanácsa: ennek összetétele, struktúrája és a vétórendszer épp azokkal az elvekkel megy szembe, amelyekre a multilaterális rend épült. Az a benyomásunk, hogy képtelen reagálni a jelen kollektív biztonsági kilátásaira, jórészt épp abból fakad, hogy nem tudott alkalmazkodni az idők során végbement változásokhoz.
Másodszor, a rendszernek demokratikusabbá, sokszínűbbé és befogadóbbá kell válnia. A globális Dél országai nem maradhatnak a források passzív célpontjai: saját jövőjük alakítóivá kell válniuk – és biztosítani kell számukra a beleszólást, a szavazatot és a valódi befolyást a multilaterális intézményekben. A globális Dél nagy demokráciáinak helyet kell kapniuk azokon a fórumokon, ahol a világszinten legfontosabb döntések megszületnek.
És végezetül, meg kell erősítenünk a globális biztonságért felelős intézmények ellenőrzési és kényszerítő eszközeit, kapacitásait. A normák csak akkor érnek valamit, ha biztosítani tudjuk, hogy tiszteletben tartják, ha meg tudjuk védeni és be tudjuk tartatni őket.
Túlságosan régóta hagyjuk, hogy nyugodtan aludjanak a szabályszegők, miközben a szabálykövetők megelégszenek azzal, hogy közleményekben fejezik ki „mély aggodalmukat”.
Ez így nem mehet tovább: itt az ideje, hogy a szabályszegők aggódjanak. Rájuk ezentúl nemzetközi nyomást kell gyakorolni, és a szabályokat védőknek azzal a határozottsággal kell fellépniük, amelyet a helyzet megkíván.
A reformoknak tehát arra kell irányulniuk, hogy a rendszer hatékonyabb és reprezentatívabb legyen: gyorsabb döntéshozatalra, világosabb felhatalmazásokra és a közös döntések végrehajtási mechanizmusainak megerősítésére van szükség. Ezzel egy időben a nemzetközi intézményeket hatékonyabbá és kevésbé bürokratikussá kell tenni, alkalmassá arra, hogy felkészültebben reagáljanak a sürgős válsághelyzetekre. Enélkül a multilaterális rendszer hitele csak romlani fog a továbbiakban is.
A multilateralizmus logikája talán Európában látszik a legvilágosabban. Az Európai Unió egy kemény történelmi leckéből született: a rivalizálás, amelyet nem tudtunk megfékezni, kétszer is katasztrófához vezetett. Ez a versengés népeket, gazdaságokat, államokat döntött nyomorba. A nemzetközi jog, a közös intézmények és a kollektív szuverenitás nem idealista törekvések voltak, hanem először is a túlélés – és csak később a jólét – feltételei.
Az európai projekt megmutatja, mi történik, ha az kölcsönös függést nem rettegéssel, hanem szervezetten és irányított módon kezelik. Az egykor folyamatos háborúktól sújtott kontinensből a közös szabályoknak és intézményeknek köszönhetően, az együttműködés, az integráció és a fejlődés által meghatározott térség lett. Ma az európai országok élvonalban vannak a jólét, a várható élettartam, a társadalmi fejlettség és demokrácia tekintetében. És legfőképp: sikerült megőrizni a békét a századokon át világméretű konfliktusok epicentrumának számító kontinensen.
Európa számára a multilateralizmus nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem strukturális szükséglet. Egy szabályokon és intézményeken alapuló világrendben jóval nagyobb a befolyása, mint amit gazdasági vagy demográfiai súlya indokolna. Az Unió megsokszorozza tagjainak erejét, beágyazva azt a törvények, szabályok és együttműködések rendszerébe.
Ennek az ellenkezője is igaz. Egy olyan világban, amelyet befolyási övezetek és a nyers erő uralnak, Európa strukturális helyzete meg fog gyengülni. Az erőpolitika a legnagyobb és legbrutálisabb szereplőknek kedvez. A kölcsönös gazdasági függés a jólét helyett a nyomásgyakorlás eszközévé válik. A kollektív biztonságot célzó szövetségek törékenyebbek lesznek. És Európa nyitottsága – amely egyik legnagyobb erőssége – gyengeséggé válik.
Ennek a hanyatlásnak a következményei már most is láthatók. Ahogy a szabályokon alapuló rend meginog, a geopolitikai versengés, a gazdasági kényszer és a külső nyomás egyre inkább próbára teszi az európai projekt kohézióját. Egy fragmentáltabb világban egyre erősebb a kísértés, hogy visszatérjünk a szűken értelmezett nemzeti érdekekhez.
Pedig ez az opció csak illuzórikus biztonságot kínál. Európa számára a multilateralizmus feladása nem a szuverenitás helyreállításához vezet, hanem csupán befolyásának csökkenéséhez. Maga az európai projekt is bizonyítja, hogy az együttműködés képes enyhíteni a rivalizálást, és a szabályok a stabilitás és a jólét forrásává tehetik a kölcsönös függőséget – nem pedig sebezhetőséggé.
A nemzetközi rend azon a közös hiten alapul, hogy a hatalmat korlátozhatja a jog, hogy a vállalások túlmutathatnak a közvetlen érdekeken, és hogy az együttműködés mérsékelheti a rivalizálást. Egyesek azt mondhatják, hogy ez a hit is fikció. De éppen ez a fikció teszi lehetővé, hogy emberek milliárdjai együttműködjenek, kereskedjenek, gyarapodjanak, és a történelemben példátlan békében éljenek.
A jelenlegi válságot tehát nem a multilateralizmus elkerülhetetlen hanyatlásának pillanataként kell felfognunk, hanem inkább egy olyan próbatételként, amely teszteli, mennyire vagyunk eltökéltek arra, hogy megújítsuk. Most lehetőségünk nyílik arra – és ilyen alkalom csak egyszer adódik generációnként –, hogy ne feladjuk, hanem megreformáljuk azokat a közös szabályokat, normákat és intézményeket, amelyek lehetővé teszik a globális együttműködést. Mindezek nélkül az, ami realizmusnak tűnik, hamarosan valami sokkal brutálisabbá válik: az erősebb jogává.
⚠️Ebben a hónapban is 1 millió forintot szeretnénk összegyűjteni - ebből még 460 ezer forint hiányzik.
💚Köszönjük, ha beszállsz te is, hogy fenntarthatóbb legyen a Mérce!
💜Áprilisban még legalább 10 havi támogatót keresünk, leszel te az egyikük?
