Február 12-én Lyonban utcai verekedés tört ki egy 15 fős, botokkal és gázspray-kkel felfegyverzett újfasiszta csoport és 13 antifasiszta között. A lyoni neonáci szcéna ismert tagja, Quentin Deranque két nappal később belehalt a fejsérüléseibe. A médiában és a közbeszédben is gyorsan elterjedt a szélsőjobboldal narratívája egy veszélytelen, jó matekos, katolikus fiatalról, akit összevertek és haldoklásában sorsára hagyták az erőszakot kereső „antifák”. Erről az olvasatról hamar kiderült, hogy hamis, a politikai kisajátítás azonban folytatódik. Az egyre inkább (szélső)jobbra tolódó Franciaország még könnyebb terep lett az antifasizmus kriminalizálására, elterelve a figyelmet a tragédia gyökeréről: Lyonban például az óvárosban beágyazott erőszakos, fehér felsőbbrendűségi újfasiszta csoportokról.
Quentin halálának híre február közepén megrázta a francia nyilvánosságot: bár a lyoni radikális jobboldal erőszakos akciói és az ezekkel szemben szerveződő antifasiszta önvédő csoportok közötti feszültség ismert, tragikus, hogy egy 23 éves fiatal életébe került. Akkor is, ha Quentin Deranque egy veszélyes és erőszakos neonáci volt, és a legutóbbi információk szerint valószínűleg kezdeményezője annak az összecsapásnak, amelyben végül életét vesztette.
Az esemény több részlete továbbra sem ismert, de a feszültség gyökere egy egyetemi előadás, és az az ellen szerveződő tüntetés volt. Február 12-én a Sciences Po Lyon egyetemi kampuszon az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) francia-palesztin EP-képviselője, Rima Hassan tartott konferenciát. Rima Hassan régóta célpontja a szélsőjobboldalnak, különösen palesztinpárti tevékenységei miatt: a bécsi zsidó anticionista kongresszuson vagy a Madleen segélyhajón való részvétele kapcsán a Mércén is írtunk már róla.
Lyoni konferenciája ellen a Le Pen-féle Nemzeti Tömörüléshez (Rassemblement national) is közel álló Némésis néhány aktivistája tüntetett. Ez egy úgynevezett femonacionalista kollektíva, „feminizmusuk” a patriarchális társadalmi renddel szemben azonban közönyös, és valójában szélsőjobboldali, identitárius üzenetek közvetítését szolgálja; alapítójukról, Alice Cordier-ről ráadásul épp terjed egy fénykép, amelyen kezeivel egy SS-jelet imitál.
Rima Hassan rendezvénye ellen a Némésis egy molinót akart kifeszíteni; az akcióhoz „néhány havertól” kértek távoli biztosítást. Ezek a „haverok” valójában újfasiszta aktivisták voltak, akik mintegy 400 méterre, egy vasúti aluljáró közelében gyülekeztek, ütőeszközökkel, fáklyákkal és gázspray-kkel felszerelkezve. A l’Humanité birtokába került üzenetváltások szerint a Némésis aktív kapcsolatban állt a lyoni neonáci szervezetekkel, és már korábban is készséggel ajánlotta fel akcióit arra, hogy antifasiszta aktivistákat előre kitervelt, erőszakos rajtaütésekbe csaljanak.
17:50 körül ez a csoport csapott össze az antifasisztákkal, akiket egy utcasarkon, lesállásból fogadtak. Egy ponton a szélsőjobboldaliak menekülni kezdtek, de hármukat, köztük Quentint, elfogták; Quentin a földre került, és ezt követően is több ütést kapott a fejére. Egy másik aktivista segített neki lábra állni, és több járókelő is javasolta, hogy menjen kórházba sérüléseivel (társa azt is tanácsolta, hogy előbb hagyja el a helyszínt, ha nem akar rendőrségi ügyet), ő azonban ezt visszautasította, és gyalog távozott. Állapota eközben romlott, a mentők pedig csak több mint egy órával később látták el.
Friss fejlemény, hogy egyébként a rendőrség is jelen volt: figyelemmel kísérték a csoportokat már az események előtt is, számoltak az erőszak lehetőségével, de az összecsapásba nem avatkoztak be.
Quentin Deranque profilja: tradicionalista katolicizmus, erőszakos szélsőjobboldali szervezetek és neonáci online véleményvezérkedés
A halála után Quentint számos nagyobb médium – például a Le Figaro – békés, „az öklök helyett az érvek összecsapását” előnyben részesítő, teniszt, matematikát és filozófiát kedvelő fiatalként írta le. Több helyen azt is olvashattuk, hogy nem volt erőszakos, és hogy az utóbbi időben állítólag a politikai elköteleződés helyett inkább a vallási felé fordult, egy tradicionalista katolikus plébánián.
Február 14-e óta ez a portré élesebb lett: Quentin korábban olyan szervezetekhez állt közel, mint az antiszemita royalista-nacionalista Action Française, az Academia Christiana tradicionalista katolikus szélsőjobboldali mozgalom, vagy az Audace Lyon, amely a rasszista és antiszemita indíttatású támadásai miatt feloszlatott Bastion Social utódszervezete. Tagja volt a tavaly májusban alapított Allobroges Bourgoin-nak is, amely delegációt küldött a párizsi neonáci szcéna egyik legfontosabb eseményére: a Május 9. Bizottság éves felvonulására, amely hemzseg a Harmadik Birodalomra utaló jelképektől és referenciáktól. A menethez egyébként Magyarországról a Légió Hungária is csatlakozott.
Március közepén a Médiapart aztán Quentin név nélkül közölt X-posztjait is megtalálta. Miután 2023-ban debütált a platformon a holokauszttagadást tiltó törvények eltörlését kívánó bejegyzéssel, termékenyen ontotta további fasiszta, rasszista és homofób gondolatait: @PatricienD, @Gavariou és @ultragavariou álnevű fiókjain mintegy tízezer bejegyzést tett közzé. Amikor 2024 novemberében értesült egy német neonáci államcsíny előkészítéséről, Hitler 1923-as müncheni sörpuccsához hasonlította: „kilenc év múlva visszatérünk”, jósolta. A melegekkel és transzneműekkel szolidáris poszt alá pedig azt írta, hogy ő inkább „Adolfot” támogatja, és viccelődött a „német vasútról” is.
Publikációi tele vannak rasszista és antiszemita „viccekkel”, inzultusokkal és erőszakfantáziákkal. Például amikor Gisèle Halimi (nőjogi aktivista és ügyvéd, az abortuszhoz való jog egyik kulcsfigurája Franciaországban, aki 2020-ban hunyt el) kiásásáról és agyonlövéséről fantáziált, ezt is a hármas zárójel – antiszemita kód – alkalmazásával tette. Hozzászólásaiban napjainkból is több erőszakos támogatást legitimált: véleménye szerint az „SOS Rasszizmus” aktivistáira támadó neonáci Marc de Cacqueray-Valménier „semmi rosszat nem csinált”.
Quentin halálának politikai kisajátítása: mindenki az Engedetlen Franciaország ellen
Quentin Deranque halála után azonnal megkezdődött az ügy politikai kisajátítása. Az internetet ellepték az első félinformációk, valamint a mesterséges intelligenciával generált hamis arcképek, amelyek alkalmas illusztrációvá váltak az antifasizmus és – szélesebben – a baloldal megbélyegzéséhez. Ennek egyik alapja volt, hogy a kilenc gyanúsított között volt Jacques-Elie Favrot, aki Raphaël Arnault asszisztense (Arnault az Engedetlen Franciaország nemzetgyűlési képviselője), és a Jeune Garde (Ifjú Gárda) további aktivistái.
Az Ifjú Gárda egy Lyonból indult antifasiszta mozgalom, amelynek Raphaël Arnault társalapítója. A szervezet 2018-ban jött létre, részben a már említett Bastion Social rasszista „expedícióira” adott válaszként. A pártoktól elhatárolódó, a képviseleti szerveződésektől magát távol tartó francia antifasiszta csoportoktól (például az AFA – Action antifasciste Paris-Banlieue) eltérően rendszeresen működnek együtt (párt)politikai és szakszervezeti szereplőkkel. Ennek keretében az Engedetlen Franciaországgal is régóta kapcsolatban állnak: Jean-Luc Mélenchon már 2023-ban, még Arnault parlamenti képviselővé választása előtt részt vett a mozgalom nyári egyetemén.
Ezek alapján a szélsőjobboldal, a macronisták, és a mérsékeltebb baloldal (Raphaël Glucksmann és több szocialista politikus) az Engedetlen Franciaországon kérték számon Quentin halálát. „Hosszú időn át, az Engedetlen Franciaország azt mondta, hogy a rendőrség öl. Most világosan látjuk, hogy a szélsőbal gyilkolt”, nyilatkozta Gérard Darmanin igazságügyi miniszter, és hasonlóan fogalmazott Bruno Retailleau korábbi belügyminiszter is. Philippe Baptiste felsőoktatási miniszter pedig azt kérte, tiltsanak be minden a „közrend megzavarására alkalmas” eseményt az egyetemeken. Így Quentin halála a jobboldalnak ahhoz a régi rögeszméjéhez is ürügyet adhat, hogy a „marxizmust” kiszorítsák az egyetemekről.
Az Engedetlen Franciaországot egyébként épp másfél héttel Quentin halála előtt minősítette át baloldaliról szélsőbaloldalivá Laurent Nuñez belügyminiszter, így az idei önkormányzati választásokon is ez lett a hivatalos besorolásuk.
Ez az Engedetlen Franciaország programját és módszereit tekintve is nonszensz, ahogy például Elsa Marcel, az önmagát is szélsőbaloldalinak tartó Révolution Permanente aktivistája fogalmaz: „Bizalmatlansági indítványok, parlamenti gerillaharc a nyugdíjreform ellen, a 68. cikk alkalmazása a köztársasági elnök leváltására… Laurent Nuñez állításával ellentétben az Engedetlen Franciaország a rendszer által megengedett intézményi eszközöket használja. Ez az ő »állampolgári forradalom« stratégiájuk, amelynek súlypontja eltér a szélsőbaloldalétól. Számukra a leváltási indítvány a 68. cikk, számunkra pedig a »Blokkoljunk mindent« mozgalom és az általános sztrájk.”
Az Engedetlen Franciaország átsorolása tehát inkább tanúskodik a francia politikai tér (szélső-)jobbratolódásáról, mintsem Mélenchon mozgalmának a radikalizálódásáról. Quentin halála nem következik a mozgalom programjából; az Ifjú Gárdával való korábbi együttműködésük kapcsán pedig arra emlékeztetett Manuel Bompard koordinátoruk, hogy ez az (ön)védelem szempontjából volt szükséges.
Egy perc néma csend
Február 17-én a Nemzetgyűlés egyperces néma csenddel emlékezett meg Quentinről; a kezdeményezést valamennyi frakció (így az ekkor már komoly politikai nyomás alatt álló Engedetlen Franciaország is) támogatta, kivéve a LIOT-ot (Libertés, Indépendants, Outre-mer et Territoires – centrista, független és tengerentúli képviselőket is tömörítő csoport).
A második világháború óta példátlan, hogy egy (neo)náci aktivista ilyen méltatásban részesüljön Franciaországban, miközben az elmúlt időszakban a rasszizmus, a radikális jobboldal és a rendőri erőszak számos áldozata nem kapott hasonló megemlékezést.
Áldozatok azonban akadnak bőven: Párizsban máig minden évben megemlékezést tartanak Clément Méric emlékére, akit 2013-ban neonáci skinheadek vertek halálra. Isabelle Sommier szociológus kutatása szerint pedig 2017 óta legalább hat embert öltek meg Franciaországban szélsőjobboldali indíttatásból: 2022-ben Párizsban a Kurd Munkáspárt három aktivistáját, Emine Karát, Mehmet Şirin Aydınt és Abdurrahman Kizilt, ugyanebben az évben Federico Martín Aramburú argentin rögbijátékost, majd 2024-ben Dunkerque-ben Djamel Bendjaballah-t, 2025-ben pedig a Var megyében Hichem Miraoui-t.
Ez a lista azonban szigorú kritériumok alapján készült; számos további, rasszista indíttatású gyilkosság nem szerepel rajta. 2024-ben például szélsőjobboldali vadászok lőtték agyon a várandós roma Angela Rostast, 2025-ben Aboubakar Cissét egy mecsetben szúrta le iszlamofób támadója, idén januárban pedig Lyon közelében Ismaël Aali esett rasszista gyilkosság áldozatául. (Aboubakar Cissé esetében tartottak egy perc csendet nagy közösségi nyomás hatására, de ezt eleinte a Nemzetgyűlés elnöke, Yaël Braun-Pivet visszautasította).
Sommier kutatása (Politikai erőszak Franciaországban. 1986-tól napjainkig) arra is rámutat, hogy a politikai erőszak egyre gyakoribb Franciaországban, és túlnyomórészt (az adatbázisba vett esetek mintegy 70%-ában) jobboldaliak követik el. 2017 és napjaink között kétszer annyi esetet rögzítettek, mint 1986 és 2016 között; ezek 70%-ában rasszizált személyek a célpontok, 30%-ában pedig politikai ellenfelek. Ezzel szemben, ha a nyomozás megerősíti az antifasiszta aktivisták felelősségét Quentin Deranque meggyilkolásában, az első ilyen esetnek számítana.
Lyon óvárosa: tizenöt év erőszakos fasiszta beágyazódás
Lyon az elmúlt tizenöt évben a szélsőjobboldali erőszak egyik emblematikus központjává vált. Miközben Franciaországban a kollektív képzelet „a náci megszállás elleni ellenállás fővárosaként” tekint rá, ahol a reneszánsz óváros selyemiparhoz köthető átjárói egykor a szerveződést (és a menekülést) segítették, ugyanez az óváros, a Vieux Lyon az utóbbi években az itt intézményesülő neonáci hálózatokról vált hírhedtté. Különösen a 2010-es években működtettek itt több egyesületi bárt, bokszklubot és edzőtermet (La Traboule, Top Sport Rhône, L’Agogé); ezeket mára sikerült bezáratni, ám működésük idején számos erőszakos támadás és gyűlölet-bűncselekmény köthető hozzájuk, és gyakran szolgáltak úgynevezett „ratonnade”-ok (szervezett, csoportos rasszista támadások) kiindulópontjaként.
A Rue89Lyon független médium 2000 óta 102 szélsőjobboldali támadást és gyűlölet-bűncselekményt gyűjtött össze a városban. A Politisnak nyilatkozó lyoni ügyvéd, Olivier Forray szerint ezek jelentős részét nem követte érdemi politikai vagy jogi reakció: az esetek mintegy 70%-ában nem vizsgálta a rendőrség és nem követte büntetőeljárás, ami szükségessé tette az antifasiszta önvédelmi mozgalmak megerősödését a városban.
Helyhatósági választások Quentin halála után, elnökválasztás 2027-ben
2026 márciusában Franciaországban helyhatósági választásokat tartottak, így Quentin februári halála természetesen erre is kihatott. Az első forduló előtti vitákban országszerte központi témává vált az eset és különösen az a kérdés, hogy ki milyen mértékben hajlandó elhatárolódni az Engedetlen Franciaországtól és az Ifjú Gárdától. A Lyonban tartott vitán például több mint 40 percet tett ki ez a blokk, és csak ezt követően jutottak el a fennmaradó mintegy 50 percben a szakpolitikai kérdésekhez.
Később a jobboldal jelöltje, Jean-Michel Aulas azt javasolta, hogy Quentin arcképét jelenítsék meg a városháza homlokzatán. Ezt azonban ellenezte Lyon újraválasztott zöld polgármestere, Grégory Doucet, egyrészt Quentin „köztársaságellenes” nézeteire hivatkozva, másrészt pedig mivel az édesapja azt kérte, fiát ne használják fel politikai célokra.
Az önkormányzati választás eredményei alapján nehéz egyelőre megítélni, hogy mennyire volt hatékony a hagyományosan a szélsőjobb előretörésével szemben kitalált ún. cordon sanitaire-nek (egészségügyi karantén) az Engedetlen Franciaország felé fordítása. Az Engedetlen Franciaország ugyanis több nagyvárosban is nyerni tudott: a 150 ezres Saint-Denis-ben például már az önkormányzati választás első fordulójában abszolút többséget szerzett jelöltjük, Bally Bagayoko, de „Engedetlen” lett La Courneuve, Roubaix, Vénissieux, Vaulx-en-Velin is (Párizs, Lyon és Lille külvárosának néhány hagyományosan kommunista vagy szocialista bástyája).
Emellett 14 városban az Engedetlen Franciaországgal közös listaállítás is szükséges volt a hivatalban lévő baloldali polgármesterek újraválasztásához: így maradhatott székében Nantes-ban a szocialista Johanna Rolland, illetve Lyonban a zöldpárti Grégory Doucet. Több helyen ezek az összefogásos listák a második fordulóra jelentős lendületet kaptak. Ez volt a helyzet például Grenoble-ban is, ahol az első fordulóban a zöldek és az engedetlenek együtt 40%-ot értek el, a második fordulót viszont már 56%-os többséggel – közel 8 ezer új szavazattal — nyerték, és hasonló dinamika volt megfigyelhető Mantes-la-Jolie-ban is.
22 másik városban azonban ezek az összefogásos listák alulmaradtak, olykor jelentős szavazatvesztéssel; különösen ott, ahol az összefogásos listát az Engedetlen Franciaország vezette. Ilyen volt Argenteuil, Limoges vagy Toulouse: utóbbiban az engedetlenek és a szocialisták az első fordulóban együtt 52%-ot szereztek, a második fordulóra azonban mintegy 3600 szavazatot veszítettek, és végül alulmaradtak a jobboldali jelölttel szemben.
Természetesen nehéz pontosan megállapítani, milyen szavazatvándorlások álltak az eredmények hátterében. Mindenesetre az Engedetlen Franciaország nehéz helyzetből vág neki az újabb, a 2027-es elnökválasztási kampánynak – ebben pedig az antiszemitizmus gyanúja sem jelent segítséget, amelyet Jean-Luc Mélenchon legutóbb az Epstein és Glucksmann nevek kiejtésén való ironizálással is táplált.
Eközben jelenleg éppen a szélsőjobboldal tekinthet a legnagyobb optimizmussal az elnökválasztás elé: Marine Le Pen sikkasztási ügye, valamint a közügyektől való esetleges eltiltása sem rendítette meg érdemben a Nemzeti Tömörülés szavazóbázisát. A baloldal ezzel szemben továbbra is erősen megosztott, amin nem segít, hogy az Engedetlen Franciaország Quentin halála nyomán még inkább fokozódó elutasítottsággal és politikai elszigetelődéssel néz szembe.
A következő időszakban tehát kívánatos lenne a tágabb közvéleményben is tudatosítani az antifasiszta ellenállás és önvédelem szükségszerűségét, és nem hagyni, hogy ezt egy szintre helyezzék a politikai erőszak meghatározó, szélsőjobboldali formáival. Ehhez fontos Quentin halálának pontos körülményeiről beszélni, és minél inkább visszaszorítani azokat a kezdeti, politikailag motivált narratívákat, amelyek a radikális baloldal kizárólagos felelősségét hirdetve uralták a nyilvánosságot.
Beszámolhatunk ugyanakkor néhány biztató fejleményről is. Párizsban a március 8-i nőjogi tüntetéstől sikerült távol tartani a Némésist és a Nous vivrons! cionista kollektívát (mindkét szervezet egyik fő stratégiája, hogy provokatív módon befurakodjon olyan megmozdulásokba, amelyek céljaihoz valójában nincs érdemi kapcsolódása). Saint-Denis-ben április 4-én több ezren vonultak utcára szolidaritást vállalva a város új, az Engedetlen Franciaország színeiben megválasztott polgármesterével, Bally Bagayokóval, akit a helyhatósági választások óta egészen elképesztő rasszista vegzálás és gyűlöletkampány ér a CNews és más jobboldali bulvármédiumok részéről.
A következő fontos rendez-vous május 9-e lesz: ekkor tartják a francia újfasiszták nagy éves párizsi menetelését, amellyel szemben már most több szervezet közösen dolgozik egy ellentüntetés és egy szélesebb antifasiszta hétvége megvalósításán.
A kiemelt kép illusztráció.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
