A Unite szakszervezet úgy döntött, hogy évi több mint félmillió fonttal, vagyis több mint 40 százalékkal csökkenti a Munkáspárthoz fűződő tagsági hozzájárulását.

Az azonnali ok a kormány folyamatos képtelensége a birminghami hulladékszállítási sztrájk megoldására, amelyet a munkásvezetésű önkormányzat azon döntése váltott ki, hogy csökkenti a dolgozók bérét.

Valójában a megtakarított tagsági díjak egy része a vita során kiszabott bírósági bírságok kifizetésére fog menni, amely már több mint egy éve tart.

Ilyen értelemben a Unite lépése teljesen érthető. Biztosan reagál a szakszervezet tagsága által a birminghami vitával kapcsolatban érzett valódi haragra.

A lépés követi a Unite főtitkára, Sharon Graham éles, de pontos kritikáját a Munkáspárt számos kérdésben felmutatott teljesítményéről. Graham úgy jellemezte a kormányt, mint amely „cél nélküli”, és nem a munkásosztály érdekében cselekszik.

Graham az egyik leghangosabb kritikusa volt a téli üzemanyag-támogatás megnyirbálásának, a foglalkoztatási törvény (Employment Rights Act) felpuhításának és a segélyezési rendszer megtámadásának.

Mindezekben a kérdésekben milliók nevében beszélt országszerte, akik úgy érzik, hogy Keir Starmer kormánya súlyosan cserbenhagyta őket.

Az égető kérdés most az, hogyan vezethetik a szakszervezetek a mozgalmat egy új irányvonal Munkáspártra erőltetésében, még azelőtt, hogy a hatalmat átadnák Nigel Farage-nak és a Reform radikális jobboldalának.

Ez magában foglalja mind a pártvezér, mind a kormány orientációjának megváltoztatását. Utóbbi nehezebbnek bizonyulhat, ha hihetünk a jelentéseknek, melyek szerint Angela Rayner, aki valószínűleg az utódja lehet, biztosította a pénzvilág nagyjait arról, hogy a kormány az ő vezetése alatt nem mozdulna balra.

Ez a helyzet átgondolt politikai stratégiát követel a szakszervezetektől. A finanszírozás csökkentése üzenetet küld – de valószínűleg nem elegendő a Munkáspárt politikájának megváltoztatásához.

A Munkáspárt kasszájában keletkező lyukat kétségtelenül az üzleti világból és a gazdagoktól érkező adományok fogják betömködni. A szakszervezetek befolyása a pártban, amelyet már évtizedeknyi jobboldali ellenségeskedés gyengített, tovább csökkenhet.

Lehet azzal érvelni, hogy a Munkáspárt leírható a munkásosztály érdekei szempontjából. Sokan korainak tartják ezt az érvet, de még ha el is fogadnánk, szükség lenne valamilyen politikai alternatívára, nem pedig semlegességre.

Ez az alternatíva jelenleg nem létezik. Az Ti Pártotok (Your Party) megosztottsága aláásta hitelességét, és egyébként sem tett érdemi erőfeszítést a szakszervezetek megkeresésére.

A Zöldek nem munkásosztályos párt, és számos progresszív politikája ellenére, legalábbis jelenlegi formájában, nem tűnnek alkalmas eszköznek a munkásosztály szocialista törekvései számára.

Egyes szakszervezetek megelégedhetnek azzal, hogy a tagjaikat közvetlenül érintő kérdésekben lobbizzanak, vagy pártállástól függetlenül együttműködjenek szimpatizáns parlamenti képviselőkkel és jelöltekkel.

Ezek a lehetőségek visszalépést jelentenek a munkásmozgalom számára. A munkásosztály csak saját tömeges politikai pártján keresztül szerveződhet meg a jelenlegi rendszer alternatívájaként, és foglalkozhat az osztálytársadalom, a kapitalista válság és az imperialista háború átfogó problémáival.

A Munkáspárt történelmi kudarcai gyakran az őt alapító szervezetek, a szakszervezetek részéről érkező elégtelen nyomásnak voltak betudhatók, nem elhanyagolva ugyanakkor a reformizmus szemellenzőit sem, amelyek gyakran egyaránt megvakították a szakszervezeteket és a parlamenti képviselőket.

A szakszervezeteknek, különösen a Munkáspárthoz kötődőknek, sürgősen össze kell hangolniuk politikai stratégiájukat. A legegyértelműbb egy egységes és határozott fellépés lenne a Munkáspárt feletti ellenőrzés érvényesítésére, megtörve Starmer, a Labour Together csoport és a Blairista maradványok szorítását.

Ennek hiányában nyitottá kellene tenni a vitát alternatív politikai projektek megfontolására.

forrás: Morning Star