„A harmadik világháborút kockáztatod” – üvöltötte Donald Trump az ukrán elnök arcába 2025. február 28-án a Fehér Házban, kamerák előtt. Nos, amikor pont egy évvel később az USA és Izrael bombázni kezdte Iránt, valóban felsejlett a világháború réme. De ha most meg kéne mondani, vajon ki szórakozik itt a gyújtózsinórral, a lista elejére Donald Trump és Benjamin Netanjahu ugrott.
A támadók: Izrael és az USA
Mindkét vezető választásokkal néz szembe az év végén, és a gyors és sikeres katonai akciótól népszerűség-növekedést remélhetnek. Ez a motívum gyakran bukkan fel a politikai magyarázatokban, lehet is valamennyi alapja. Valójában viszont sem Izrael, sem az USA esetében nem ez a fő szempont. Az is leegyszerűsítés, hogy Izrael diktál az USA-nak, és egyszerűen belerángatták a békevágyó Trumpot egy újabb kalandba.
Kinek volt fontosabb támadni: Izraelnek vagy az USA-nak? A válasz: van jelentős érdekátfedés a két fél között, és nem egyszeri esetről van szó, hanem egy folyamatról. Idézzük fel: amikor Benjamin Netanjahu 2024 júliusában az amerikai Kongresszusban beszédet mondott, nem gázai konfliktusról, nem a Hamasz elleni harcról beszélt. Így fogalmazott: „a Közel-Keleten Irán terrorista tengelye néz szembe Amerikával, Izraellel és arab barátainkkal. Ez nem civilizációk harca, hanem a civilizáció és a barbarizmus összecsapása.” A harc azok között zajlik, akik a halált dicsőítik, és akik szentnek tekintik az életet (utóbbi alatt értelemszerűen az éppen népirtást végrehajtó izraeli hadsereget is értette). Ezeket a mondatokat – mint ahogy a későbbieket is – ütemes taps szakította meg, majd pedig állva tapsoltak a képviselők és szenátorok, amikor a kormányfő azt mondta: ahhoz, hogy a civilizáció erői győzelmet arassanak, Amerikának és Izraelnek ki kell tartania egymás mellett.
Netanjahu 2023. október 7-ét az 1941-es Pearl Harbor-i légitámadáshoz hasonlította, amely után, mint tudjuk, az USA hadba lépett az őt megtámadó Japán és a neki hadat üzenő náci Németország ellen. Ki most a náci Németország, az egyetemes főgonosz? Nem a Hamasz, nem a Hezbollah, nem is Szíria, hanem Irán.
A Hamasz megsemmisítése csak az első lépés volt az izraeli haditervben. A Hamaszt szét kellett verni, hogy aztán a Hezbollahot is ki lehessen iktatni, ami viszont szükséges volt ahhoz, hogy Szíriát le lehessen venni a közel-keleti sakktábláról. Így maradt magára Irán,
amelyről mindezek után azt hihették, hogy könnyű préda lesz, csak fel kell szítani a teokratikus rezsimmel szembeni ellenállást, vegyítve etnikai szeparatizmussal.
Teherán, 2026. március 3-án, az iráni háború negyedik napján. Fotó: Wikipedia / Avash Media CC
Úgy tűnik, az úton végig kell menni. Trump egyes döntései improvizatívnak tűnhetnek, mintha megfontolatlanságból vagy felindulásból fakadnának, de olyan műveleteket, mint a Rising Lion (2025) és az Epic Fury (2026), nem lehet rövid idő alatt megtervezni és előkészíteni. A második esetben azonban legalább két hiba csúszott a számításba. Egyrészt a rendszer a lefejezés után nem csuklott össze (politikailag), másrészt elkezdett visszavágni (katonailag). Ha nem is gondolhatják komolyan Teheránban, hogy egy mindent megmozgató háborút meg tudnak nyerni az USA ellen, arra felkészültek, hogy az agresszió költségeit megnöveljék az USA és Izrael számára (kezdve a Hormuzi-szoros lezárásával), és arra kényszerítsék támadóikat, hogy a megállapodás lehetőségét keressék valamilyen formában.
Mivel az eredeti amerikai haditerv kudarcot vallott, az USA most újabb csapatokat von össze, Európából helyez át erőket, és szövetségeseihez fordult azért is, hogy a Hormuzi-szorost átjárhatóvá tegyék. De mi motiválja az európaiakat (például arra, hogy hadihajókat küldjenek a térségbe, vagy hogy a Ciprust érintő iráni csapásra hevesen válaszoljanak), ha eddig Trump ennyire bárdolatlanul bánt velük? Az ukrajnai háború költségeit már viselnie kell Európának (menekültek milliói, pénzügyi támogatás, üzleti veszteségek stb.), nem magától értetődő, hogy még egy hasonló megpróbáltatásra szükségük van. Trump ráadásul sem az USA, sem Európa közvéleményét nem készítette fel egy hosszú háborúra. A 2001-es terrortámadás (9/11) után még nagy energiát fordítottak az amerikaiak (és a britek) arra, hogy a jogszerűség látszatát keltsék a „térség” elleni támadások előtt, de most ez elmaradt.
Az is világos, hogy az Egyesült Államok – szemben az egykori Carter-doktrína (1980) időszakával – nem a saját szükségletei miatt törekszik arra, hogy a Perzsa-öböl térségét ellenőrzése alatt tartsa, hanem azért, hogy mások olaj- és gázbeszerzésébe bele tudjon nyúlni, ha azt szükségesnek látja.
Mint ahogy tavaly a kereskedelmi vámokat, most a venezuelai és iráni beavatkozásokkal az olajpiacok felkavarását látja célszerű eszköznek más országok zsarolására, számára megfelelő irányba állítására. Ugyanakkor ez most így, ebben a formában akadozni látszik. A megtámadott: Irán
Iránban az 1979-es forradalom óta teokratikus rendszer működik, amely az amerikai érdekek fő ellenlábasának szerepét vállalja a térségben. Egyszersmind fő kritikusa Izraelnek is, és – közvetve és közvetlenül – támogatója a palesztin ügynek. Az ajatollahok által vezetett Iránt már Szaddám Huszein iraki vezető is könnyű ellenfélnek gondolta az 1980-as években, de tévedéséért az iraki nép súlyos árat fizetett – aztán személyesen ő maga is. A Szaddám megdöntésére indított amerikai-brit-lengyel inváziónak (2003) az lett a következménye, hogy Irak szétesett, miközben Irán regionális befolyása megerősödött.
Az „arab tavasz” (2011) Iránra ugyan nem terjedt ki közvetlenül, viszont ezután Teherán egyre inkább magára maradt. Ennek ellensúlyozására mélyítette együttműködését Oroszországgal és Kínával; utóbbi hozzásegítette ahhoz is, hogy térségbeli vetélytársával, Szaúd-Arábiával megállapodást tudjon kötni (2023. március). Mindezek a fejlemények az izraeli és a washingtoni politikusokat inkább aggasztották, semmint megnyugtatták, mivel ők az iráni konfrontáció előkészítésével voltak elfoglalva.
A 2025. júniusi támadásra Irán nem volt felkészülve, de a mostani csapás már nem érte váratlanul.
Hitelt érdemlő források szerint a legfőbb vallási vezető készült a mártíromságra, és utódjának (fiának) sincsenek illúziói. Ami az utódkiválasztásnál fontosabb ebben a pillanatban: az iráni hadsereg a tavalyi csapás után számolt azzal, hogy ha izraeli vagy amerikai vagy kettős támadás éri, akkor vissza tudjon vágni az agresszorok érdekeltségeire, legyenek azok bármely környékbeli ország területén.
Irán számára ez egy egzisztenciális kérdés. Nem a papi hatalom fennmaradásáról, hanem az állam egységéről van szó. Mint más korábbi esetekben is (Irak, Líbia, Szíria, Ukrajna), az amerikaiak belső ellentéteket próbálnak szítani, vagy akár polgárháborút, amelynek következtében az ellenfél meggyengül, kihasználhatóvá válik. De ez most nem a legvalószínűbb forgatókönyv. Az elmúlt évtized gazdasági szankcióitól a nyugati országok a rendszer elleni elégedetlenség fokozódását várták, ami részben be is következett.
Ám ami fontosabb: elmaradt az iráni középosztály megerősödése, így egy lehetséges reformpolitika társadalmi bázisa hiányzik, vagy legalábbis nagyon gyenge.
Irán 2026. január 13-án: hatalmas tüntető tömeg gyűlt össze az utcákon. Fotó: Wikipedia / Mamlekate Telegram CC
Az érdekeltek: Kína és Oroszország
Kína és Oroszország elemi érdeke, hogy Irán talpon maradjon. E három ország között laza, ámde sokrétű együttműködés alakult ki az elmúlt évtizedek során. Ez nem jelent védelmi szövetséget;
sem Moszkva, sem Peking nincs lépéskényszerben abban az értelemben, hogy haderővel kellene Teherán segítségére sietnie. De mindkettő hathatósan kiveszi a részét az iráni rendszer pilléreinek megtámasztásából.
Számukra a tét sokkal nagyobb, mint Szíria esetében volt.
Sem a kínaiak, sem az oroszok nem most és nem is tavaly kaptak észbe. Nyilván látták azt, hogy bár Trump emberei hónapok óta tárgyalásokat folytatnak az iráni diplomatákkal, Washingtonban és Tel-Avivban már-már arról szól a vita, hogy Iránból egy újabb Irakot, Líbiát, Szíriát vagy inkább Libanont csináljanak. Számukra ez nemcsak gazdasági hátrány, hanem biztonságpolitikai veszélyforrás is lenne, így a három ország a berendezkedésük közötti jelentős különbségek ellenére egyre inkább egymásra talált.
Szinte biztos, hogy az orosz hírszerzés és felderítés segíti az iráni rakéták kezelőit abban, hogy célpontokat találjanak. Ez közvetlen segítség, ami hasonlítható ahhoz, ahogyan nyugat-európai és észak-amerikai technikai segítséget nyújtanak Ukrajnának az orosz célpontok elleni csapásokhoz. Kína szerepe sem csak gazdasági jellegű, és semmiképp sem lebecsülendő. Az elmúlt évek során Kína sokat segített Iránnak haditechnikája fejlesztésében, különösen az informatika, telekommunikáció és radarrendszerek tekintetében. Enélkül megrekedtek volna a 20. században, veszteségeik már most sokkal nagyobbak lennének.
Ami a háború világgazdasági hatásait illeti, Kína számára az iráni olajimport bizonytalanná válása bizonyos fokú kockázattal jár, és mivel a feltörekvő országokra mér nagy csapást az olajár-sokk, valamennyi visszaesésre is számíthat kereskedelmében. Oroszország helyzete más, hiszen épp ő az, aki pótolni tudja a most kieső arab és perzsa olajat, sőt az USA az orosz olajexportot érintő szankciók enyhítésére is javaslatot tett (hogy a hiányt és vele együtt az inflációt enyhítse). A magasra szökő olajár azt jelentheti, hogy az oroszok tartalékot tudnak képezni az államkasszában, és a háború finanszírozását tekintve előnybe kerülnek az Ukrajnát támogató európai országokkal szemben.
A kiszorított: Európa
Mint ahogy – a megtámadott ország után – az orosz-ukrán háború esetében is Európa lett a nagy vesztes, az Irán elleni háborúból is a legtöbb kára Európának származhat. Főleg akkor, ha az időben elnyúlik. Mivel az Oroszország elleni szankciókkal az európaiak többsége elzárta magát az orosz energiahordozóktól, a közel-keleti és amerikai (illetve norvég) importtól vált függővé, ezek közül azonban az egyik most bizonytalanná vált, a másikat pedig jelentős felárral lehet megvásárolni.
Talán most gondolkodnak el sokan azon, hogy miért is vágott bele Németország néhány társával az Északi Áramlat nevű beruházásba – azután, hogy az amerikai politika a 2003-as iráni beavatkozástól kezdve permanens felfordulást okozott a Közel-Keleten, és a Nabucco-szerű látomások pedig egy idő után a feledés homályába vesztek. Az európai vezetők sem gazdaság-, sem külpolitikai téren nem találják a közös platformot, olyan gyors egymásutánban jönnek a sokkok, fokozva a kognitív disszonanciát, amely a bennünket körülvevő világ meg nem értéséről árulkodik.
Európa még a negyedszázaddal ezelőtti önmagához képest is sokat gyengült. Amikor az amerikaiak (és a britek) 2003-ban Irak megtámadását készítették elő, a német és a francia kormányok ezt még határozottan, egymással összehangolva utasították el, a nemzetközi jog védelmére apellálva. Donald Trump alatt viszont az USA magasról tesz a nemzetközi jogra, a látszattal sem törődik, és az ENSZ mellett, annak háttérbe szorítására egy új szervezetet hozott létre Béketanács néven. Bár Trump már másodszor elnök, és a második ciklusa is több mint egy éve tart, sok európai vezetőt még mindig meglepnek a húzásai.
Ami a legfeltűnőbb az európai térfélen: az egység és a stratégia hiánya.
A német kancellár Friedrich Merz korábban sem mutatta magát külpolitikai zseninek, de most alulmúlta önmagát is. Az ukrajnai háború ügyében annyit tudott tenni, hogy betársult a Hajlandóak Koalíciója néven tömörülő szájhősök csapatába. Ezúttal azt tudta mondani, hogy nem olyan a helyzet, hogy ő az amerikaiakat kioktassa nemzetközi jogból. Később aztán kinyilvánította félelmét attól, hogy az iráni állam esetleg szétesik, és akkor menekültek áradata indul megint Európa felé, de ez inkább egyfajta dödörgés volt, semmint stratégiai állásfoglalás.
Spanyolország kormánya az egyetlen, amely az első pillanattól karakánul kiállt a háború ellen, és a támaszpontjait sem engedi át (most) az amerikaiak számára. A miniszterelnök Pedro Sánchez azt mondja: ő nincs elszigetelve, ő csak az első, akit követni fognak mások, ha már rájöttek arra, hogy a védhetetlent próbálják védeni. Kérdés azonban, hogy az európai vezetők – tagállami és uniós szinten – miből és mennyit hajlandók engedni, mit képesek korrigálni eddigi pozíciójukból, és vajon ez lesz-e az az „ébresztő”, amely az EU-t a mélyebb integráció felé ösztökéli. Az alternatíva: a szétzilálódás növekvő kockázata.
Donald Trump elnök kétoldalú megbeszélést folytat Friedrich Merz német kancellárral 2025. június 5-én, csütörtökön az Ovális Irodában. Fotó: Wikipedia / Official White House Photo by Daniel Torok (Public domain)
A rossznál rosszabb kifejlet
A háborút megideologizáló amerikai „szakértők” nehéz helyzetben vannak. A sokkoló eseményeket mentegetve gyakran úgy fogalmaznak: ezzel a feladattal még végezni kell, hogy az USA valóban Kelet-Ázsia felé tudjon fordulni („pivot to Asia”). Viszont az USA ettől messze van még, hacsak nem akarja úgy eladni a beavatkozás sikerét, hogy az állam lefejezése és a gazdasági és katonai képességek visszanyesése, az épületekben és a természeti környezetben okozott tetemes kárral együtt beteljesítette a küldetést.
Izraelnek ez most elég lehet, az USA szempontjából ez egy dilemma.
A helyzet hasonló ahhoz, amelyben Vlagyimir Putyin találta magát 2022 tavaszán. Rövid, hatékony beavatkozást akart, lényegében egy kívülről végrehajtott puccsot, amelyet viszont az ukrán vezetés lélekjelenléte, a felmentő akciók sikere meghiúsított. És mivel az ukránok nem fogadták el az isztambuli feltételeket, a kérdés az volt, hogy az oroszok valamilyen részleges sikerre hivatkozva visszavonulnak-e, vagy elindítanak egy nagyobb inváziót. Mivel az áldozatuk sok volt, és egyre csak nőtt az „elsüllyedt költség” (ld. Moszkva hadihajó), a nagyobb invázió mellett döntöttek, ami azóta is tart.
Trump se készült nagyobb invázióra, a jelek szerint semmilyen B tervre sem, de az első két hét után kialakult helyzetben az út nyitva áll számára erre is, arra is. A nagyobb háborúval sokat kockáztat (katonaáldozatokat, inflációt stb.) rövid és hosszú távon, de mivel az igazán nagy káoszt Európában és a feltörekvő országokban okozná, a zűrzavarnak és pusztításnak a relatív nyertese is tudna lenni. Túl sokszor fogták rá: Trump mindig kimenekül a konfliktusból (Trump Always Chickens Out), vajon nem akarja-e ezt éppen most megcáfolni?
A kudarc utáni visszavonulás nem lenne példa nélküli. Az egyik ilyen eset volt az 1983-as bejrúti laktanyarobbantás, amelyben 234 amerikai katona halt meg azonnal, és még vagy száz megsérült. A rá következő évben Ronald Reagan kivonta Libanonból az amerikai csapatokat. A másik példaként az idősebb Bush elnök által indított szomáliai beavatkozás (1993) után bekövetkezett meghátrálás említhető; moziba járók és tévénézők a Black Hawk Down (Sólyom végveszélyben) c. filmből ismerhetik a sztorit.
Ha visszavonulót is fújna Trump (tehát Irán győz), ez az epizód nem lesz zárójelbe tehető. A 2025-26-os háborúk tapasztalatai tovább erősíthetik azt az álláspontot Iránban, hogy a tényleges biztonságot – Izraelhez, Pakisztánhoz, Észak-Koreához hasonlóan – nekik is az atomfegyver jelentheti. Ha pedig ezt elő tudják majd állítani, az hasonló irányba lökheti Törökországot, Szaúd-Arábiát és aztán további szereplőket is.
Élhetnek pozitív várakozások a tekintetben, hogy Amerika egyszer tényleg magára hagyja Európát és a Közel-Keletet, és külpolitikája súlypontját a Csendes-óceáni térségbe helyezi át. De ez azt is jelentheti, hogy az USA minden kis és közepes ellenféltől megszabadulva valóban a Kínával szembeni katonai konfrontációra ragadtatja magát. Vajon az unipolaritás, a globális dominancia logikája végighajtja-e a mindenkori washingtoni vezetést ezen az úton?
Talán léteznek fékek a nemzetközi rendszerben arra, hogy akadályozzák az atomháború felé sodródást, de hogy ezek nem Izraelben és nem az USA-ban vannak, az egészen biztos.
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
